2019. szeptember 29., vasárnap

Tamási Áron - Ábel a rengetegben


A moly.hu-n lévő tartalom: 
 16 éves Ábel, a havasi pásztor, a népmesei ihletésű főhős, aki gyermeki szabadságának elvesztését nem hajlandó tudomásul venni, sok veszélyes helyzetbe kerül, de mindig helytáll, akár a természet erőivel, akár a korabeli hatalmasságokkal kerül is szembe. A fél esztendeig tartó próbatétel után felhagy a pásztorkodással, és hű kutyájával, Bolhával együtt elindul az igazság keresésére: „a szegények és az elnyomottak zászlaját fogom örökké hordozni, bármerre vezéreljen is az utam” – mondja a regény befejező soraiban.


Olvasás után: 
Az én tanulmányaim során sosem került elő ez a regény, felnőttként pedig nem igazán hozott lázba. Előző tanévben viszont nyolcadikosokat tanítottam irodalomra (és nyelvtanra), októberben vettem át őket, addigra pedig már ki volt adva a tanmenet, miszerint az évi kötelező olvasmány a Légy jó mindhalálig. Megmondom őszintén, nem szeretem. Érdeklődtem a diákoknál, hogy állnak az olvasásával, mikor is közölték velem, hogy ők ugyan nem szoktak kötelező olvasmányokat olvasni, az előző tanárral is csak megnézték filmen. Örültem is ennek, meg nem is. Nyilván a hozzáállásuk nem tetszett, de miután megismertem őket, kiderült, hogy nagyon motiválatlanok, kilátástalan családi helyzettel rendelkeznek, nincs előttük egy jó példa sem, emiatt rosszul is tanulnak. Másrészt viszont örültem, hogy lecserélhetem a kötelező olvasmányukat. Ráadásul tettem mindezt úgy, hogy fogalmam sem volt, nekem fog-e tetszeni Ábel története, de abból indultam ki, hogy Nyilas Misinél csak jobb lehet (ráadásul Misit sem éreztem ezekhez a gyerekekhez közelálló karakternek). A csere amúgy bevállt. Nyilván ezek után sem olvasták el a könyvet, de a róla szóló órákon aktívak és érdeklődők voltak, ami a tanításom egyik csúcspontja volt. :) 
A zűrös iskolai tanítási időben (két kicsi gyerek mellett nekem elég kaotikusra sikeredett) nagyon is jól esett leülni egy kicsit ezzel a könyvvel már az elejétől kezdve, mert a székely emberek nyugodtsága áradt belőle. Igaz, hogy sok tájleírás volt benne, amit általában unni szoktam, most nagyon is jól esett. Ábel pedig már az elejétől szerethető karakter volt, bár egy kicsit erőltetettnek éreztem a hazatérő apa és Ábel szócsatáját, de később rájöttem, hogy itt bizony nagyon is észnél kell lenni, mert ilyenből még sok lesz, és erősen figyelni kell Ábel észjárására.
Fuszulán megismerésével viszont kezdetét veszi az igazi kaland, és mire Surgyélán is megjelenik a színen, addigra már abszolút letehetetlennek gondoltam ezt a regényt. A sas-kaland jeleneten pedig rendesen lesokkolódtam, ritkán vannak rám könyvi részletek ilyen hatással. A történet pedig újabb nem várt fordulatokkal, könnyekkel, nevetésekkel ér véget, és igazán méltó lezárása ennek a fülszövegben is idézett mondat. 
Természetesen olvasás után a filmet is megnéztem, mert a diákjaim ez alapján ismerték meg a könyvet, és meg kell, hogy mondjam, nagyon pozitívan csalódtam! Alapvető klisé, hogy a film sosem tudja maximálisan átadni a könyvélményt, ráadásul az eltérő eszközhasználatuk miatt rendszerint módosítaniuk kell a történeten is. Ebben az esetben ez így nem igaz, hiszen ez a film kis híján megközelíti a maximális könyvélményt, a történeten is csak egy nagyon minimális módosítás van, de amúgy nagyon szöveghű. A leginkább a kedvenc sas-jelenetemre voltam kíváncsi, hogy azt mégis hogy sikerülhetett vászonra vinniük, de jelentem, szinte tökéletesen. A film egyébként önmagában is remek, nem csak akkor, ha a könyvből indulunk ki. Az Ábelt alakító színésznél (Ilyés Levente) jobbat nem is találhattak volna, a fejemben általa elevenedett meg igazán a karakter, kitöltötte a hiányzó réseket. Utánaolvastam, mást nem is játszott soha életében, csak Ábelt, úgyhogy továbbmegyek, ő maga ÁBEL. :)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése