2018. augusztus 10., péntek

Grecsó Krisztián - Harminc év napsütés

A kiadó honlapján lévő tartalom:


Vajon a család jelentheti-e nekünk az otthont az időben, vagy minden alkalommal újra meg kell küzdenünk ezért az otthonosságért? Grecsó Krisztián történetei legszemélyesebb emlékeinket idézhetik fel: a nagymamákkal töltött nyarakat, a szabálytalan karácsonyestéket, az önálló élet első bizonytalan lépéseit, a hosszú vágyakozásokat és a rövid találkozásokat.
A szerzővel ismerős terepen barangolhatunk, mégis minden más. A falu és város közötti kulturális váltások megélése, a helyekhez és helyzetekhez való visszatérés ambivalenciája most is ott van az írásokban, de mindent közelről látunk, így a történetek egyszerre komikusak és drámaiak. 
A Harminc év napsütés olyan, mint egy varázslatos kalendárium, benne a generációk közötti kommunikáció lehetőségei és lehetetlenségei, a velünk élő múlt kiismerhetetlen történetei.


Olvasás után:

Nagyon vártam már ennek a könyvnek a kézhezvételét, mert persze mindenre rákapok, ahol Grecsó neve megjelenik (na jó, a zenei dolgait leszámítva). A Nők Lapjának amúgy is rendszertelen olvasója vagyok, így már többször olvastam ott írását, és tetszettek, azt sejtettem, hogy majd ezért a kötetért is odaleszek, de nem így lett.
A könyvet két részre lehetne bontani, mert sok írás nagyon tetszett, szó szerint mélyre hatolt, hiszen ezek a publikációk vagy szívszorítóak, vagy szívbemarkolóak, de mindenképpen nagyon helyesek. Ezek főként a gyerekkoráról szóló írások, amiket a Mellettem elférsz óta amúgy is imádok, vagy azért akad olyan is, aminek csak félig-meddig ő a főszereplője, felnőttként. Utóbbi például Az első Valentin-nap címet viseli, ami hirtelen a kedvenc kortárs valentin-napi novellám lett.
Van a kötetnek egy sötétebb oldala is, olyan novellácskák, amiket nem tudtam mire vélni. Túl csapongóak voltak, és (biztos ez az én gyengeségem) sokszor nem értettem a csattanóját, már ha volt neki. Ezen apropóból rájöttem, hogy szeretem a szép kerek dolgokat, legyen íve egy történetnek.
Az egyik novella napokig bennem maradt, mert eléggé megrökönyödtem rajta. Ez A szerető neve volt. És ami a vicces, egy apró kis banális dolog miatt. Konkrétan azért, mert (spoiler!) a virágok rajzolják ki a szerető nevét. "Egy karéj kikerics volt az, vagy, ahogy a könyvekben mondják, gyermekláncfű." Rákerestem neten is, és beigazolódni látszott az igazam, ez a két név nem ugyanazt a virágot takarja. Ha valóban nekem van igazam, akkor kedves Krisztián, ejnye-bejnye, ilyen tárgyi tévedést! A másik ilyen becsípődésem (bocsi, vannak) szerencsére a kötet végére feloldódott bennem, mire végre a viaszkosvászon helyett (szerintem helyesen) végre a viaszosvászon alakot használta.

Az író-olvasó találkozóról:

A könyvet már megjelenés után megkaptam, mert egyik barátnőm kapott az alkalmon, hogy Grecsó jön Pécsre, és ilyen exclusive ajándékot kaptam kézhez harmincadik szülinapomra:


Totálisan meghatódtam. :)
Viszont én nem ezen az író-olvasó találkozón voltam, hanem azon, ami tavasszal esett meg Sellyén. Ez nem volt egy nagyszabású találkozó, egy kis könyvtárban elfértünk, és a közönségben is kevés irodalomhoz értő néni ült, de több ok miatt is élmény volt:
- csak az első sorban volt már hely, mire odaértem, így ennél intenzívebb előadásban nem is lehetett volna részem
- Krisztián igazi stand up-os, önálló estet adott, és akkor rájöttem, hogy ő magáról bárhol bármikor órákat tud mesélni. :D
- két novellát olvasott fel, az Anyám első süteményét, és a Megszülettem egy kazal tövében címűt, amikről meg merem kockáztatni, hogy a két legjobb a kötetben, így ezek után olvasáskor kicsit enyhült a lelkesedésem
- biztosan a hely intimitása okozta, de végre volt merszem kérdezni (tanár létemre képes vagyok a lámpalázra közszerepléskor, oh shit!), szerintem sikerült is egész értelmesen tennem ezt, de sajnos nem kaptam 100%-osan kielégítő választ :)

Egy kép Sellyéről, a lófarkos vagyok én :D

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése