2016. szeptember 13., kedd

Faludy György-Eric Johnson - Jegyzetek az esőerdőből

A moly.hu-n lévő tartalom:

"Remek ember, könyve abszolút gyönyörűség. Vagy negyven évvel ezelőtt olvastam Cyril Connolly The Unquiet Grave című esszéjét. Azóta az egész szépirodalomban egyetlen munkára sem emlékszem, mely ennyire magával ragadott, mint a The Notes form the Rainforest." 
Brian Fawet /Books in Canada/ 
"Réges-rég meguntuk Szolzsenyicin, Lukács György és más kelet-európai szerzők véget nem érő politikai megszállottságát, elsősorban azt, hogy megmondják nékünk: mit gondoljunk és mit csináljunk. Megszállottságai Faludynak is vannak, de ezek egy nagyon-nagyon civilizált európai megszállottságai, nem pedig egy provinciális emberé.. Prózája eleven, kemény és ellenállhatatlanul érdekes."
Robin Skelton /Vancouver Sun/


Olvasás után: 

Még senkiben nem csalódtam annyira pozitívan, mint Faludy Györgyben. Igaz, még nem olvastam tőle semmit, csak a sajtóvisszhangokból tudtam következtetni, az pedig nem túl előnyösen mutatta be: idős bácsi, nagyon fiatal feleséggel, ráadásul meztelen fotózás - nem egy olyan írót mutat be, akire fel lehet nézni. Pedig ez a könyv ennek teljesen az ellentéte, egy nagyon intelligens, jó szándékú, kedves és őszinte embert ismertem meg a lapjain, és azt hiszem, most már tudom, mi is a bölcs szó igazi jelentése. Mert Faludy az. Ha jól emlékszem, már 77 éves korában írta ezt a könyvet is, és addigra jó sok élettapasztalatot gyűjtött össze, mert nem kicsit volt kacifántos élete. (Jelenleg most nagyon meg akarom szerezni az önéletrajzát, mert rettenetesen kíváncsi vagyok.)
Ez a könyv amúgy nagyon naplószerű, napokra van bontva és minden nap mesél nekünk valamit. Olyan hihetetlen történetei vannak! A 20. század nagy történelmi eseményeiből bőven kivette ő is a részét és ezekről sokat mesél. Sokszor viccesek, de sokszor olyan hátborzongatóak, hogy napokig rágódik rajta az olvasó, mire lenyeli és megemészti. Ezekből a történetekből lehet amúgy jól megismerni az író értékrendjét, amiről megállapítottam, hogy nagyon is rendben van. 
Az előszóban említést tesz Eric szerepére a könyv létrehozásában: sokszor kiegészítette, helyesbítette az ott megemlítetteket, mint mondja, a könyv végére már nem is emlékeztek rá, melyik részt ki írta bele, hiszen annyira sokat forgatták, mire a végső formáját elnyerte. Meg is voltam ijedve, hogy milyen lesz ez így, de őszintén bevallom és nem találtam ebben a könyvben Ericet. Pontosabban azokat a részeket, amikbe beleírhatott volna, mert az egész E/1-ben íródott, Faludy hangján és sokszor nagyon szubjektív történetekről van szó. Eric jelenléte annyiban érzékelhető, hogy sokszor a leveleit, amit éppen ebben az időszakban kapott tőle, bemásolta ide, mint utazási tanulságokat, de ennyi. Mondjuk ez nem hátránya a könyvnek, nekem így jobban tetszett, mintha éreztem volna, hogy mikor ki ír. 

Ha már ennyi szép gondolatom támadt Faludyról, rákerestem a verseire és egyből megtaláltam azt, amire azt mondják, az egyik legkimagaslóbb verse. Nem vagyok nagy lírapárti, de ez tényleg nagyon tetszik, úgyhogy ide be is másolom. 

Óda a magyar nyelvhez

Most, hogy szobámban ér az est setétje
    te jutsz eszembe, Szent Gellért cselédje
    s ajkad, melyről az esti fák alól
    először szólt az ének magyarul.
    Arcod mongol emléke rég ködös
    de titkunk itt e földön még közös
    s a te dalod kísér utamra fájón
messze e tájon.

    Magyar nyelv! Vándorutamon kísérőm
    sértett gőgömben értőm és kísértőm
    te hangolás barangoló kalandom
    te zengő és borongó hang a lanton
    bőröm, bérem, bírám borom, míg bírom
    és soraimmal sorson túl a síron,
    kurjongó kedv, komisz közöny, konok gyász:
mennyei poggyász.

    Magyar szó! Múltam és jövendő sorom
    Népek közt sorom és mindegyik sorom,
    Háza-hazám lovacskám, csengős szánom
    és a dal a számon, mit kérnek majd számon
    nincs vasvértem, páncélom, mellasom,
    de Berzsenyivel zeng a mellkasom
    s nem bír le ellenség, rangomba törvén,
sem haditörvény.

    Jöhetsz reám méreggel, tőrrel, ékkel,
    de én itt állok az ikes igékkel.
    Árkon-bokron kergethetsz hét világnak:
    a hangutánzó szók utánam szállnak,
    mint sustorgó füzesbe font utak
    felett alkonykor krugató ludak
    s minden szavamban százszor látom orcád,
bús Magyarország.

    Kihalt gyökök: tőzeggel súlyos rétek
    ahol a fák, mint holt igék kiégtek.
    Ős szók: a szemhatárról századok
    ködéből még derengő nádasok,
    gyepűs vápákon elhullt katonák,
    ti bíbicek, bölények, battonyák.
    miket vadásztak vén csillyehajókról
s lápos aszókon.

    Magas hangok: szöcskék és tücskök rétje,
    mély hangok: alkony violasötétje,
    káromlások veszelytő vadona,
    mondatszerkesztés pogány pagonya,
    kötőszók: sok-sok illanó fodor,
    s hangsúly, te vidám, hangsúly te komor
    lelkünk dolmánya, szőttesen, világszép
búzavirágkék.

    Múlt T-je: történelmünk varjúszárnya,
    karók, keresztek és bitófák árnya.
    Melléknevek, gazdag virágbarázdák,
    Busák, buják, burjánzók és garázdák,
    S ti, mellérendelt, kurta mondatok
    mint paprika, ha füzérben vereslőn
lóg az ereszről.

    Ragok: szegények szurtos csecsemői,
    kapaszkodtok s nem tudtok nagyra nőni.
    És E-betűk serege: fekete
    mezőn zsellérek koldus menete.
    s ti kongó-bongó helyhatározók,
    kukoricásban jó irányt hozók,
    ban-ben-bim-bam: toronyból messzehangzó
könnyű harangszó.

    Jelentőmód. Az aszály mindörökre
    ráült a magyar, repedt rögökre.
    Magánhanzó illeszkedés! Kaján
    törvénykönyvvé Werbőczi gyúrt talán?
    Mi vagy? Fülledt ötödfél százada
    robotja tört paraszt alázata,
    vagy összhangunk, mely bolgogult utakra
messze mutatna?

    És fönevek, ti szikárak és szépek
    ti birtokos ragokkal úri népek,
    országvesztők, önteltek és hitványak
    s ti elsikkadt, felőrölt állítmányok,
    megölt, vagy messze bujdosó fiak,
    Hajnóczyk, Dózsák, meg Károlyiak,
    ó jaj nekünk, mi történt ennyi lánggal
és a hazánkkal?

    Parasztok nyelve, nem urak latinja
    nem grófok rangja, de jobbágyok kínja,
    magyar nyelv! fergetegben álló fácska,
    hajlongasz szélcibáltan, megalázva-
    s ki fog-e tövised lombbal hajtani?
    Arcunkat rejtő Veronika-kendő
és a jövendő.
     
    Magyar nyelv! Sarjadsz és egy vagy velünk
    és forró, mint forrongó szellemünk.
    Nem teljesült vágy, de égő ígéret,
    Közös jövő és felzengő ítélet,
    nem hűs palackok tiszta ó-bora,
    nem billentyűre járó zongora,
    de erjedő mustkönnyeinkben úszó
tárogatószó.

(Párizs, 1940 május)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése