2014. december 23., kedd

Nicolas Barreau - A nő mosolya

A kiadó honlapján lévő tartalom:

Véletlenek pedig nincsenek! – vallja Aurélie Bredin, aki édesapja halála után átveszi egy kis párizsi étterem irányítását. Azon a végzetes novemberi napon, amikor olyan boldogtalannak érzi magát, mint még soha, a Szent Lajos-sziget kis könyvesboltjában különös könyvre bukkan: A nő mosolya című regény egyik helyszíne nem más, mint az ő vendéglője, a főhősnő pedig mintha…
Nem, ilyen nincs! Aurélie elhatározza, hogy utánajár a rejtélynek: meg kell ismerkednie a regény írójával. Csakhogy próbálkozásai sorra kudarcot vallanak, mígnem egy szép napon az író levele a postaládájába pottyan. Találkozásuk azonban egészen másképp alakul, mint ahogy elképzelte…

Olvasás után: 

Ezt a könyvet ajándékba vettem, de sajnos nem szűzen adtam tovább. Elkövettem azt a hibát, hogy kíváncsiságból elolvastam a fülszöveget és ez volt a baj, muszáj volt kivégeznem.
Meg kell jegyeznem, hogy a fülszöveg megtévesztő, jobban kellene talán az alcímre figyelni (ami amúgy csak a legújabb kiadásokon szerepel). Tévedések romantikus vígjátéka. Ugyan is a fülszöveg alapján én egy kellemes hangvételű, romantikus, ábrándozós könyvet képzeltem el, de ez nem az volt. Ebben rengeteg feszültség, izgalom és főhőseinkért való szorítás van. Ráadásul az egész szerelmi történet egy nagy hazugságra épül, amitől nem voltam túl boldog. Tudniillik én utálom a hazugságokat, nem is tudom őket kezelni, éppen ezért nem is alkalmazom őket, ebben a regényben viszont egy nagyon szimpatikus főhős hazugságokkal eteti a másik nagyon szimpatikus főhőst, persze csak a jó cél érdekében. Hát érdekes. Mindenesetre fordulatokkal teli a történet, tipikusan olyan, amit lehetne filmvászonra vinni.
A cím amúgy borzasztó. Mármint szerintem ez a cím nem illik a könyvhöz, pláne nem úgy, hogy egy férfi írta (és nem egy szentimentális nő). Sokkal frappánsabb címet érdemelt volna, az jobban kifejezte volna.
Ahhoz képest, hogy ez egy romantikus regény, nem voltak benne olyan mozzanatok, amikre azt mondtam volna, hogy na, ezt már nem veszem be. Hétköznapi dolgokkal, emberi reakciókkal sikerült elérni azt, hogy a könyv végére azt mondhassam, hogy ez egy kitűnő történet volt és kellemesen fellélegezhettem a happy end kapcsán. 
Még egy apróság: az írója egy fiatal francia fiú, aki egy könyvesboltban dolgozik, és talán ezzel is hozható összefüggésbe az, hogy a könyvben rengeteg kortárs író és mű szerepel. Ezek többnyire csak említés szintjén, de a sok név láttán igencsak meglepődtem. 

2014. december 21., vasárnap

Tóth Krisztina - Pillanatragasztó

A kiadó honlapján lévő tartalom:

Ebben a könyvben huszonöt történet van. Ez nem véletlen: a szerző huszonöt évvel ezelőtt adta ki első könyvét. A történetek mindegyike egy-egy pillanatfelvétel Magyarországról, tükörcserép az elmúlt negyedszázadból. A Pillanatragasztó megkísérli összeragasztani ezeket a cserepeket, és rögzíteni a múlt egy darabját. Vajon miért bonyolódik levelezésbe egy arab fiú a Madártani Intézettel? Mit keres egy hulla a kiállítóteremben? Mi történt azzal a nővel, akinek egy bevásárlóközpontban egyszer csak leesik a feje? És mi sodorja a középkorú művésztanárt az őrület szélére egy tengerentúli utazás alatt? Hová tartanak egy kisbuszban az erdélyi vendégmunkások, és mi lesz a kissráccal, aki velük utazik?
A szereplők a legkülönbözőbb helyszíneken élnek, életük díszletei, lehetőségeik, vágyaik nagyon eltérőek, de közös bennük, hogy sorsfordító pillanatok előtt állnak. A döntést, a végső nagy halálugrást azonban csaknem mindegyikük halogatja: egy-egy pillanatra odaragadnak másokhoz, a véletlen találkozások talán megváltást jelenthetnének, de ők nem képesek felismerni a lehetőséget. Tóth Krisztina új könyvében a szenvtelennek tűnő elbeszélő végtelenül pontosan láttatja az emberek közti bonyolult viszonyok rendszerét, és a nehéz sorsok, olykor groteszk jelenetek elmesélése közben minduntalan megcsillan kifinomult és szarkasztikus humora.

Olvasás után:

Nagyon vártam már ezt a könyvet, a megjelenés után rögtön be is szereztem, hiszen a Vonalkód nagy hatással volt rám. Ott értettem csak meg igazán, mi is az, hogy novelláskötet és olyan új írói nézőpontot kaptam tőle, amin hónapokig járt az eszem. 
Ezzel szemben, vagy pont emiatt a Pillanatragasztó annyira nem tetszett. Nekem nagyon hasonló volt a Vonalkódhoz, és azt hiszem, hogy most egy kicsit többet vártam. Mármint azt, hogy itt is kapjak egy újabb írói varázst, ami majd elbűvöl, de nem jött. Persze, kishíján már emberfelettit kértem, hiszen a fülszöveg alapján pont olyannak látszódott, mint az elődje. A csalódottságom nem az író hibája, hanem az én elvárásaimé. 
Ettől függetlenül volt néhány novella, ami nagyon tetszett. Az egyik ilyen Az álomrestaurátor. Ez annyira fantasztikusan van megírva! Nem tudjuk pontosan, hogy mi is a valóság és mi az álom, pont olyan, mint amikor utólag visszaemlékezünk olyan pillanatokra, amikor félálomban vagyunk. Talán ez a legrövidebb novella, de szerintem a legjobban eltalált is. Emellett nagyon tetszett még a Tímár Zsófi muskátlija és a Végül is még nyár van. Viszont megjelentek az undorító kategóriájú novellák, nem is értem, Tóth Krisztina milyen hatásra írja ezeket. Ilyen volt a Doors és az Ez milyen mozi?, a Falkavezért már végig sem mertem olvasni. 
Nemrég volt könyvbemutatója, ahol megígérte, hogy most már fog néhány pozitív kimenetelű novellát írni, és én azt már nagyon várom. Ebben a stílusban (mert a stílusa kifogástalan) olvasni olyan novellákat, amik jó érzéssel töltenek el, nagyon jó lehet, már nagyon vágyok rá.

A pécsi könyvbemutatóról:
Nem titok, hogy azért vettem meg olyan hamar a könyvet, hogy majd dedikáltathassam, mert így akkor mindkét Tóth Krisztina könyvem dedikált és hát mi is tölthetné el nagyobb boldogsággal a könyvmolyt, mint ez?!?! Íme:

A könyvbemutató amúgy nem sikerült olyan jóra, de ez is olyan dolog, amiről nem Tóth Krisztina tehet. A beszélgetőtársa, nem emlékszem már a nevére, egy irodalmár hölgy, aki valószínűleg még nem tanított az egyetemen, amikor én még oda jártam, sokszor kiakasztó volt. Technikai szempontból nagyon idegesítő volt, hogy nem tudta rendesen tartani a mikrofont. Nem gondolnám, hogy ez olyan nehéz feladat, de szegény Krisztina már többször is jelezte neki, hogy hogyan kellene, de egy idő után ő is feladta a harcot. Tartalmi szempontból pedig elég érdekesen közelítette meg a témát. Valahogy folyton a nőképre volt kihegyezve (gondolom ez a szakterülete), és mondta mindig a magáét, ahelyett, hogy kérdéseket tett volna fel, Krisztina pedig csak helyeselt azokra, amiket mondott. Valahogy nem tudtam meg többet a kötetről, mint amit ezelőtt az interneten olvastam róla. A beszélgetés végén sem nagyon voltak kérdések, ezért Krisztina inkább magától kezdett el beszélni néhány olyan dologról, amire a beszélgetés során nem került sor. Ilyen volt például a szerkezete. Ugyebár 25 novella van benne 5x5-ös tagolásban, mert az írónő pont 25 éve kezdett írni és azért ez a könyv megjelenése szempontjából fontos információ. Ráadásul az is fontos, hogy az első és az utolsó novellában is egy-egy 25 éves főszereplő van, ezzel is kihangsúlyozva ennek jelentőségét, és persze az író szándékát ezzel. 
Két novellát Krisztina fel is olvasott, az egyik ráadásul ugyanaz volt, amit már tavasszal is felolvasott itt nálunk. Meg is kérdeztem tőle a dedikáláskor, hogy miért pont ezt megint és kiderült, hogy nem gondolta, hogy ugyanazok az emberek jöttek el, mint a múltkor. Pedig de, direkt figyeltem. Hiába, aki szereti Tóth Krisztinát, az szereti. :)

Hozzánk is szép kék ingben jött, hogy passzoljon a könyvborítóhoz :)
A dedikálás, én is ott állok a sorban :)