2014. augusztus 29., péntek

J. D. Salinger - Zabhegyező

A moly.hu-n lévő tartalom:

Egy amerikai kamasz életének három napja, első személyben és ötszáz szóval elbeszélve. A történet régi: Holden Caulfield „kibukik” az intézetből félévben, nem mer hazamenni, inkább elhatározza, hogy a karácsonyi vakációt kedvére tölti, mielőbb a szülői pofonok ideje elérkezik. A kamasz azonban új: az a napszemüveges, hülyegyerek-frizurás nemzedék, akik miatt együtt sopánkodunk idősödő pedagógusokkal. A kedves, csupa szív, csupa gátlás kamasz elbeszélése emlékeztető azok számára, akik már régóta tagjai a Felnőttek Világszövetségének.

Olvasás után: 

Azt kell, hogy mondjam, hogy ez a regény a maga nemében tényleg klasszis. Úgy adja elő a mondanivalót, hogy egy szóval sem írja le, hanem átéljük és ez az igazi mestermunka. 
Ebben a történetben konkrétan azt éli át az olvasó, amit a mindennapokban is, amikor találkozik / megismerkedik egy kamasszal. Először csak a nagy dumájára figyel, meg hogy milyen érthetetlen dolgokat tesz, aztán figyeli őt pár napig és rájön, hogy annyira nem is fura és nagyon is érthető, hogy mit miért tesz, még ha a beszédével egészen máshogyan is indokolja a tetteit. Aztán meg az olvasó rájön, hogy hiába szinte felnőtt a kamasz már, attól még ugyanolyan szeretetre éhes gyerek, mint a kishúga, aki gyermeki ártatlansággal még ki tudja mutatni a rajongását.
Holden zavaros világa sokszor untatott engem, viszont rájöttem, hogy pont ez az, amit az író szeretett volna elérni. Egyrészt ez a fiú annyi zagyvaságot hordott össze, hogy csak na, pedig állította, hogy ez neki mind szent meggyőződése, viszont értelme nem sok volt - és egy idő után már nem is figyeltem az életfelfogására annyira, mert tudtam, hogy zagyvaság. Valahogy az életben is így van. Folyton az volt az érzésem, hogy ez a fiú keresi azt a felnőttet, akibe belekapaszkodhat, hogy kirántsa őt ebből a mocsárból, de sajnos nem találta meg, ezért lett olyan befejezése, amilyen lett. Lehet, hogy túlságosan pedagógusszemmel nézem a történetet, de a végére már kedvem lett volna 'megmenteni' Holdent.
Egy dolog zavart a történetben. Nem tudom, hogy ez a fordítás hibája, vagy régen ennyire máshogy beszéltek a kamaszok, de sok olyan nekem ismeretlen szófordulatot használt a főszereplő (de állandóan), amiket én eddig vagy egyáltalán nem hallottam, vagy egészen más szövegkörnyezetben használtam volna, vagy - ami még lehetséges opció - Amerikában ezt így mondják. Gondolok itt ilyenekre például: "Állatian lehangoló volt." (mai értelemben: gáz volt), "Ettől lerohadok!" (mai értelemben: kiakadok), "A falra kell mászni tőle." (mai értelemben: jó fej). Ezeket sikerült megfejtenem, már ha jól értettem. Ha valaki tudja ennek a rejtélynek a kulcsát, az majd ossza itt meg velem. :) 

2014. augusztus 26., kedd

Gustave Flaubert - Bovaryné

A moly.hu-n lévő tartalom:

Flaubert első megjelent regényében, a Bovarynéban, Emma a főhős életének és szerelmi csalódásainak leírásával a romantikus illúziók kudarcáról fest ironikus, tragikus képet. Emma sorra kiábrándult férjéből és szeretőiből is, mert felismeri, hogy viselkedésük csak felvett póz, s nem hősök, hanem valójában kisszerű, közepes átlagemberek. Írói mestermunka, ahogy a szerző az érdektelen köznapi eseményeket ábrázolja, úgy, hogy egyúttal a kor jellemző vonásait is visszatükrözi. 
Flaubert-t első regénye, a Bovaryné teszi híres íróvá. Realista regény; tája a leghétköznapibb francia kisváros, emberei valamennyien átlagemberek; nem típusok, mint Balzac alakjai, hanem olyan még csak nem is tipikus emberek, akikkel az olvasó mindennap találkozik. A regény meséjét adó tragédia is mindennapi tragédia.

Hallgatás után: 

A Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége vette fel hanganyagként ezt a regényt, úgy hallgattam. Tudni kell, hogy itt tényleg csak felmondják, pontosabban felolvassák a regényt, különösebben nem fordítanak nagy figyelmet arra, hogy minél élvezhetőbbé tegyék. Ezt viszont én pozitívumként fogom fel: a művet önmagáért kell szeretni, nem pedig az előadás minőségéért és így legalább tényleg nem vonják el a figyelmünket a történetről. 
Több helyen is hallottam már, hogy sokan azért nem szeretik Bovarynét, mert egy laza erkölcsű, már-már kurvát nem lehet szeretni. Mások viszont pont ezért szeretik Emmát. Én legalább egyik táborba sem tartozom, mert se nem szerettem meg, se nem gyűlöltem meg őt. Pontosabban a laza erkölcse abszolút nem zavart, szerintem nem is ez az ő fő ismérve, hanem az önzőség. Nem a leküzdhetetlen nemi vágya tette őt tönkre, hanem az önzősége, miszerint ő sokkal többet érdemel annál, ami jutott neki (amit pedig a saját kis álomvilágában talált ki magának) és a szexualitás ezen vágyak kiélésének csak az egyik eszköze. Emiatt vásárolja túl magát, emiatt veszi rá a férjét képtelenebbnél képtelenebb dolgokra és emiatt csalja meg. Amin meglepődtem, hogy még a történet végére sem lett semmiféle botrány Emma viselkedéséből, pedig vártam, azt hittem, majd ez lesz a történet csúcspontja. 
Nagyon tetszett a történetben, hogy milyen kerek volt: az eleje szépen fel lett vezetve, a vége pedig Emma halálával végződik, és még azt is megtudjuk, mi történt utána a családjával, teljesen le lett zárva. Eszembe is jutott, hogy szerintem én nem mostanában olvastam kerek történeteket, valahogy ez mára már kiment a divatból, attól lesz valami modern, hogy befejezetlen, nyitott, nem szájbarágós. Emma sztorija viszont nagyon kerek volt és a végén emiatt teljes kielégülést éreztem, nem maradt bennem semmi kérdés vagy lezáratlan gondolat. Egy kicsit ez hiányzik nekem ezek szerint. Lehet, hogy több mesét kellene olvasnom, azok legalább kerek történetek. :) 
Sokszor dicsérik, hogy ez a regény milyen jól és alaposan bemutatja a kor társadalmát, szokásait, viselkedési mintáit, stb., de szerintem túlságosan is. Örülök neki, hogy hallgattam ezt a regényt és nem olvastam, mert a sok leíró részen olvasva nem vergődtem volna át. Sokszor egész fejezetek csak leírásokból álltak, így nagyon terjengős és vontatott volt, én egy kicsit jobban élveztem volna, ha ezek a részek kimaradnak.

2014. augusztus 17., vasárnap

Olvasó flashmob

Pécsi fiatalok szerveztek egy olvasó flashmob-ot a pécsi Széchenyi térre, amelyen én is részt vettem. A menet annyi volt, hogy vasárnap 2 órakor, amikor megszólal a harang a téren, leülünk oda és fél órát olvasunk. Nem tudom, hogy korábban volt-e már ilyen megmozdulás Pécsett, de azt vettem észre, hogy mindenki úgy teszi a dolgát, mintha ez lenne a világon a legtermészetesebb dolog. :) Szépen csöndben odaültünk és olvastunk. :) Érdekes volt, bár azon gondolkodtam, hogy egy ilyen flashmob kívülről valószínűleg sokkal látványosabb és izgalmasabb, mint részt venni benne, mert ugyebár ők láttak minket, hogy ott olvasunk (hallottuk is a találgatásokat, hogy vajon rekordkísérletben veszünk-e részt :D), de mi csak a könyvünket néztük. Ami nagyon tetszett, hogy milyen csönd volt. :) Szerencsére fotóztak is, mutatom a képeket!





Videó is készült, szerintem nem is rossz, ITT megtekinthető! :)

Népszerűsítsük az olvasást! :)

2014. augusztus 16., szombat

Szécsi Noémi - Finnugor vámpír

A kiadó honlapján lévő tartalom:


"– Mit eszel, mi ez a szörnyűség? 
– Saláta. 
– Ez nem ad neked örök ifjúságot. Annyiszor mondtam már, Jerne, hallgass a nagymamádra. Ha akarsz valami igazán táplálót, rendelj egy pizzafutárt! 
Tényleg elmondta már ezerszer, s töretlenül remélte, hogy egyszer lemondok könnyű vacsorámról egy-egy leizzadt kifutófiú vagy kifutólány kedvéért.”
Így társalog egymással az új évezred elején a meseírói ambíciókat dédelgető, huszonéves Voltamper Jerne és kétszázharmincöt éves nagymamája.
2000-ben, helsinki ösztöndíjam első hónapjaiban szakdolgozatírás helyett egy vámpírtörténet szövögetésével töltöttem a finn tél kurta nappalait és hosszú éjszakáit. Ez volt első írásművem, és akárcsak a történet főhőse, én is azt reméltem, hogy rögtön fölfedez majd magának az irodalmi élet. A meseíró-palánta Jerne és a patinás budapesti vámpírdinasztiából származó örökifjú nagymama történetéből előbb forgatókönyv készült a 2001-es prágai Sundance Fesztiválra – a film azóta sem valósult meg –, majd 2002-ben a regény is eljutott az olvasókhoz. 
És közben még föl is fedeztek bennünket.


Olvasás után:

Finnugor? És még vámpír is? Hát ezt muszáj megszereznem. Gondoltam én, mikor először találkoztam a könyvvel, aztán elkezdett érdekelni, ki is az a Szécsi Noémi és mikor láttam, hogy valójában az egyetemi évei után / közben írta ezt a könyvet, még jobban el akartam olvasni. Mert hát friss magyaros diplomával én biztosan nem voltam olyan állapotban, hogy írhatnék egy könyvet, de természetesen nem vagyunk egyformák.
Őszintén szólva azt hittem, hogy majd jobban rámegyünk a finnugor vonalra és mivel én nagyon szerettem a nyelvtörténetet, ezért vágytam erre, de semmi ilyesmiről nincs szó benne. Viszont úgy éreztem, mintha Noémi ezt a könyvet egy kicsit a magyaros csoporttársainak írta volna, mert sok olyan apró információ van elrejtve a főhős eszmefuttatásaiban, amit egy magyar szakra járó tutira ért - valószínűleg más is, de ezek olyan magyaros dolgok. 
A főhős az elején egyáltalán nem volt szimpatikus és azt gondoltam, ha majd végre meghal és vámpírrá válik, akkor kedvelni fogom, de nem így történt. Nyilván ez szándékos volt, de ebben én nem látom a társadalomkritikát, amit sok elemzésben is megemlítenek. A legjobban az bosszantott, hogy a főhős legfontosabb pillanatait nem élhettük át vele együtt, hanem csak utána, félszavakból értesültünk róla, hogy megtörtént. 
Több helyen olvastam, hogy hiányolták a történetből a 'vámpírsztorit', vagyis magát a vámpírvilágot felépítő logikát, mi miért történik, mi történt Jerne szüleivel, mi történt a nagyanyjával, stb. Ez kicsit nekem is hiányzott, ezekkel kerek lett volna a vámpírtörténet.
Összességében: első regénynek nagyon is jó, de nekem egy kicsit hiányzott belőle az élet, ami miatt rajongani tudtam volna érte. 

2014. augusztus 12., kedd

Csak egy vers

Lackfi János: Az is egy olvasó

A gázóraleolvasó – az is egy olvasó
A cédéolvasó – az is egy olvasó
Öreganyám rózsafüzére – az is egy olvasó
Az indián nyomolvasó – az is egy olvasó
A béna sulis olvasónapló – az is egy olvasó
Aki az ágyon bambán hever – az is egy olvasó
Aki a buszon csak a könyvre figyel – az is egy olvasó
Aki a sulipadban könyvet rejteget – az is egy olvasó
Aki a kávézóban könnyeket ejteget – az is egy olvasó
Akinek antikváriumban keze remeg – az is egy olvasó
Aki kocsma helyett könyvtárba megy – az is egy olvasó
Aki fejben hős oroszlánvadász – az is egy olvasó
Aki itt ül, s közben páncélban csatáz – az is egy olvasó
Aki egyszerre sámán, űrlény, eszkimó, arab – az is egy olvasó
Akit bezárhatsz, akkor is szabad – az is egy olvasó


2014. augusztus 10., vasárnap

Gabriel García Márquez - Bánatos kurváim emlékezete

A kiadó honlapján lévő tartalom:

Gabriel García Márquez legújabb regénye egy aggastyán és egy fiatal lány lehetetlen szerelméről szól. Az író műveiből jól ismert karib kisvárosi környezetben játszódó történet fiktív, de az önirónia nagyon is valóságos, és a regény minden sorát áthatja. Márquez új regénye nemzetközi irodalmi szenzáció, amely a memoárkötetek írása közben, divertimentóként született.

Olvasás után: 

Ezt a könyvet úgy vettem meg, hogy el sem olvastam a fülszövegét, elég volt hozzá, hogy Márquez írta és elég olcsó volt az Alexandra-akciónak köszönhetően. Aztán mikor elkezdtem olvasni, majdnem dobtam egy hátast az első bekezdés után. Gyorsan megfordítottam a könyvet és a hátlapon is ez az egy idézet volt. Gondoltam magamban, ha ezt tudom, el sem olvasom.

"A kilencvenedik születésnapomra azt az ajándékot találtam ki magamnak, hogy egy szűz kamaszlánnyal töltök egy szenvedélyes éjszakát. Eszembe jutott Rosa Cabarcas, egy titkos találkahely tulajdonosnője, aki értesíteni szokta a jobb ügyfeleit, ha akadt egy feltálalható primőrje. Sem az ilyen, sem a másféle obszcén csábításainak nem engedtem soha, de ő nem hitt az elveim tisztaságában. Az erkölcs is csak idő kérdése, mondta egy kaján mosollyal, majd meglátod. Valamivel fiatalabb volt nálam, és már olyan sok éve nem hallottam róla, hogy akár meg is halhatott már. De az első telefoncsöngetés után ráismertem a hangjára, és rögtön a tárgyra tértem: 
– Ma akarok."

Hát ezekkel a sorokkal kezdődött, elég bizarr, nem? De aztán persze nem bántam meg, hogy tovább olvastam, mert Márquez-ben nem lehet csalódni, jó kis történetet hozott ki ebből a kezdésből és annyit elárulhatok, hogy nem volt benne semmi megbotránkoztató. 
Az alapfelállás legfontosabb eleme amúgy a főhős jelleme: nagyon idős bácsi, akinek világ életében sok szexuális élménye volt (igazi párkapcsolata persze egy sem) és még most is csak ezen jár az esze. Az jutott eszembe, hogy talán ebben a könyvben írta tovább a Szerelem a kolera idején c. regényének férfialakját, hiszen ott is hasonló volt a felállás: idős, de omlanak utána a nők és ő is szereti őket. Valahogy hasonló volt a két szereplő körüli hangulat, amelyet Márquez megteremtett. 
A könyv csattanója amúgy számomra (örök romantikusnak) nagyon erős volt, de természetesen nincs happyend, mert hát mit is várhatnánk. Én szeretem Márquezt. :)