2014. július 23., szerda

Borisz Akunyin - A cár könyvtára

A kiadó honlapján lévő tartalom:

A zseniális Fandorin hátborzongató történetei után most megismerkedhetünk az unokájával, akitől látszólag mi sem áll távolabb, mint hogy gonosztevőkkel csapjon össze, véres bűntényeket derítsen fel, és megmentse Oroszországot a veszedelemtől.
Mert ő, Nicholas Fandorine ráadásul angol állampolgár, szerény történész, és azért látogat – életében először – Oroszországba, hogy felkutassa a család oroszországi ágának eredetét egy XVII. században élt sváb muskétás kapitány személyében, aki az orosz cár szolgálatába állt. Nem akar semmi mást, csak egy jó kis tanulmányt írni, mely végre híressé teszi a történészberkekben.
Hamarosan kiderül, hogy az angol történész – tudtán kívül – olyan ismeretek birtokában van, amelyek óriási vagyont érhetnek. Nicholas sokáig nem érti, miért akarják megölni, s miért kell hol az egyik, hol a másik maffiafőnöktől menekülnie… de végül ő is szenvedélyesen kutatni kezdi a kincset.
S mindeközben megismerkedünk magával a XVII. századi muskétás kapitánnyal, Von Dornnal (avagy Fondorinnal) is, akinek szintén alaposan meggyűlik a baja az oroszokkal, miközben ő is azt a bizonyos kincset keresi: a Bölcsek Kövét? Rengeteg drágakövet? Vagyont érő könyveket? Mindenesetre gazdagságot, amivel megszerezheti egy imádott nemeshölgy szerelmét.
Akunyin a mai Oroszországról éppoly izgalmasan mesél, mint a XVII. századi muszkákról, és hőse, Nicholas nem hoz szégyent nagyszerű ősére, Eraszt Fandorinra – ő is különleges leleménnyel menekül meg a legreménytelenebb helyzetekből, s közben egy szép tatár-orosz nőnek is elcsavarja a fejét.

Olvasás után:

Olvasás közben folyton az járt a fejemben, hogy ez az orosz Da Vinci-kód. Igazából ahhoz a könyvhöz tudnám leginkább hasonlítani, de azért vannak eltérések - Akunyin javára. Ez a könyv sokkal valósághűbb, nincs tele annyi misztikus összefüggéssel, mint Brown regénye, emiatt sokkal hihetőbb és élvezhetőbb is. Itt is ugyanúgy kincset keresnek (bár csak a könyv harmadik harmadában dönti el a főszereplő, hogy megkeresi), itt is vannak maffiózó ellenségek, itt is felbukkannak véletlen segítők az ellenkező nemből - szóval egy csomó hasonló vonás van benne. De ha már ennyire boncolgatjuk, akkor bevallom, hogy egy másik könyv is eszembe jutott róla: A Mester és Margarita. Ugyebár mindkettő orosz és mindketten alkalmazzák azt a technikát, amikor két történetet egyszerre mesélnek el (amik persze összefüggnek egymással) és ezek a fejezetekben váltogatják egymást: olvasunk egy 21. századi epizódot, majd jön egy 17. századi és így váltakoznak. Az is hasonlóság a két regény között, hogy nem tudnám megmondani, hogy melyik történetet élveztem jobban: a jelenkorit vagy a múltbélit. Ugyanígy mindkét főhős nagyon szimpatikus volt, már csak azért is, mert nem szuperhősök voltak, hanem egyszerű emberek, akik hibáznak is olykor és képesek ezt a legnevetségesebb módon tenni.
Maga a rejtély (pontosabban duplarejtély) szépen felépített, minden fontos információt a maga idejében tudunk meg, ezért izgalmas is a keresés és van rajta bőven elmélkedni való. Ugyanígy a könyv lezárása is. Fél napot gondolkodtam rajta, mire helyretettem a dolgokat.
Természetesen szerelmi szálnak is kell lennie az ilyen regényekben, ezt az író is jól tudja, de nem egy romantikus alkat, ezért nem viszi túlzásba - nekem ez tetszett. Ugyebár ha szerelmes sztorit akarok olvasni, akkor romantikus könyvet veszek elő. 
Összességében nagyon jó kis könyv ez, bárkinek ajánlom, aki izgalmas olvasmányra vágyik és emellett még egy kicsit az oroszokat is csípi.  

2014. július 8., kedd

Jókai Anna - Tartozik és követel

A moly.hu-n lévő tartalom:

Derűs, mai szerelmi történet első napjaival indul a mű. Ildikó énektanár, Miklós egy vendéglátóipari vállalat ellenőre. Mindketten fiatalok, egészségesek és szépek; vágyat ébresztenek egymásban, és összekötik sorsukat. – Csakhogy az élet ellenáll az idillnek: az emberi kötéseket gyakran teszik próbára a váratlan körülmények. Például az, amit közönségesen a fiatalok lakásgondjaként szoktunk emlegetni; meg számos más családi baj, társadalmi nehézség. Nem mesebeli hétpróba ez, amelynek végén ott áll a boldogság, hanem mindennapos gondok: ezekben többé-kevésbé benne élünk valamennyien. 
Jókai Anna két ellentétes jellem, két magatartástípus tragikomikus konfliktushelyzeteit és létküzdelmét ábrázolja ebben a művében. Ildikó ökölbe zárt lélek. Nehéz gyerekkora céltudatosság nevelte, s ez a tulajdonsága uralkodik egész személyiségén. Miklós akarat nélküli jellem, könnyedsége gyakran csap át könnyelműségbe. S mintha természettudományos kísérletet demonstrálna, Jókai Anna megmutatja e két ellentétes karaktert, amint ismét és ismét egymáshoz ütődnek, hogy végül magányosan és dideregve álljon a két ember a kiürült házasság romjainál: megválthatatlanul.

Olvasás után:

Mindenhol olvastam kritikákat a könyvről és mindenki azt írta, amit végeredményben én is megállapítottam róla: nagyon idegesítő, ellenszenves a történet, de letehetetlen. Nem tudtam elképzelni, hogy ez mit jelenthet, de most már értem.
Idegesítő és ellenszenves: a két főszereplővel akkor ismerkedünk meg, amikor szerelmük éppen beteljesedik a bokrok alatt és természetesen minden rózsaszín. Valamiért olyan furcsa érzésem volt velük kapcsolatban, mert ahogyan beszéltek egymással és ahogyan gondolkodtak a másikról, egyáltalán nem volt az a rózsaszín kép. Lehet, hogy csak túl optimisták voltak, de az ember azt várná, hogy mikor szerelmesek vagyunk, akkor nagyon azok vagyunk, nemdebár? 
A nehéz anyagi körülményük pedig csak még ellenszenvesebbé tette a két főszereplőt, ugyanis a két végletet láthattuk, olyat, amivel szerintem egyikünk sem tudna azonosulni. Ildikó (aki egyébként névrokonom és még tanár is, khm) annyira kapargat minden garast, hogy az már fizikai fájdalom, még olvasni is. Egyszerűen beteges. Miklós pedig annyira könnyelmű, hogy jól arcon kellene vágni, hogy felébredjen már. Szép kis páros. Persze ennek semmi jó vége nem lesz, hiába szeretik nagyon egymást - a végét nem szeretném elárulni, de el lehet képzelni.
Sokat gondolkodtam azon, hogy mégis miért letehetetlen ez a könyv? Mert tény, én sem tudtam letenni, pedig áradt belőle a komor hangulat, a feszültség. Aztán arra jutottam, hogy valószínűleg az emberi kíváncsiság az oka. Ugyanis ennek a kapcsolatnak olyan intim momentumai, valamint a külvilág felé nem mutatott érzései lettek bemutatva, ami miatt ennyire lekötötte az emberek figyelmét. Illetve az én figyelmemet még lekötötte az is, hogy hogyan élhettek ennyien ilyen pici helyen, nameghát a szocializmus megjelenése a történetben, amiről tudjuk, hogy engem mindig érdekel.
A könyv stílusa amúgy nagyon tetszett, mert nem volt szájbarágós és olyan gyorsan repült a helyszínek és események között, hogy sokszor erősen oda kellett koncentrálni, hogy képben legyünk. Viszont ezek miatt kicsit sem volt unalmas az olvasása. 

2014. július 2., szerda

Tóth Krisztina - Vonalkód

A moly.hu-n lévő tartalom:

Vonalkód – ez a különleges jel díszített mindent, ami a hetvenes években Nyugatról érkezett. Ez az időszak alakította ki Tóth Krisztina generációjának értékrendjét, ízlésvilágát – és kitörölhetetlen félelmeit, megváltoztathatatlan reflexeit. A Vonalkód novelláiban egyik legnépszerűbb költőnk a legszemélyesebb történeteken keresztül idézi meg e kort: részvéttel, de nem sajnálattal ír szorongásról, kitaszítottságról, „hiszen gyereknek lenni még így is jó volt. Valamennyire.”

Olvasás után:

Alapvetően nem vagyok oda a novellákért, mert... Nem is tudom miért. Sosem gondoltam, hogy ilyen rövid terjedelemben el lehet érni valami ütőset. Viszont erre most Tóth Krisztina abszolút rácáfolt. A novellái nem szájbarágósak, mégis a mondatai olyan jólmegformáltak, hogy pillanatok alatt felismerhetjük a környezetet, vagy a főhősünk személyiségét. Utána pedig már csak a történésekre kell figyelnünk, amik nem is akármilyenek.
Nem mondom, hogy minden novellájáért odavoltam, mert nem. De a többségért nagyon is. Főként azok tetszettek, amelyek emberi sorsokat írtak le, egy-egy főszereplő életének fordulópontjának történéseit. Ezek a történetek sokszor olyan mély hatást gyakoroltak rám - mert csattanója mindegyiknek volt -, hogy képtelen voltam a következő novellának nekiállni, mert ha neki is álltam, nem fogtam fel, mit olvasok, csak az előző sztorin járt az eszem. 
Kedvenc novellám amúgy több is volt, szám szerint három. Az egyik a Hangyatérkép (Útvonal) volt, ami egy kisgyerek hányattatott sorsáról szól az ő naiv felfogásában és ez a stílus engem mindig nagyon megérint. A második az Egy boszorka van (A vonal foglalt), mert ezzel a novellával már régebbi a kapcsolatom (egyetemen tanultam róla), de emellett annyira jól felépített. Ráadásul egy olyan tudásra építi a csattanóját, ami valószínűleg mindannyiunk fejében megvan, ő ezt expliciten mégsem mondja ki, csak utal rá, de ha rájövünk mire gondol, akkor esik csak le a lényeg. Zseniális szerintem. A harmadik kedvenc novellám pedagógiai szempontból érintett meg, ez pedig a Fekete hóember (Vonalháló). Igaz én sem sokat éltem a rendszerváltozás előtt, de azért gyerekkoromból még bőven vannak olyan emlékeim, amik ezt idézik. Ez a novella pedig olyan, amit ha megismertetnék egy mai fiatallal, akkor nagyjából el tudná képzelni, milyen is volt Magyarországon a szocializmus. A részletekben rejlenek a fontos információk, és abból van dögivel, de emellett az is segíthet ebben, hogy gyerek szemszögéből íródott. 

Író-olvasó találkozó: Biztosan sokáig halogattam volna ennek a könyvnek a megvásárlását, ha nem vettem volna észre, hogy Tóth Krisztina a könyvhét beharangozó programjaként Pécsre jön talizni az olvasóival. A Nyáry Krisztiánnal való találkozó után már tudtam, hogy itt majd lehet dedikáltatni, ezért gyorsan megvettem a könyvet és vittem magammal a találkozóra. Sejtettem, hogy egy olyan írónak a találkozója, akinek a Magvető adja ki a könyveit, biztosan tetszeni fog nekem, de ilyen pozitív élményre nem számítottam. Krisztina sokat mesélt a külföldi könyvmegjelenéseiről, amik nagyon izgalmasak voltak, sokat mesélt arról, hogy szokott írni, milyen módon gyűjti a történeteket, ami engem nagyon érdekelt. Fel is olvasott a műveiből, mindegyik nagyon tetszett, már ekkor tudtam, hogy nekem bizony olvasnom kell tőle és még azt is megsejtettem, hogy megtaláltam a legkedvencebb kortárs írómat. Viszont ami a prímet vitte, az a közelgő könyvéből való felolvasás volt. Olyan történetet olvasott fel, amin szó szerint sírtam a nevetéstől. Nagyon vicces sztori volt, de a legmulatságosabb volt az egészben, hogy ezt az írónő fapofával olvasta fel. Nem is értem, hogy bírta, de így még az ő humora is hozzájárult ahhoz, hogy hosszú idő után végre kikacaghattam magam. :) Természetesen dedikáltatni is lehetett, így most a dedikált könyvből olvastam. ^^ 

Képek a találkozóról:


A jobb szélső sarokban én görnyedezem a sámlin :)