2014. december 23., kedd

Nicolas Barreau - A nő mosolya

A kiadó honlapján lévő tartalom:

Véletlenek pedig nincsenek! – vallja Aurélie Bredin, aki édesapja halála után átveszi egy kis párizsi étterem irányítását. Azon a végzetes novemberi napon, amikor olyan boldogtalannak érzi magát, mint még soha, a Szent Lajos-sziget kis könyvesboltjában különös könyvre bukkan: A nő mosolya című regény egyik helyszíne nem más, mint az ő vendéglője, a főhősnő pedig mintha…
Nem, ilyen nincs! Aurélie elhatározza, hogy utánajár a rejtélynek: meg kell ismerkednie a regény írójával. Csakhogy próbálkozásai sorra kudarcot vallanak, mígnem egy szép napon az író levele a postaládájába pottyan. Találkozásuk azonban egészen másképp alakul, mint ahogy elképzelte…

Olvasás után: 

Ezt a könyvet ajándékba vettem, de sajnos nem szűzen adtam tovább. Elkövettem azt a hibát, hogy kíváncsiságból elolvastam a fülszöveget és ez volt a baj, muszáj volt kivégeznem.
Meg kell jegyeznem, hogy a fülszöveg megtévesztő, jobban kellene talán az alcímre figyelni (ami amúgy csak a legújabb kiadásokon szerepel). Tévedések romantikus vígjátéka. Ugyan is a fülszöveg alapján én egy kellemes hangvételű, romantikus, ábrándozós könyvet képzeltem el, de ez nem az volt. Ebben rengeteg feszültség, izgalom és főhőseinkért való szorítás van. Ráadásul az egész szerelmi történet egy nagy hazugságra épül, amitől nem voltam túl boldog. Tudniillik én utálom a hazugságokat, nem is tudom őket kezelni, éppen ezért nem is alkalmazom őket, ebben a regényben viszont egy nagyon szimpatikus főhős hazugságokkal eteti a másik nagyon szimpatikus főhőst, persze csak a jó cél érdekében. Hát érdekes. Mindenesetre fordulatokkal teli a történet, tipikusan olyan, amit lehetne filmvászonra vinni.
A cím amúgy borzasztó. Mármint szerintem ez a cím nem illik a könyvhöz, pláne nem úgy, hogy egy férfi írta (és nem egy szentimentális nő). Sokkal frappánsabb címet érdemelt volna, az jobban kifejezte volna.
Ahhoz képest, hogy ez egy romantikus regény, nem voltak benne olyan mozzanatok, amikre azt mondtam volna, hogy na, ezt már nem veszem be. Hétköznapi dolgokkal, emberi reakciókkal sikerült elérni azt, hogy a könyv végére azt mondhassam, hogy ez egy kitűnő történet volt és kellemesen fellélegezhettem a happy end kapcsán. 
Még egy apróság: az írója egy fiatal francia fiú, aki egy könyvesboltban dolgozik, és talán ezzel is hozható összefüggésbe az, hogy a könyvben rengeteg kortárs író és mű szerepel. Ezek többnyire csak említés szintjén, de a sok név láttán igencsak meglepődtem. 

2014. december 21., vasárnap

Tóth Krisztina - Pillanatragasztó

A kiadó honlapján lévő tartalom:

Ebben a könyvben huszonöt történet van. Ez nem véletlen: a szerző huszonöt évvel ezelőtt adta ki első könyvét. A történetek mindegyike egy-egy pillanatfelvétel Magyarországról, tükörcserép az elmúlt negyedszázadból. A Pillanatragasztó megkísérli összeragasztani ezeket a cserepeket, és rögzíteni a múlt egy darabját. Vajon miért bonyolódik levelezésbe egy arab fiú a Madártani Intézettel? Mit keres egy hulla a kiállítóteremben? Mi történt azzal a nővel, akinek egy bevásárlóközpontban egyszer csak leesik a feje? És mi sodorja a középkorú művésztanárt az őrület szélére egy tengerentúli utazás alatt? Hová tartanak egy kisbuszban az erdélyi vendégmunkások, és mi lesz a kissráccal, aki velük utazik?
A szereplők a legkülönbözőbb helyszíneken élnek, életük díszletei, lehetőségeik, vágyaik nagyon eltérőek, de közös bennük, hogy sorsfordító pillanatok előtt állnak. A döntést, a végső nagy halálugrást azonban csaknem mindegyikük halogatja: egy-egy pillanatra odaragadnak másokhoz, a véletlen találkozások talán megváltást jelenthetnének, de ők nem képesek felismerni a lehetőséget. Tóth Krisztina új könyvében a szenvtelennek tűnő elbeszélő végtelenül pontosan láttatja az emberek közti bonyolult viszonyok rendszerét, és a nehéz sorsok, olykor groteszk jelenetek elmesélése közben minduntalan megcsillan kifinomult és szarkasztikus humora.

Olvasás után:

Nagyon vártam már ezt a könyvet, a megjelenés után rögtön be is szereztem, hiszen a Vonalkód nagy hatással volt rám. Ott értettem csak meg igazán, mi is az, hogy novelláskötet és olyan új írói nézőpontot kaptam tőle, amin hónapokig járt az eszem. 
Ezzel szemben, vagy pont emiatt a Pillanatragasztó annyira nem tetszett. Nekem nagyon hasonló volt a Vonalkódhoz, és azt hiszem, hogy most egy kicsit többet vártam. Mármint azt, hogy itt is kapjak egy újabb írói varázst, ami majd elbűvöl, de nem jött. Persze, kishíján már emberfelettit kértem, hiszen a fülszöveg alapján pont olyannak látszódott, mint az elődje. A csalódottságom nem az író hibája, hanem az én elvárásaimé. 
Ettől függetlenül volt néhány novella, ami nagyon tetszett. Az egyik ilyen Az álomrestaurátor. Ez annyira fantasztikusan van megírva! Nem tudjuk pontosan, hogy mi is a valóság és mi az álom, pont olyan, mint amikor utólag visszaemlékezünk olyan pillanatokra, amikor félálomban vagyunk. Talán ez a legrövidebb novella, de szerintem a legjobban eltalált is. Emellett nagyon tetszett még a Tímár Zsófi muskátlija és a Végül is még nyár van. Viszont megjelentek az undorító kategóriájú novellák, nem is értem, Tóth Krisztina milyen hatásra írja ezeket. Ilyen volt a Doors és az Ez milyen mozi?, a Falkavezért már végig sem mertem olvasni. 
Nemrég volt könyvbemutatója, ahol megígérte, hogy most már fog néhány pozitív kimenetelű novellát írni, és én azt már nagyon várom. Ebben a stílusban (mert a stílusa kifogástalan) olvasni olyan novellákat, amik jó érzéssel töltenek el, nagyon jó lehet, már nagyon vágyok rá.

A pécsi könyvbemutatóról:
Nem titok, hogy azért vettem meg olyan hamar a könyvet, hogy majd dedikáltathassam, mert így akkor mindkét Tóth Krisztina könyvem dedikált és hát mi is tölthetné el nagyobb boldogsággal a könyvmolyt, mint ez?!?! Íme:

A könyvbemutató amúgy nem sikerült olyan jóra, de ez is olyan dolog, amiről nem Tóth Krisztina tehet. A beszélgetőtársa, nem emlékszem már a nevére, egy irodalmár hölgy, aki valószínűleg még nem tanított az egyetemen, amikor én még oda jártam, sokszor kiakasztó volt. Technikai szempontból nagyon idegesítő volt, hogy nem tudta rendesen tartani a mikrofont. Nem gondolnám, hogy ez olyan nehéz feladat, de szegény Krisztina már többször is jelezte neki, hogy hogyan kellene, de egy idő után ő is feladta a harcot. Tartalmi szempontból pedig elég érdekesen közelítette meg a témát. Valahogy folyton a nőképre volt kihegyezve (gondolom ez a szakterülete), és mondta mindig a magáét, ahelyett, hogy kérdéseket tett volna fel, Krisztina pedig csak helyeselt azokra, amiket mondott. Valahogy nem tudtam meg többet a kötetről, mint amit ezelőtt az interneten olvastam róla. A beszélgetés végén sem nagyon voltak kérdések, ezért Krisztina inkább magától kezdett el beszélni néhány olyan dologról, amire a beszélgetés során nem került sor. Ilyen volt például a szerkezete. Ugyebár 25 novella van benne 5x5-ös tagolásban, mert az írónő pont 25 éve kezdett írni és azért ez a könyv megjelenése szempontjából fontos információ. Ráadásul az is fontos, hogy az első és az utolsó novellában is egy-egy 25 éves főszereplő van, ezzel is kihangsúlyozva ennek jelentőségét, és persze az író szándékát ezzel. 
Két novellát Krisztina fel is olvasott, az egyik ráadásul ugyanaz volt, amit már tavasszal is felolvasott itt nálunk. Meg is kérdeztem tőle a dedikáláskor, hogy miért pont ezt megint és kiderült, hogy nem gondolta, hogy ugyanazok az emberek jöttek el, mint a múltkor. Pedig de, direkt figyeltem. Hiába, aki szereti Tóth Krisztinát, az szereti. :)

Hozzánk is szép kék ingben jött, hogy passzoljon a könyvborítóhoz :)
A dedikálás, én is ott állok a sorban :)

2014. október 31., péntek

Grégoire Delacourt - Vágyaim listája

A kiadó honlapján lévő tartalom:

A vidéki kisvárosban élő rövidáruboltost, Jocelyn Gourbette-et egy nap hatalmas szerencse éri: nyer a lottón. Bármit megvehetne magának, amit csak akar, őt mégis az foglalkoztatja, nem éppen most veszít-e el mindent, ami fontos volt számára.
E megdöbbentő és megható történet a szeretetről és a szerencséről – vagy szerencsétlenségről – mindannyiunkat arra késztet, hogy újraírjuk vágyaink és álmaink listáját.

Olvasás után: 

A kiadó most tényleg kitett magáért, mert ez a könyv gyönyörű! Annyira szép a borítója, hogy egész nap el tudnám nézegetni. Helyesírási hibák tömkelege sincs a könyvben (sőt talán egyet sem találtam), ami külön pluszpont. De! Már a fülszövegben elrontják a főszereplő nevét. :( Direkt van egy rész, ahol az író elmagyarázza, hogy mi a különbség ennek a névnek a férfi és női változata között (a végén egy e hangocska), amiről a kiadó megfeledkezik és a férfiváltozatot írják a borítóra, pedig női főszereplő van. Aprócska elírás, de sokat jelent.
E regénynek az írója férfi, de női főhőssel dolgozik, az ő gondolatait írja le. Az ilyenen mindig megakad a szemem, hogy vajon képes-e egy férfi egy nő agyával gondolkodni. Jelentem igen. Abszolút nem volt zavaró, hogy nem nő írta, szó szerint női gondolatai voltak. Arról nem is beszélve, hogy a főszereplő foglalkozása is nagyon női és annyira jól van szemléltetve, hogy őszintén kedvet kaptam egy rövidárubolt működtetéséhez. :) 
Ezzel a regénnyel csak az a baj, hogy nagyon rövid. Annyira jó lett volna még olvasni pár napig, esetleg egy hétig. Jocelyne világa nagyon magával ragadó, mert amellett, hogy harmóniát sugároz, mégsem tökéletes - pont olyan, mint bármelyikünkké. Szeretem az olyan sztorikat, amik nem a föld felett repkednek, hanem hétköznapiak. 
A pénz pedig igenis tönkreteheti az embert. Mindig, mikor elképzelem, hogy ha én nyernék sok pénzt, akkor mennyire hasznosan fel tudnám használni és biztos, hogy nem fordulnék ki magamból, akkor (most már) az jut eszembe, hogy a főszereplő is ezt gondolta. Nem is fordult ki magából, mert végül eltűnt a pénze, de ha megnézzük a 'vágyainak listáját', akkor látszik, hogy idővel eldurvul, egyre drágább és nélkülözhető dolgokat kíván magának. Szerintem ez természetes emberi tulajdonság. Viszont szomorú, hogy ilyenek vagyunk. 
Szívesen olvasnék még ettől az írótól, de úgy tudom, Magyarországon még csak ez az egy regénye jelent meg. Van egy másik regénye is, a Te vagy az író a családban címmel, remélem mihamarabb lefordítják. :)

2014. október 25., szombat

Szabó Magda - A danaida

A moly.hu-n lévő tartalom:

"A Danaidá-ban először nyúltam hivatásos író kezével a minta értékű antik mitológia figurái közé: Danaus király lányai azzal bűnhődtek bűnükért, hogy az idők végezetéig feneketlen hordóba kellett vizet hordaniuk. Beteget nem enyhített a szétszivárgott víz, szomjat nem oltott, vért se mostak vele, elcsorgott, mint Csándy Katalin könyvtárvezető élete, ez a gyűrű-élet, amelyben elválaszthatatlanul kitapinthatni a kezdettel azonos véget.
   Az én Danaidámnak az a bűne, hogy csak önmagára figyel élete kétharmad szakaszában, s nem veszi észre, hogy minden kor történelmi időszak, amelyben nemcsak alakul az emberi sors, hanem maga a benne élő is adhat jelzést, esetleg valami fordulatot a hazai vagy világtörténelemnek. Csándy Katalin a nagy emberi érzésekre érzékeny, szerelemre, féltékenységre, szégyenre, nem veszi észre, hogy az idő nagy folyója olykor hidat, olykor gázlót kínál, esetleg jelzés mutatja, hol nem tanácsos vízbelépnie. Környezetében minden megváltozik, ő csak addig a határig, míg felismeri, ne bukdácsoljon már holtáig a számára kilátástalan koordináták között, hanem mentse meg, ami az életébõl megmenthető. Az elvarázsolt királylány sose figyelt jól, mire feleszmélt, problémáin és személyén átlépett a történelem, amin még módosíthat, tárgyilagos, holdverte frázis, se indulat nem perzsel, se kétségbeesés, nem a nap süt, csak a hold.
   Ebben a regényben két későbbi regény jelzi valamikori születését, a még irónia nélküli antik világ ábrázolása és Melinda személyében az öregek világát nem vállaló ifjúság könyve, a leendő Mózes I. 22. Szerettem írni, vonzott az ábrázolható alakok sokfélesége, Anyuci, a sunyi, Somos Aranka, a tisztaság megszállottja, Nóra és persze Elek is, aki gondosan mérlegel ötvenhatban s az utca helyett az otthon biztonságát választja, mert nem érdemes dönteni szerinte, míg a dolgok véget nem érnek. Legnagyobb kedvvel persze Melindát formáltam, riasztó fekete anyja fehér negatívját. Formául a hatvanas évek állandó tennivalóját, a folytonos „írjuk meg az életrajzunkat”-kötelezettséget választottam, maga a regény egy fejezetenkénti mottósor, szétkaszabolva, ha az olvasó összeolvassa, megdöbben, mert Katalin minden az életrajzban írt szava igaz, éppen csak nem ez volt a valódi élete, mert arra, ami a valódi élete valakinek, részint nincs füle a kérdezõnek, részint nincs fogalmazásbeli megoldás. Minden ember titok. Minden titok titok. Az író mestersége valahol szakrális, még önmaga számára is elemezhetetlen. Mikor befejeztem, kinéztem a minden munkámat végigfigyelő lombok közé, és eltûnõdtem rajta, ad-e Isten új munkára erőt még, hogy megírhassam ezentúl is, amit észrevettem és amit az emberekről és az emberi szenvedélyekről megtanultam." Szabó Magda

Olvasás után:

Még szerencse, hogy az írónő a fülszövegben elárulja, hogy miért pont ezt a címet szánta a könyvének, mert amúgy a történetből én tutira nem jönnék rá. Magyarázat után mondjuk teljesen érthető, magamtól is ezt állapítottam volna meg. Hozzáteszem, ez egy nagyon bosszantó megállapítás: mindenkinek csak egy élete van, erre van, aki hagyja az egészet elúszni?!?! Nehéz az ilyen főhőssel azonosulnom. Meg is lepett, hogy Szabó Magda ezt ennyire könnyen megteszi. Azon tanakodtam, hogy ha én írnék, akkor nem tudnék olyan főhőst megalkotni, akitől viszolygok. Az csak egy dolog, hogy nem azonosulok vele, olyat tudnék írni, de olyat, aki alapjaiban fordítja ki a világot, nem. 
A könyv amúgy nagyon hosszú volt, nem is tudom, mennyi ideig olvastam, túl sokáig. Ráadásul voltak részek, amik annyira alaposak és részletesek voltak, hogy nagyon nehezen jutottam csak túl rajtuk. Igazából onnantól kezdett csak érdekelni a történet, hogy Katalin Budapestre került. Akkor indultak be azok a szálak, amik ennek az egyszerű léleknek a mindennapjai felborította és új meglátásba kerültek dolgok. Hozzáteszem már itt is nagyon sok olyan momentum volt, amin felszisszentem, hogy miért hagyja ez a nő, hogy így megalázzák. Pontosabban nem csak, hogy hagyja, de még boldog is benne. Naivitása már nevetséges volt. Aztán a történet legvégén jön Melinda, aki a fiatalok szókimondó őszinteségével (nem szándékosan ugyan) rádöbbenti Katalint arra, hogy mi mindent rontott el az életében, többek között ezt a kiszolgáltatottságot, és akkor Katalin elsírja magát szégyenében. Számomra ez a jelenet volt a történet csúcspontja, szó szerint belém égett. 
A legmegdöbbentőbb ebben a regényben amúgy az írásmódja volt. Szabó Magda mondataiból áradt a nyugalom és a béke, valószínűleg szándékosan így fogalmazta meg, pedig tudjuk, hogy amiről szól, az koránt sem béke: tragédiák, halál, megalázások, kibeszélések, cselszövések. Ezzel egyfajta állottságot adott a történetnek, amitől az egész még drasztikusabb lett. 
Szabó Magdában sosem csalódom, a felnőtt irodalma olyan pontosan megkomponált, átgondolt és megdöbbentő, hogy mindig tud valami újat mutatni. 

2014. október 23., csütörtök

Őszi-téli megjelenések

A Maxim Kiadó ismét informált engem a megjelenéseiről, ezt szeretném most veletek megosztani és fontos, hogy az összes regényt 30%-os kedvezménnyel lehet megrendelni, ráadásul néhol postaköltség nélkül is. RENDELÉS

Már megjelentek:

Jamie McGuire: A jóslat (álmodj halotakkal!)
Janet Evanovich, Lee Goldberg: A nagy zsákmány (nyomozz az FBI-jal!)
Jeanette Walls: Az ezüst csillag (izgulj a testvérekért!)
Carina Bartsch: Cseresznyepiros nyár (romantikázz!)
Rachel Joyce: Ellopott pillanat (keresd az igazat!)
Sherry Gammon: Hihetetlen (folytasd a Szerethetetlent!)
Claudia Gabel: Káprázat (képzeld el a jövőt!)
David Levithan: Nap nap után (cserélgess testet!)
Anna Banks: Poszeidón (harcolj a szirének oldalán!)
Robin LaFevers: Sötét diadal (ne őrülj meg!)
Abbi Glines: Te vagy nekem a levegő (párosíts szegényt gazdaggal!)

Amik mostanában várhatóak:

Mark Pryor: A kriptatolvaj - november 10. (tőle már olvastam, izgalmas mai krimi)
Nina George: Levendulaszoba - november 10. (könyvtáros lélekgyógyítós)
Chanda Hahn: Bűbájtan - november 10. (mesés)
Alan Bradley: A titokzatos bábjátékos - november 10. (kémiás krimis)
Adam Makos: Az óceán hangjai - november 18. (tőle már olvastam, háborús beszámolós)
Melissa Landers: Elidegenítve - november 18. (földönkívülis gimis)
Elizabeth Richards: Főnix - november 18. (misztikus)
Holly Goldberg Sloan: 7esével - november 18. (zsenis tragédiás)
Jhumpa Lahiri: Mélyföld - november 18. (indiai romantikus)
Jamie McGuire: Red hill - november 18. (családos járványos)
Alexandra Bracken: Sötét elmék - november 18. (összeesküvéses tinis)

2014. szeptember 13., szombat

Lázár Ervin - Mesék felnőtteknek

A moly.hu-n lévő tartalom:

Lázár Ervinből nem lehet kinőni! Szerencsére nem is kell: akik meséin nőttek fel, és ma is lázárervint olvasnak gyerekeiknek, különösen élvezni fogják ezeket a felnőtteknek írt, tündérien abszurd novellákat, amelyeket Kern András ad elő – vagy inkább kelt életre. Az első és utolsó elbeszélést pedig maga a szerző olvassa fel nekünk.

Hallgatás után: 

Én nem Lázár Ervin meséin nőttem fel, így ez az élmény teljesen kimaradt eddigi életemben. Felnőttként ezt bepótolni pedig már annyira nem élvezetes. Viszont mikor megláttam ezt a hangoskönyvet, tudtam, hogy ez lesz az, aminek segítségével majd összebarátkozunk. 
Mire a hallgatás végére értem, vegyes érzelmeim születtek. Az első 6 mese nagyon idegen volt tőlem. A földtől és mindenféle józanságtól elrugaszkodott volt, nem az én műfajom. Talán azoknak, akik nagyon szeretik amúgy is a fantasy filmeket, azoknak jobban bejöhet. 
A második hatos viszont már az volt, amire vágytam is. Sokszor expliciten a gyerekek fantáziavilágába repített minket, de néha nem ennyire nyíltan tette ezt, viszont ezekben a mesékben volt egy kis naiv világszemlélet, ami nagyon bájos volt. Ezek kifejezetten tetszettek, a végére el is bizonytalanodtam, hogy én ezt egészében szerettem-e vagy sem. 
Az előadás amúgy fantasztikus. Kern András abszolút jól adja vissza a mesék világát, szerintem nagyon bele is élte magát, ami még élvezhetőbbé teszi. Külön figyelmet érdemel az első és az utolsó felvétel, amit a szerző, vagyis Lázár Ervin előadásában hallhatunk. Mivel ő már nem él, ez egy méltón fennmaradt emlék tőle. 

2014. augusztus 29., péntek

J. D. Salinger - Zabhegyező

A moly.hu-n lévő tartalom:

Egy amerikai kamasz életének három napja, első személyben és ötszáz szóval elbeszélve. A történet régi: Holden Caulfield „kibukik” az intézetből félévben, nem mer hazamenni, inkább elhatározza, hogy a karácsonyi vakációt kedvére tölti, mielőbb a szülői pofonok ideje elérkezik. A kamasz azonban új: az a napszemüveges, hülyegyerek-frizurás nemzedék, akik miatt együtt sopánkodunk idősödő pedagógusokkal. A kedves, csupa szív, csupa gátlás kamasz elbeszélése emlékeztető azok számára, akik már régóta tagjai a Felnőttek Világszövetségének.

Olvasás után: 

Azt kell, hogy mondjam, hogy ez a regény a maga nemében tényleg klasszis. Úgy adja elő a mondanivalót, hogy egy szóval sem írja le, hanem átéljük és ez az igazi mestermunka. 
Ebben a történetben konkrétan azt éli át az olvasó, amit a mindennapokban is, amikor találkozik / megismerkedik egy kamasszal. Először csak a nagy dumájára figyel, meg hogy milyen érthetetlen dolgokat tesz, aztán figyeli őt pár napig és rájön, hogy annyira nem is fura és nagyon is érthető, hogy mit miért tesz, még ha a beszédével egészen máshogyan is indokolja a tetteit. Aztán meg az olvasó rájön, hogy hiába szinte felnőtt a kamasz már, attól még ugyanolyan szeretetre éhes gyerek, mint a kishúga, aki gyermeki ártatlansággal még ki tudja mutatni a rajongását.
Holden zavaros világa sokszor untatott engem, viszont rájöttem, hogy pont ez az, amit az író szeretett volna elérni. Egyrészt ez a fiú annyi zagyvaságot hordott össze, hogy csak na, pedig állította, hogy ez neki mind szent meggyőződése, viszont értelme nem sok volt - és egy idő után már nem is figyeltem az életfelfogására annyira, mert tudtam, hogy zagyvaság. Valahogy az életben is így van. Folyton az volt az érzésem, hogy ez a fiú keresi azt a felnőttet, akibe belekapaszkodhat, hogy kirántsa őt ebből a mocsárból, de sajnos nem találta meg, ezért lett olyan befejezése, amilyen lett. Lehet, hogy túlságosan pedagógusszemmel nézem a történetet, de a végére már kedvem lett volna 'megmenteni' Holdent.
Egy dolog zavart a történetben. Nem tudom, hogy ez a fordítás hibája, vagy régen ennyire máshogy beszéltek a kamaszok, de sok olyan nekem ismeretlen szófordulatot használt a főszereplő (de állandóan), amiket én eddig vagy egyáltalán nem hallottam, vagy egészen más szövegkörnyezetben használtam volna, vagy - ami még lehetséges opció - Amerikában ezt így mondják. Gondolok itt ilyenekre például: "Állatian lehangoló volt." (mai értelemben: gáz volt), "Ettől lerohadok!" (mai értelemben: kiakadok), "A falra kell mászni tőle." (mai értelemben: jó fej). Ezeket sikerült megfejtenem, már ha jól értettem. Ha valaki tudja ennek a rejtélynek a kulcsát, az majd ossza itt meg velem. :) 

2014. augusztus 26., kedd

Gustave Flaubert - Bovaryné

A moly.hu-n lévő tartalom:

Flaubert első megjelent regényében, a Bovarynéban, Emma a főhős életének és szerelmi csalódásainak leírásával a romantikus illúziók kudarcáról fest ironikus, tragikus képet. Emma sorra kiábrándult férjéből és szeretőiből is, mert felismeri, hogy viselkedésük csak felvett póz, s nem hősök, hanem valójában kisszerű, közepes átlagemberek. Írói mestermunka, ahogy a szerző az érdektelen köznapi eseményeket ábrázolja, úgy, hogy egyúttal a kor jellemző vonásait is visszatükrözi. 
Flaubert-t első regénye, a Bovaryné teszi híres íróvá. Realista regény; tája a leghétköznapibb francia kisváros, emberei valamennyien átlagemberek; nem típusok, mint Balzac alakjai, hanem olyan még csak nem is tipikus emberek, akikkel az olvasó mindennap találkozik. A regény meséjét adó tragédia is mindennapi tragédia.

Hallgatás után: 

A Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége vette fel hanganyagként ezt a regényt, úgy hallgattam. Tudni kell, hogy itt tényleg csak felmondják, pontosabban felolvassák a regényt, különösebben nem fordítanak nagy figyelmet arra, hogy minél élvezhetőbbé tegyék. Ezt viszont én pozitívumként fogom fel: a művet önmagáért kell szeretni, nem pedig az előadás minőségéért és így legalább tényleg nem vonják el a figyelmünket a történetről. 
Több helyen is hallottam már, hogy sokan azért nem szeretik Bovarynét, mert egy laza erkölcsű, már-már kurvát nem lehet szeretni. Mások viszont pont ezért szeretik Emmát. Én legalább egyik táborba sem tartozom, mert se nem szerettem meg, se nem gyűlöltem meg őt. Pontosabban a laza erkölcse abszolút nem zavart, szerintem nem is ez az ő fő ismérve, hanem az önzőség. Nem a leküzdhetetlen nemi vágya tette őt tönkre, hanem az önzősége, miszerint ő sokkal többet érdemel annál, ami jutott neki (amit pedig a saját kis álomvilágában talált ki magának) és a szexualitás ezen vágyak kiélésének csak az egyik eszköze. Emiatt vásárolja túl magát, emiatt veszi rá a férjét képtelenebbnél képtelenebb dolgokra és emiatt csalja meg. Amin meglepődtem, hogy még a történet végére sem lett semmiféle botrány Emma viselkedéséből, pedig vártam, azt hittem, majd ez lesz a történet csúcspontja. 
Nagyon tetszett a történetben, hogy milyen kerek volt: az eleje szépen fel lett vezetve, a vége pedig Emma halálával végződik, és még azt is megtudjuk, mi történt utána a családjával, teljesen le lett zárva. Eszembe is jutott, hogy szerintem én nem mostanában olvastam kerek történeteket, valahogy ez mára már kiment a divatból, attól lesz valami modern, hogy befejezetlen, nyitott, nem szájbarágós. Emma sztorija viszont nagyon kerek volt és a végén emiatt teljes kielégülést éreztem, nem maradt bennem semmi kérdés vagy lezáratlan gondolat. Egy kicsit ez hiányzik nekem ezek szerint. Lehet, hogy több mesét kellene olvasnom, azok legalább kerek történetek. :) 
Sokszor dicsérik, hogy ez a regény milyen jól és alaposan bemutatja a kor társadalmát, szokásait, viselkedési mintáit, stb., de szerintem túlságosan is. Örülök neki, hogy hallgattam ezt a regényt és nem olvastam, mert a sok leíró részen olvasva nem vergődtem volna át. Sokszor egész fejezetek csak leírásokból álltak, így nagyon terjengős és vontatott volt, én egy kicsit jobban élveztem volna, ha ezek a részek kimaradnak.

2014. augusztus 17., vasárnap

Olvasó flashmob

Pécsi fiatalok szerveztek egy olvasó flashmob-ot a pécsi Széchenyi térre, amelyen én is részt vettem. A menet annyi volt, hogy vasárnap 2 órakor, amikor megszólal a harang a téren, leülünk oda és fél órát olvasunk. Nem tudom, hogy korábban volt-e már ilyen megmozdulás Pécsett, de azt vettem észre, hogy mindenki úgy teszi a dolgát, mintha ez lenne a világon a legtermészetesebb dolog. :) Szépen csöndben odaültünk és olvastunk. :) Érdekes volt, bár azon gondolkodtam, hogy egy ilyen flashmob kívülről valószínűleg sokkal látványosabb és izgalmasabb, mint részt venni benne, mert ugyebár ők láttak minket, hogy ott olvasunk (hallottuk is a találgatásokat, hogy vajon rekordkísérletben veszünk-e részt :D), de mi csak a könyvünket néztük. Ami nagyon tetszett, hogy milyen csönd volt. :) Szerencsére fotóztak is, mutatom a képeket!





Videó is készült, szerintem nem is rossz, ITT megtekinthető! :)

Népszerűsítsük az olvasást! :)

2014. augusztus 16., szombat

Szécsi Noémi - Finnugor vámpír

A kiadó honlapján lévő tartalom:


"– Mit eszel, mi ez a szörnyűség? 
– Saláta. 
– Ez nem ad neked örök ifjúságot. Annyiszor mondtam már, Jerne, hallgass a nagymamádra. Ha akarsz valami igazán táplálót, rendelj egy pizzafutárt! 
Tényleg elmondta már ezerszer, s töretlenül remélte, hogy egyszer lemondok könnyű vacsorámról egy-egy leizzadt kifutófiú vagy kifutólány kedvéért.”
Így társalog egymással az új évezred elején a meseírói ambíciókat dédelgető, huszonéves Voltamper Jerne és kétszázharmincöt éves nagymamája.
2000-ben, helsinki ösztöndíjam első hónapjaiban szakdolgozatírás helyett egy vámpírtörténet szövögetésével töltöttem a finn tél kurta nappalait és hosszú éjszakáit. Ez volt első írásművem, és akárcsak a történet főhőse, én is azt reméltem, hogy rögtön fölfedez majd magának az irodalmi élet. A meseíró-palánta Jerne és a patinás budapesti vámpírdinasztiából származó örökifjú nagymama történetéből előbb forgatókönyv készült a 2001-es prágai Sundance Fesztiválra – a film azóta sem valósult meg –, majd 2002-ben a regény is eljutott az olvasókhoz. 
És közben még föl is fedeztek bennünket.


Olvasás után:

Finnugor? És még vámpír is? Hát ezt muszáj megszereznem. Gondoltam én, mikor először találkoztam a könyvvel, aztán elkezdett érdekelni, ki is az a Szécsi Noémi és mikor láttam, hogy valójában az egyetemi évei után / közben írta ezt a könyvet, még jobban el akartam olvasni. Mert hát friss magyaros diplomával én biztosan nem voltam olyan állapotban, hogy írhatnék egy könyvet, de természetesen nem vagyunk egyformák.
Őszintén szólva azt hittem, hogy majd jobban rámegyünk a finnugor vonalra és mivel én nagyon szerettem a nyelvtörténetet, ezért vágytam erre, de semmi ilyesmiről nincs szó benne. Viszont úgy éreztem, mintha Noémi ezt a könyvet egy kicsit a magyaros csoporttársainak írta volna, mert sok olyan apró információ van elrejtve a főhős eszmefuttatásaiban, amit egy magyar szakra járó tutira ért - valószínűleg más is, de ezek olyan magyaros dolgok. 
A főhős az elején egyáltalán nem volt szimpatikus és azt gondoltam, ha majd végre meghal és vámpírrá válik, akkor kedvelni fogom, de nem így történt. Nyilván ez szándékos volt, de ebben én nem látom a társadalomkritikát, amit sok elemzésben is megemlítenek. A legjobban az bosszantott, hogy a főhős legfontosabb pillanatait nem élhettük át vele együtt, hanem csak utána, félszavakból értesültünk róla, hogy megtörtént. 
Több helyen olvastam, hogy hiányolták a történetből a 'vámpírsztorit', vagyis magát a vámpírvilágot felépítő logikát, mi miért történik, mi történt Jerne szüleivel, mi történt a nagyanyjával, stb. Ez kicsit nekem is hiányzott, ezekkel kerek lett volna a vámpírtörténet.
Összességében: első regénynek nagyon is jó, de nekem egy kicsit hiányzott belőle az élet, ami miatt rajongani tudtam volna érte. 

2014. augusztus 12., kedd

Csak egy vers

Lackfi János: Az is egy olvasó

A gázóraleolvasó – az is egy olvasó
A cédéolvasó – az is egy olvasó
Öreganyám rózsafüzére – az is egy olvasó
Az indián nyomolvasó – az is egy olvasó
A béna sulis olvasónapló – az is egy olvasó
Aki az ágyon bambán hever – az is egy olvasó
Aki a buszon csak a könyvre figyel – az is egy olvasó
Aki a sulipadban könyvet rejteget – az is egy olvasó
Aki a kávézóban könnyeket ejteget – az is egy olvasó
Akinek antikváriumban keze remeg – az is egy olvasó
Aki kocsma helyett könyvtárba megy – az is egy olvasó
Aki fejben hős oroszlánvadász – az is egy olvasó
Aki itt ül, s közben páncélban csatáz – az is egy olvasó
Aki egyszerre sámán, űrlény, eszkimó, arab – az is egy olvasó
Akit bezárhatsz, akkor is szabad – az is egy olvasó


2014. augusztus 10., vasárnap

Gabriel García Márquez - Bánatos kurváim emlékezete

A kiadó honlapján lévő tartalom:

Gabriel García Márquez legújabb regénye egy aggastyán és egy fiatal lány lehetetlen szerelméről szól. Az író műveiből jól ismert karib kisvárosi környezetben játszódó történet fiktív, de az önirónia nagyon is valóságos, és a regény minden sorát áthatja. Márquez új regénye nemzetközi irodalmi szenzáció, amely a memoárkötetek írása közben, divertimentóként született.

Olvasás után: 

Ezt a könyvet úgy vettem meg, hogy el sem olvastam a fülszövegét, elég volt hozzá, hogy Márquez írta és elég olcsó volt az Alexandra-akciónak köszönhetően. Aztán mikor elkezdtem olvasni, majdnem dobtam egy hátast az első bekezdés után. Gyorsan megfordítottam a könyvet és a hátlapon is ez az egy idézet volt. Gondoltam magamban, ha ezt tudom, el sem olvasom.

"A kilencvenedik születésnapomra azt az ajándékot találtam ki magamnak, hogy egy szűz kamaszlánnyal töltök egy szenvedélyes éjszakát. Eszembe jutott Rosa Cabarcas, egy titkos találkahely tulajdonosnője, aki értesíteni szokta a jobb ügyfeleit, ha akadt egy feltálalható primőrje. Sem az ilyen, sem a másféle obszcén csábításainak nem engedtem soha, de ő nem hitt az elveim tisztaságában. Az erkölcs is csak idő kérdése, mondta egy kaján mosollyal, majd meglátod. Valamivel fiatalabb volt nálam, és már olyan sok éve nem hallottam róla, hogy akár meg is halhatott már. De az első telefoncsöngetés után ráismertem a hangjára, és rögtön a tárgyra tértem: 
– Ma akarok."

Hát ezekkel a sorokkal kezdődött, elég bizarr, nem? De aztán persze nem bántam meg, hogy tovább olvastam, mert Márquez-ben nem lehet csalódni, jó kis történetet hozott ki ebből a kezdésből és annyit elárulhatok, hogy nem volt benne semmi megbotránkoztató. 
Az alapfelállás legfontosabb eleme amúgy a főhős jelleme: nagyon idős bácsi, akinek világ életében sok szexuális élménye volt (igazi párkapcsolata persze egy sem) és még most is csak ezen jár az esze. Az jutott eszembe, hogy talán ebben a könyvben írta tovább a Szerelem a kolera idején c. regényének férfialakját, hiszen ott is hasonló volt a felállás: idős, de omlanak utána a nők és ő is szereti őket. Valahogy hasonló volt a két szereplő körüli hangulat, amelyet Márquez megteremtett. 
A könyv csattanója amúgy számomra (örök romantikusnak) nagyon erős volt, de természetesen nincs happyend, mert hát mit is várhatnánk. Én szeretem Márquezt. :)

2014. július 23., szerda

Borisz Akunyin - A cár könyvtára

A kiadó honlapján lévő tartalom:

A zseniális Fandorin hátborzongató történetei után most megismerkedhetünk az unokájával, akitől látszólag mi sem áll távolabb, mint hogy gonosztevőkkel csapjon össze, véres bűntényeket derítsen fel, és megmentse Oroszországot a veszedelemtől.
Mert ő, Nicholas Fandorine ráadásul angol állampolgár, szerény történész, és azért látogat – életében először – Oroszországba, hogy felkutassa a család oroszországi ágának eredetét egy XVII. században élt sváb muskétás kapitány személyében, aki az orosz cár szolgálatába állt. Nem akar semmi mást, csak egy jó kis tanulmányt írni, mely végre híressé teszi a történészberkekben.
Hamarosan kiderül, hogy az angol történész – tudtán kívül – olyan ismeretek birtokában van, amelyek óriási vagyont érhetnek. Nicholas sokáig nem érti, miért akarják megölni, s miért kell hol az egyik, hol a másik maffiafőnöktől menekülnie… de végül ő is szenvedélyesen kutatni kezdi a kincset.
S mindeközben megismerkedünk magával a XVII. századi muskétás kapitánnyal, Von Dornnal (avagy Fondorinnal) is, akinek szintén alaposan meggyűlik a baja az oroszokkal, miközben ő is azt a bizonyos kincset keresi: a Bölcsek Kövét? Rengeteg drágakövet? Vagyont érő könyveket? Mindenesetre gazdagságot, amivel megszerezheti egy imádott nemeshölgy szerelmét.
Akunyin a mai Oroszországról éppoly izgalmasan mesél, mint a XVII. századi muszkákról, és hőse, Nicholas nem hoz szégyent nagyszerű ősére, Eraszt Fandorinra – ő is különleges leleménnyel menekül meg a legreménytelenebb helyzetekből, s közben egy szép tatár-orosz nőnek is elcsavarja a fejét.

Olvasás után:

Olvasás közben folyton az járt a fejemben, hogy ez az orosz Da Vinci-kód. Igazából ahhoz a könyvhöz tudnám leginkább hasonlítani, de azért vannak eltérések - Akunyin javára. Ez a könyv sokkal valósághűbb, nincs tele annyi misztikus összefüggéssel, mint Brown regénye, emiatt sokkal hihetőbb és élvezhetőbb is. Itt is ugyanúgy kincset keresnek (bár csak a könyv harmadik harmadában dönti el a főszereplő, hogy megkeresi), itt is vannak maffiózó ellenségek, itt is felbukkannak véletlen segítők az ellenkező nemből - szóval egy csomó hasonló vonás van benne. De ha már ennyire boncolgatjuk, akkor bevallom, hogy egy másik könyv is eszembe jutott róla: A Mester és Margarita. Ugyebár mindkettő orosz és mindketten alkalmazzák azt a technikát, amikor két történetet egyszerre mesélnek el (amik persze összefüggnek egymással) és ezek a fejezetekben váltogatják egymást: olvasunk egy 21. századi epizódot, majd jön egy 17. századi és így váltakoznak. Az is hasonlóság a két regény között, hogy nem tudnám megmondani, hogy melyik történetet élveztem jobban: a jelenkorit vagy a múltbélit. Ugyanígy mindkét főhős nagyon szimpatikus volt, már csak azért is, mert nem szuperhősök voltak, hanem egyszerű emberek, akik hibáznak is olykor és képesek ezt a legnevetségesebb módon tenni.
Maga a rejtély (pontosabban duplarejtély) szépen felépített, minden fontos információt a maga idejében tudunk meg, ezért izgalmas is a keresés és van rajta bőven elmélkedni való. Ugyanígy a könyv lezárása is. Fél napot gondolkodtam rajta, mire helyretettem a dolgokat.
Természetesen szerelmi szálnak is kell lennie az ilyen regényekben, ezt az író is jól tudja, de nem egy romantikus alkat, ezért nem viszi túlzásba - nekem ez tetszett. Ugyebár ha szerelmes sztorit akarok olvasni, akkor romantikus könyvet veszek elő. 
Összességében nagyon jó kis könyv ez, bárkinek ajánlom, aki izgalmas olvasmányra vágyik és emellett még egy kicsit az oroszokat is csípi.  

2014. július 8., kedd

Jókai Anna - Tartozik és követel

A moly.hu-n lévő tartalom:

Derűs, mai szerelmi történet első napjaival indul a mű. Ildikó énektanár, Miklós egy vendéglátóipari vállalat ellenőre. Mindketten fiatalok, egészségesek és szépek; vágyat ébresztenek egymásban, és összekötik sorsukat. – Csakhogy az élet ellenáll az idillnek: az emberi kötéseket gyakran teszik próbára a váratlan körülmények. Például az, amit közönségesen a fiatalok lakásgondjaként szoktunk emlegetni; meg számos más családi baj, társadalmi nehézség. Nem mesebeli hétpróba ez, amelynek végén ott áll a boldogság, hanem mindennapos gondok: ezekben többé-kevésbé benne élünk valamennyien. 
Jókai Anna két ellentétes jellem, két magatartástípus tragikomikus konfliktushelyzeteit és létküzdelmét ábrázolja ebben a művében. Ildikó ökölbe zárt lélek. Nehéz gyerekkora céltudatosság nevelte, s ez a tulajdonsága uralkodik egész személyiségén. Miklós akarat nélküli jellem, könnyedsége gyakran csap át könnyelműségbe. S mintha természettudományos kísérletet demonstrálna, Jókai Anna megmutatja e két ellentétes karaktert, amint ismét és ismét egymáshoz ütődnek, hogy végül magányosan és dideregve álljon a két ember a kiürült házasság romjainál: megválthatatlanul.

Olvasás után:

Mindenhol olvastam kritikákat a könyvről és mindenki azt írta, amit végeredményben én is megállapítottam róla: nagyon idegesítő, ellenszenves a történet, de letehetetlen. Nem tudtam elképzelni, hogy ez mit jelenthet, de most már értem.
Idegesítő és ellenszenves: a két főszereplővel akkor ismerkedünk meg, amikor szerelmük éppen beteljesedik a bokrok alatt és természetesen minden rózsaszín. Valamiért olyan furcsa érzésem volt velük kapcsolatban, mert ahogyan beszéltek egymással és ahogyan gondolkodtak a másikról, egyáltalán nem volt az a rózsaszín kép. Lehet, hogy csak túl optimisták voltak, de az ember azt várná, hogy mikor szerelmesek vagyunk, akkor nagyon azok vagyunk, nemdebár? 
A nehéz anyagi körülményük pedig csak még ellenszenvesebbé tette a két főszereplőt, ugyanis a két végletet láthattuk, olyat, amivel szerintem egyikünk sem tudna azonosulni. Ildikó (aki egyébként névrokonom és még tanár is, khm) annyira kapargat minden garast, hogy az már fizikai fájdalom, még olvasni is. Egyszerűen beteges. Miklós pedig annyira könnyelmű, hogy jól arcon kellene vágni, hogy felébredjen már. Szép kis páros. Persze ennek semmi jó vége nem lesz, hiába szeretik nagyon egymást - a végét nem szeretném elárulni, de el lehet képzelni.
Sokat gondolkodtam azon, hogy mégis miért letehetetlen ez a könyv? Mert tény, én sem tudtam letenni, pedig áradt belőle a komor hangulat, a feszültség. Aztán arra jutottam, hogy valószínűleg az emberi kíváncsiság az oka. Ugyanis ennek a kapcsolatnak olyan intim momentumai, valamint a külvilág felé nem mutatott érzései lettek bemutatva, ami miatt ennyire lekötötte az emberek figyelmét. Illetve az én figyelmemet még lekötötte az is, hogy hogyan élhettek ennyien ilyen pici helyen, nameghát a szocializmus megjelenése a történetben, amiről tudjuk, hogy engem mindig érdekel.
A könyv stílusa amúgy nagyon tetszett, mert nem volt szájbarágós és olyan gyorsan repült a helyszínek és események között, hogy sokszor erősen oda kellett koncentrálni, hogy képben legyünk. Viszont ezek miatt kicsit sem volt unalmas az olvasása. 

2014. július 2., szerda

Tóth Krisztina - Vonalkód

A moly.hu-n lévő tartalom:

Vonalkód – ez a különleges jel díszített mindent, ami a hetvenes években Nyugatról érkezett. Ez az időszak alakította ki Tóth Krisztina generációjának értékrendjét, ízlésvilágát – és kitörölhetetlen félelmeit, megváltoztathatatlan reflexeit. A Vonalkód novelláiban egyik legnépszerűbb költőnk a legszemélyesebb történeteken keresztül idézi meg e kort: részvéttel, de nem sajnálattal ír szorongásról, kitaszítottságról, „hiszen gyereknek lenni még így is jó volt. Valamennyire.”

Olvasás után:

Alapvetően nem vagyok oda a novellákért, mert... Nem is tudom miért. Sosem gondoltam, hogy ilyen rövid terjedelemben el lehet érni valami ütőset. Viszont erre most Tóth Krisztina abszolút rácáfolt. A novellái nem szájbarágósak, mégis a mondatai olyan jólmegformáltak, hogy pillanatok alatt felismerhetjük a környezetet, vagy a főhősünk személyiségét. Utána pedig már csak a történésekre kell figyelnünk, amik nem is akármilyenek.
Nem mondom, hogy minden novellájáért odavoltam, mert nem. De a többségért nagyon is. Főként azok tetszettek, amelyek emberi sorsokat írtak le, egy-egy főszereplő életének fordulópontjának történéseit. Ezek a történetek sokszor olyan mély hatást gyakoroltak rám - mert csattanója mindegyiknek volt -, hogy képtelen voltam a következő novellának nekiállni, mert ha neki is álltam, nem fogtam fel, mit olvasok, csak az előző sztorin járt az eszem. 
Kedvenc novellám amúgy több is volt, szám szerint három. Az egyik a Hangyatérkép (Útvonal) volt, ami egy kisgyerek hányattatott sorsáról szól az ő naiv felfogásában és ez a stílus engem mindig nagyon megérint. A második az Egy boszorka van (A vonal foglalt), mert ezzel a novellával már régebbi a kapcsolatom (egyetemen tanultam róla), de emellett annyira jól felépített. Ráadásul egy olyan tudásra építi a csattanóját, ami valószínűleg mindannyiunk fejében megvan, ő ezt expliciten mégsem mondja ki, csak utal rá, de ha rájövünk mire gondol, akkor esik csak le a lényeg. Zseniális szerintem. A harmadik kedvenc novellám pedagógiai szempontból érintett meg, ez pedig a Fekete hóember (Vonalháló). Igaz én sem sokat éltem a rendszerváltozás előtt, de azért gyerekkoromból még bőven vannak olyan emlékeim, amik ezt idézik. Ez a novella pedig olyan, amit ha megismertetnék egy mai fiatallal, akkor nagyjából el tudná képzelni, milyen is volt Magyarországon a szocializmus. A részletekben rejlenek a fontos információk, és abból van dögivel, de emellett az is segíthet ebben, hogy gyerek szemszögéből íródott. 

Író-olvasó találkozó: Biztosan sokáig halogattam volna ennek a könyvnek a megvásárlását, ha nem vettem volna észre, hogy Tóth Krisztina a könyvhét beharangozó programjaként Pécsre jön talizni az olvasóival. A Nyáry Krisztiánnal való találkozó után már tudtam, hogy itt majd lehet dedikáltatni, ezért gyorsan megvettem a könyvet és vittem magammal a találkozóra. Sejtettem, hogy egy olyan írónak a találkozója, akinek a Magvető adja ki a könyveit, biztosan tetszeni fog nekem, de ilyen pozitív élményre nem számítottam. Krisztina sokat mesélt a külföldi könyvmegjelenéseiről, amik nagyon izgalmasak voltak, sokat mesélt arról, hogy szokott írni, milyen módon gyűjti a történeteket, ami engem nagyon érdekelt. Fel is olvasott a műveiből, mindegyik nagyon tetszett, már ekkor tudtam, hogy nekem bizony olvasnom kell tőle és még azt is megsejtettem, hogy megtaláltam a legkedvencebb kortárs írómat. Viszont ami a prímet vitte, az a közelgő könyvéből való felolvasás volt. Olyan történetet olvasott fel, amin szó szerint sírtam a nevetéstől. Nagyon vicces sztori volt, de a legmulatságosabb volt az egészben, hogy ezt az írónő fapofával olvasta fel. Nem is értem, hogy bírta, de így még az ő humora is hozzájárult ahhoz, hogy hosszú idő után végre kikacaghattam magam. :) Természetesen dedikáltatni is lehetett, így most a dedikált könyvből olvastam. ^^ 

Képek a találkozóról:


A jobb szélső sarokban én görnyedezem a sámlin :)

2014. június 16., hétfő

Bertolt Brecht - Kurázsi mama és gyermekei

A moly.hu-n lévő tartalom:

Kurázsi mama három gyermekével a harmincéves háború hadiútjain húzza kocsiját, vesz-elad, megél a háborúból. De a háború – háború, két fiát elviszik katonának, mind a kettő elpusztul: az egyiket bátorsága, a másikat becsületessége viszi a halálba; leánya pedig jólelkűségének áldozata lesz. Talán megmenekülhettek volna, ha anyjuk kevesebbet törődik a haszonnal…
Az izgalmas, fordulatos történetet az író sok keserű humorral fűszerezi. Nemcsak színpadon előadva, de olvasmánynak is lebilincselő ez a színdarab.

Olvasás után:

Muszáj volt utánaolvasnom a műnek, hogy mégis miért kerülhetett be a klasszikusok közé. Ugyanis ezt magamtól nem értettem. Elolvastam, de semmi olyat nem láttam benne, ami miatt ez nélkülözhetetlen az alapműveltséghez. Az alaptragédiát persze értem, és úgy, hogy már tudom, hogy a mű mikor íródott, minek következményeként, így már értem. Ettől függetlenül nem tartom olyan hihetetlenül kihagyhatatlan alapműnek. Nincsenek benne meghökkentő jelenetek, humora sem kivételes, a karakterek sem annyira, talán Kurázsi mama az, de ilyet meg már sokat láttunk. Nem tudom tényleg, mitől vált klasszikussá.
Az talán a nagy probléma nálam, hogy nemrég olvastam Az öreg hölgy látogatását, ezért akaratlanul is összehasonlítottam a kettőt és sokkal élvezhetőbb ennél, a karakterek is élvezetesebbek. Ha tudtam volna és fordítva olvasom, talán nem ilyen bejegyzést írok. Befejezem, nem is szaporítom tovább a szót, ez nekem nem tetszett.

2014. június 12., csütörtök

Márai Sándor - Eszter hagyatéka

A kiadó honlapján lévő tartalom:

Az 1939-ben írt kitűnő regény egy beteljesületlen szerelem története. A mindig fellegekben élő, jellemgyenge, de szeretni valóan kedves Lajos és Eszter húsz esztendővel korábban bontakozott szerelmét rombolta szét, amikor a férfi Eszter nővérét, Vilmát vette feleségül. Felesége halála után, gyermekeivel látogatóba érkezik az asszonyhoz, aki még mindig szereti.
A találkozás oka igencsak prózai: Lajos, aki már mindenétől megfosztotta Esztert, most végső menedékét készül „elrabolni”, a családi otthon eladására kéri. Eszter ekkor tudja meg, hogy a férfi nősülése előtt végső elkeseredésében levelekben könyörgött Eszternek, hogy szökjenek meg együtt, mert szüksége van rá.
Eszter azonban sohasem kapta meg a leveleket…

Olvasás után:

Egy barátnőmtől kaptam ajándékba a könyvet, mert rosszallva nézte az olvasmánylistámat, hogy még sosem olvastam Márait, ő viszont nagyon szereti. Én is gondoltam már rá, hogy kellene tőle olvasnom, de a megvalósításig még nem jutottam el. 
Az Eszter hagyatékát egyszer elkezdtem nézni filmen, de a család nem úgy gondolta, hogy én azt nézzem végig, így csak az alapszituációt sikerült belőle megismernem, nagyjából képben voltam. Meglepődtem, hogy a könyv milyen kis pici és vékonyka, emiatt sokkal vonzóbbá is vált, mert mostanában nem sok időt tudtam olvasásra fordítani. 
Az első, ami megtetszett a könyvben, az a hangulata volt. Nyugodt, nyárvégi, ódon hangulata volt, amire olvasás közben nagyon is vágytam, főleg hogy ezt a Balaton partján élvezhessem, emiatt gyakrabban vettem a kezembe és olvastam, hamar túl is adtam rajta. 
Valószínűleg Márai zseniségét és az én hiányosságomat jelenti az, hogy nem értettem Esztert. Legszívesebben megráztam volna, hogy térj már észhez, ilyen nincs! Mármint hogy teljesen alárendeli magát Lajosnak, akármilyen is ez a Lajos. Lehetséges, hogy ezt már csak azért nem értem, mert én már egészen emancipált világban (és környezetben) nőttem fel, nem gondolom, hogy egy nőnek alá kellene rendelnie magát egy férfinek, még akkor sem, ha ő élete szerelme. Ezekből kifolyólag azt gondolom, hogy az értelmi képességeimnél magasabb szintű a könyv mondanivalója, de majd megpróbálkozom egy másik Márai-könyvvel, akkor talán jobban fogom érteni. 
A karakterek egyébként nagyon röviden, de nagyon pontosan voltak leírva, mindenkit pillanatok alatt sikerült elképzelnem és ezen olvasás közben sem kellett változtatnom. Nunu mondjuk egy kérdőjel volt a számomra, mármint a világhoz való hozzáállása. 
Szeretném majd újra megnézni a filmet, mert abból a pár képkockából úgy ítélem meg, hogy jól átadják a könyv szellemét.

2014. június 8., vasárnap

Friedrich Dürrenmatt - Az öreg hölgy látogatása

A moly.hu-n lévő tartalom:

Az öreg hölgy látogatása, Friedrich Dürrenmatt nagysikerű drámája, szerzője műfaj-meghatározása szerint „tragikus komédia”. A pénznek minden szokást, erkölcsöt, érzelmet elsöprő mágikus hatalmát mutatja be a polgári társadalomban, egy háború utáni német kisváros nyomorán, majd felemelkedésén. Claire Zachanassian, a hatvan éven felüli milliomosnő, a történet főhőse, különcködéseivel, érzelgősségével és vagyona adta hatalmával egy nálunk már jórészt feledésbe ment típus jellemvonásait is egyesíti: a célratörő, műveletlen és kegyetlen pénzemberét. A darab, rajta kívül, még jó néhány eleven, eredeti alakot visz színpadra, és nem szűkölködik az izgalmas, váratlan fordulatokban, annak ellenére, hogy keményen felépített szerkezete kérlelhetetlen következetességgel hömpölyögteti a cselekményt kegyetlen befejezése felé.

Olvasás után:

Nem szoktam szeretni a színpadra írt műveket, mármint ezek olvasását, mert hát ezek színpadra írt művek, nézni kell őket. Viszont saját magamnak felállítottam egy célt: 2014. december 31-ig elolvasom az összes kötelezőt, amit feladhatnak a középiskolában (pontosabban egy listát követek) és ez a mű is közte van.
Nagyon tetszett a sztori, főleg a mulatságos színpadi megoldások, hogy egyszerre több helyszínt is látunk, ahol párhuzamosan futnak a történetek. Annyira el tudtam képzelni! Szeretném majd mindenképpen egyszer megnézni színházban, kíváncsi vagyok, hogy oldanák meg az előírások követését vagy nem követését. 
Claire egyébként egy nagyon ellentmondásos alak. Egyrészt elviselhetetlen már maga a viselkedése, a megjelenése is, pláne amilyen terve van, de az ember örül neki, ha ő van a színen, mert akkor biztos, hogy történik valami meglepő. Az ő jelenléte biztosítja nekünk azt, hogy nem fogunk unatkozni.
Olvasás közben sokat töprengtem azon, hogy jogos-e a követelése, vagy sem, de a mű végére rájöttem, hogy nem ez az igazi mondanivaló. Hanem az, hogy az emberek mennyire önzőek, képesek egyik korábban szeretett ismerősüket feláldozni a saját maguk boldogulásuk érdekében. Kőkemény társadalomkritika volt benne, szerintem zseniálisan felépítette. 

2014. május 1., csütörtök

Mary Anne Shaffer-Annie Barrows - Krumplihéjpite Irodalmi Társaság

A kiadó honlapján lévő tartalom:

1946 januárjában a Londonban élő Juliet Ashton levelet kap egy ismeretlen férfitól, a csatorna-szigeteki Guernsey-ről. A levél írója elmeséli, miért alakították meg a második világháború alatt, a német megszállás idején a Krumplihéjpite Irodalmi Társaságot, és hogyan segítette a sziget lakóit abban, hogy átvészeljék a háborút.
Így kezdődik a szívet melengető, varázslatos kisregény, melyben levélváltásokból, apránként rajzolódik ki előttünk a festői Guernsey-n élők humorral átszőtt, embert próbáló története.

Olvasás után:

Mindenkinek szívből tudom ajánlani ezt a könyvet, én konkrétan beleszerettem. Annyi szeretet, humor, de mégis annyi keserűség van benne, hogy egyszerűen nem lehet nem szeretni, de pont ettől olyan emberi.
Korábban még nem olvastam levélregényt, emiatt alig tudtam elképzelni, hogy is bontakozhat ki egy történet egy levelezésből, de most már mindent értek. Nagyon sok múltban játszódó történetet mesélnek el benne (hogy is élték át a szigetlakók a második világháborút), de sok, a legjobb barátnőnek küldött fecsegő levelet is tartalmaz, amiből pedig a jelen történéseit tudhatjuk meg. A kettő együtt pedig kiadja a teljes történetet. Egy ponton éreztem azt, hogy kicsit erőltetett a sztori (és összesen ennyi negatívumot tudok felírni ennek a könyvnek), hogy mikor a főhősnő nem jön rá, hogy szerelmes és arra sem, hogy a választottja is szerelmes belé, akkor egy kívül álló harmadik elmeséléséből jövünk erre rá. Itt annyi a bökkenő, hogy ő sem sejt semmit, emiatt fura, hogy jelentéktelen eseményeket miért ír le egy barátjának.
Ahogyan Juliet megismeri a szigetlakók történetét, úgy ismerjük meg mi is. Úgy is írhatnám,  hogy ahogy ő beleszeret a szigetbe, úgy szeretünk bele mi is. Én legalább is biztosan. A könyv lapjain átsugárzik az ottani tiszta, napsütéses levegő, a vadvirágok illata, meg minden, ami miatt olyan, mintha mi is ott lennénk és megtapasztalnánk mindent. Az ottani emberek nyugalma pedig annyira irigylésre méltó, hogy legszívesebben most azonnal cserélnék velük. Emellett van egy irodalmi társaságuk, amit ugyan az életük mentéseként alapítottak, de ha már van, akkor komolyan is veszik és tényleg könyveket olvasnak és beszámolnak róla a többieknek. Közben persze pitét esznek. :)
A szerelmi szál is igazán valósághű benne, emiatt tényleg elragadó és emberi. De azt hiszem, ezt már jobban nem kellene fokoznom.

2014. április 12., szombat

40.000

Elértem a héten a 40000. oldalmegtekintést. Köszi mindenkinek, hogy ilyen aktívan működhet a blogom, mert ezek szerint van miért működnie! :)


2014. március 31., hétfő

Molnár Ferenc - A Pál utcai fiúk

A kiadó honlapján lévő tartalom:

Játék és harc, barátság és árulás, összetartás és pártoskodás, győzelem és halál. Tengernyi könyv született, amely az élet nagy pillanatait, sikereit és kudarcait egy csapat gyerek sorsán keresztül akarja megmutatni, de maradandó regényt írni erről csak keveseknek sikerült. Molnár Ferenc közéjük tartozik. Könyve napjainkra sem vesztett varázsából, a világon mindenütt érthető és átélhető, száz évvel első megjelenése után is friss és érdekes. Készült belőle némafilm és hangosfilm, közel két tucat nyelvre fordították le, és több országban kötelező vagy ajánlott olvasmánnyá tették. Szereplői, akik Molnár Ferenchez hasonlóan a budapesti Józsefváros szülöttei, ma már valamennyien az ifjúsági irodalom halhatatlan hősei. Gyerekkorunkban mindannyian olyan bátrak szeretnénk lenni, mint Boka, olyan elszántak, mint Nemecsek, és vágyunk egy helyre, ahol ugyanúgy otthon érezhetjük magunkat, mint a Pál utcai fiúk a grundon.

Olvasás után:

Mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy felnőtt fejjel újra vegye elő ezt a regényt és olvassa el. Nekem fantasztikus élmény volt.
Azért megjegyzendő, hogy nekem sem magamtól jutott eszembe ez az ötlet, hanem rá lettem 'kényszerítve'. Most másodállásban tanítok ötödikes kisdiákokat magyarra és körülbelül két hete szembesültem vele, hogy ez az idei kötelező olvasmány (félévkor vettem át őket). Első reakcióm a pánikolás volt, hogy hát mégis hogy fogom én ezt megtanítani nekik, de olvasás közben megjött az önbizalmam, mert aminek az olvasását ennyire élvezem, azt valószínűleg megtanítani is tudom.
Sokszor mondják, hogy a kötelező olvasmányokat ma már nem élvezik a gyerekek, nem is értik, csak szenvednek tőlük. Részben ez igaz is, mert sok nagyon régi regényt kell nekik megtanítani, amit már én sem értek igazán, így hát szegény gyerek sem fogja. Viszont ez a meglátás erre a regényre nem helytálló. Több szempontból sem. Egyrészt a nyelvezete nagyon közeli a maihoz és nagyon igényes szófordulatokat használ benne az író, amivel nem baj, ha már ilyenkor megismerkedik a diák. Ettől egyébként nem válik nehézkessé az olvasása, az én kiadásomban például a ma már idegen, régies kifejezések mind meg voltak magyarázva lábjegyzetben. Másrészt a benne szereplő gyerekek jelleme is olyan pozitív követendő példa, ami a mai gyerekekből már lassan kiveszőben van: tiszteletben tartják egymás szabályait, becsületesek, aki pedig áruló, az nagyon áruló és ő a lehető legnegatívabb szereplő. Az  külön tetszik, hogy az ellenségnek is vannak pozitív tulajdonságaik, mint az életben: lehet, hogy valakivel haragban vagy, attól ő még nem rossz ember. Olyan üzenete van ennek a könyvnek a mai kiskölykök számára, amit tanítani sem lehet jobban.

2014. március 23., vasárnap

Szabó Magda - Örömhozó, bánatrontó

A kiadó honlapján lévő tartalom:

Ember és állat alakja, igénye, teljesítménye teljesen azonos volt a számomra, magamat vagy magunkat se gondoltam többnek, másnak, mint egy civilizált, este fogat mosó farkast vagy hivatalba járó galambot. Heves, soha nem szűnő, inkább erősödő szánalmat éreztem e néma testvérek iránt, akik a maguk sajátos nyelvét beszélték, és nem tudtak megszólalni emberi hangon, nem tudtak védekezni sem, teljesen ki voltak szolgáltatva az emberek jó- vagy rosszkedvének, emberségének vagy embertelenségének. Külsejüket, tollruhájukat vagy a pikkelyeket, vagy az irhát, amelyből szemük rám pillantott, úgy néztem, mint színészen a jelmezt, s meg voltam róla győződve, egyszer majd leveszik, akkor nem marad, csak a húsuk, azonos, mint az enyém, s lesz egy pont, egy pillanat, amikor emberi hangon is megszólalnak majd, csak ki kell várni, meg kell érdemelni” – írta Szabó Magda az Ókút-ban. Az írónőnek ezt a minden élőlény iránti szeretetét kívánta megmutatni örököse, Tasi Géza, közreadván a hagyatékban fennmaradt – sokszor rajzokkal kísért – leveleket, amelyekben egy csíkos kiscica meséli el emberi hangon a szomszédoknak, milyen is íróéknál a macskaélet.

Olvasás után: 

Néha annyira vágyódom egy kis Szabó Magda után. Lehet, hogy ez valami függőség. Viszont neki sokszor vastag és igazán tartalmas könyvei vannak, ezért nem mertem 'rendes' könyvnek nekiállni, főleg nem a Bűn és bűnhődés után. Ezért választottam ezt a könyvet, ami nagyon vékony, tele van képpel, de most pont erre volt szükségem.
A könyv elején biztosan furán nézhettem ki, amilyen arcot vághattam olvasás közben, mert nem akartam elhinni, hogy ilyen van. Mármint hogy valaki a macskája nevében tényleg leveleket írogat a szomszédjába, pláne hogy rendesen bele is élte magát a szerepébe, ezért a hangvétele is nagyon gyerekes és nyájas volt. Már kezdtem azt hinni, hogy lesz olyan SZM-könyv, ami nekem nem tetszik. De nem adtam fel és tovább olvasva rájöttem, hogy ez igazából aranyos. Kiérződött belőle a cicájának az igazi jelleme (mert én is nagyon szeretem őket és szerintem mindegyik külön egyéniség), ebből pedig az, hogy az írónő tényleg mennyire szereti az állatokat és valószínűleg tényleg nem érezné jól magát abban a közegben, ahol nincsenek állatok. Örülök is, hogy Tasi Gézának, ha jól gondolom, akkor az unokaöccsének fejében megfogant ez az ötlet, hogy egy ilyen állatos-Szabó Magdás könyvet kiadasson. Sok aranyos kis történet van benne, tényleg olyanok, amilyeneket csak cicák tudnak produkálni, de pont ettől olyan szerethető az egész.
A legjobb az egész könyvben számomra az volt, hogy megint ott lehettem Szabó Magda lakásában. Egyik kedvenc könyvem tőle Az ajtó, aminek egyik színtere az ő lakásuk, és most újra kicsit beleéltem magam ebbe a légkörbe, ami onnan árad. Három éve olvastam, de már hiányzott, kedvet is kaptam hozzá, hogy újra átéljem, ha mást nem, akkor legalább a filmet megnézem. :)

2014. március 19., szerda

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij - Bűn és bűnhődés

A moly.hu-n lévő tartalom:

Dosztojevszkij emberbarátsága nem filantrópia, állásfoglalása nem elfordulás a küzdéstől. Dosztojevszkij egészen, ízig-vérig társadalomhoz forduló művész, ez élteti túl a maga korán, s ez viszi közel megrendítő művét, a Bűn és bűnhődést a ma emberéhez.
Ez a regény a mély ellentmondásokkal küzdő s meghasonlott lelkű géniusz legzártabb, legművészibb gonddal szerkesztett alkotása. Nyilván ez a körülmény magyarázza, hogy világszerte a Bűn és bűnhődés lett életműve legismertebb darabja.
A páratlan lélekábrázolás, az emberi jellemek szuggesztív erejű rajza, a magával ragadó stílus, a mesteri kompozíció, a kapitalista nagy város sikátorainak, piszkos bérkaszárnyáinak, fojtott levegőjű odúinak szorongatóan hiteles képe az írásművészet halhatatlan alkotásai közé emeli ezt a művet. A „detektívregényből” így lesz klasszikus remek, minden idők egyik legmegrázóbb lélekrajzregénye.

Olvasás után:

Már napok óta halogatom ennek a bejegyzésnek a megírását, ugyanis nem nagyon van mondanivalóm. Nekem nem tetszett. Vagy úgy is mondhatnám, hogy csalódás volt. Sok pozitív dolgot hallottam és olvastam korábban erről a könyvről, ezért nagy lelkesedéssel kezdtem neki, de hiába minden szándékos pozitív hozzáállásom, nem jött be.
Az elején lévő felvezető rész iszonyatosan hosszú volt. És szerintem értelmetlen is. Aztán eljutottunk végre az izgalmakig a századik oldalon, az legalább tetszett. Az a gyilkosság tényleg nagyon jól volt megírva, pláne hogy a gyilkos szemszögéből és nagyon valósághűen is. Ezt a részt nagyon élveztem. Az utána lévő száz oldalon lévő szenvedését is, mert ezelőtt sosem gondolkodtam rajta, hogy egy 'kezdő' gyilkos hogy tudja feldolgozni azt, amit elkövetett. Viszont az ez utáni szenvedéseket már nem tudtam tolerálni. Nekem nagy türelmem és kitartásom van az oroszokhoz, de ez annyira vontatott és sokszor elkalandozó volt, hogy nem bírtam, a vége előtt le is tettem a könyvet, már annyira elvette a kedvem, hogy az sem érdekelt, hogy nem tudom meg a végkifejletett. Mondjuk az interneten elolvastam, de hát az sem volt semmi extra, valami ilyesmire számítottam.
Sokan dícsérték lélektanilag a könyvet és ebből a szempontból tényleg kifogástalan, mármint nincs a szánkba rágva, hogy hogyan is érzi magát a főhős, a történésekből tapasztaljuk ki. Viszont annyiszor elkalandozott a történet és annyira eseménytelen volt sokszor, hogy ez elhomályosítja a fentebb említett pozitívum fényét is.
Szóval ez most nekem nem jött be, de az is lehet, hogy csak nem most kellett volna olvasnom, hanem valami nyugodtabb időszakomban, akkor talán jobban értékeltem volna, ki tudja. 

2014. január 16., csütörtök

Laurent Gounelle - A férfi, aki boldog akart lenni

A kiadó honlapján lévő tartalom:

Képzelje el…
Balin nyaral, és nem sokkal a hazaindulása előtt kíváncsiságból, minden különösebb ok nélkül felkeres egy öreg gyógyítót, akiről már rengeteget hallott.
A diagnózis egyértelmű: ön tökéletesen egészséges, ám boldogtalan.
Kiderül, hogy a végtelenül bölcs öregember jobban ismeri önt, mint ön saját magát. Új megvilágításban látva az életét, ön különös és lenyűgöző kalandba – önmaga felfedezésébe –
vág bele. Az eközben átélt tapasztalatok fenekestül felforgatják az életét, és eljuttatják oda, hogy megpróbálja megvalósítani az álmait.
A férfi, aki boldog akart lenni egészen új lehetőségekkel teli világot nyit meg az olvasó előtt. Mire végére érünk a magával ragadó történetnek, megtanuljuk, hogyan szabaduljunk meg mindattól, ami megakadályozza, hogy igazán boldogok legyünk.
Laurent Gounelle szakterülete a személyiségfejlesztés. Tizennégy éve járja a világot, és felkeres mindenkit, aki ebben a szakmában kivételes eredményeket mutat fel, legyen bár amerikai neurológus, perui sámán vagy éppen balinéz bölcs.

Olvasás után:

Őszintén szólva azt hittem, hogy nagyobb hatással lesz rám ez a könyv, de szinte meg sem érintett. Legalább is a balinéz bölccsel való beszélgetések egyáltalán nem hatottak meg. Semmi olyat nem mondott, amire azt mondtam volna, hogy hűűűű, tényleg. Igazából ezeket a 'tanításokat' már magamtól is tudtam. Lehet, hogy ha nem olvastam volna ezelőtt egyetlen pszichológiai könyvet sem, akkor újdonságként értek volna a gondolatai, de így nem. Szóval azoknak tudom ajánlani, akik el szeretnék kezdeni az ilyen típusú könyveket, arra ez tökéletes.
Van pozitív oldala is a könyvnek. Kettő is. Az egyik, hogy Balin játszódik. Nem sok közöm volt eddig Balihoz, talán csak az Ízek, Imák, Szerelmek című film, de most teljesen beleszerettem. A sziget a leírások alapján gyönyörű lehet, a balinézek pedig nagyon vicces emberek. :) Az életfelfogásuk is egészen más, mint egy európaié, sokkal könnyedebb. Szerintem egy ottani nyaralás megváltoztathatja az egész életünket, és ebben jobban biztos vagyok, mint abban, hogy egy ilyen bölcs tud nekünk segíteni. Elszaladt már velünk ez a világ, pontosabban túl sokat rohanunk, emiatt már szellemi létszükségleteinke sincs időnk, vagyis a csendes, kiegyensúlyozott gondolatokra. Ennek helyreállításában sokat segíthet Bali - csak nyernék egyszer a lottón. :)
A másik pozitívuma a könyvnek a főhőse. Először egy töketlen alaknak gondoltam, de később rájöttem, hogy több annál, igazából nagyon is szimpatikus. Nem szokásom a könyv felett hangosan nevetni, de itt kellett. Nagyon valósághűen vannak ábrázolva a kínos helyzetek, könnyen bele tudjuk élni magunkat, ezért vicces az egész. Részleteket nem akarok elárulni, de van pár érdekes jelenete a főhősnek. :)