2013. április 25., csütörtök

Daphne du Maurier - A Manderley-ház asszonya

A moly.hu-n lévő tartalom:

Nesztelen léptű inasok, pattogó tűz a könyvtár kandallójában, fehér damasztabrosz és ezüstkészlet a teázóasztalon, dédanyák képei a galérián – ez Manderley. De baljósan vöröslő rododendronok és temetőket idéző, sápadtkék hortenziák a kertben, a tenger vészjósló mormolása – ez is Manderley. Szertartásos étkezések, vizitek és vendégfogadások, séták a Boldog-völgyben, és készülődés a jelmezbálra – ennyiből áll Manderely lakóinak élete, legalábbis a cselédség meg a garden party szerencsés meghívottai szemében. Ám a mindvégig névtelen főszereplő, az érzékeny idegrendszerű új úrnő híven beszámol ennek az életnek a fonákjáról is: a titkos bűntudatról, a névtelen szorongásról, a rettegésről, ami ugyanúgy elválaszthatatlan Manderleytől, mint a kényelem és a fényűzés. Mert félelem mérgezi az itt élők lelkét: a fiatalasszony a halálfej arcú Mrs. Danverstől fél, még inkább a halott Rebecca kísértetétől – ám valójában attól retteg, hogy méltatlan lesz Manderleyre, és kiűzetik onnan. Maxim de Winter a bűntett leleplezésétől és a botránytól retteg – de lényegében ő is Manderleyt fél elveszteni, mint ahogy Manderley kedvéért tűrte oly soká, néma cinkosként, egy démoni asszony aljasságait. Sejti-e vajon, hogy – bár az igaszságszolgálatatástól megmenekült – végül is ezért kell bűnhődnie, s éppen Manderley lángjainál – s vele együtt az ártatlanoknak is? A Hitchcock-film alapjául szolgáló regény páratlan sikerét, a hátborzongatóan izgalmas cselekmény mellett, bizonyára az is magyarázza, hogy rendkívül finom pszichológiával érzékeltette a harmincas évek Európájának szorongásos életérzését, gyáva meghunyászkodását – s tette ezt a1938-ban, egy évvel a Manderleyk egész féltett világát felperzselő tűzvész előtt.

Olvasás után:

Úgy kezdtem bele ebbe a könyvbe, hogy abszolút nem voltak elvárásaim, nem is tudtam róla sokat, csak annyit, hogy egy női regényt fogok olvasni, mert most ilyen kedvem volt. Természetesen megkaptam azt, amit vártam, de ennél azért sokkal többet is, nagyon pozitív értelemben. Nagyon pontosan van felépítve a történet, minden helyszínt és momentumot csak szépen lassan ismerhetünk meg, így az örökös kiváncsiság miatt nagyon is letehetetlen a könyv. De nem csak a helyszínek bontakoznak ki ilyen szép lassan, hanem ugyanúgy a szereplők is. Sőt Maxim, a főszereplő férje nekem a könyv végéig egy nagy kérdőjel volt. Oké, hogy a főhős nagyon szerelmes volt belé, emiatt pozitívan kellett volna őt látnom, de valahogy nem sikerült és abban látom a megoldást, hogy ilyen sejtelmesen is szerette volna hagyni az írónő.
Nem tudtam például azt sem korábban erről a könyvről, hogy ebből egy jó horrort készített Hitchcock, ami azért elárul néhány dolgot a könyvről is: a főhős végig félelemben él, ami az olvasóra is átragad. Ez nem olyan félelem, mintha meg akarnák ölni, hanem olyan teljesen emberi félelem, hogy mégis hogy fog ő beilleszkedni, megállni a helyét, eleget tenni az elvárásoknak. Bennem is bőven vannak ilyen félelmek, ezért nem csodálkozom, hogy nagyon megfogott a légkör. Viszont a főhős (nem tudom nevén nevezni, mert nincs neve) egy idő után kicsit unalmassá vált a kishitűségével, ilyen ember nincs is: mindenki valamire gondol, ő pedig a maga rettegéséből kiindulva valami másra, ami persze félreértésekhez vezet. Illetve még egy apró negatívum, hogy túl sok képzelgés volt benne. Persze ez is negatív képzelgés. Vajon mi fog történni, ha ez és ez történik? Biztosan a világon a legrosszabb és emiatt a főhősnek tönkremegy az egész élete, még a szerelmét is elveszíti.
Összességében amúgy pozitívan gondolok a könyvre, mert a háttér, a fordulatok, a felépítettség olyan jól kimunkált, hogy szó szerint rabul ejti az embert, időnként már azon vettem észre magam, hogy a neten képeket keresgélek, hogy nézhetett ki Manderley, ami valójában egy fiktív helyszín, nem létezik. 

2013. április 4., csütörtök

Lakatos István - Lencsilány

A moly.hu-n lévő fülszöveg:

Lakatos István első önálló kötetének főhőse a szerző legnépszerűbb karaktere, Lencsilány. Az egyszerre kísérteties és gyermekien bájos történetek egy furcsa, álomszerű világba repítik el az olvasót.
Végre egy magyar képregény, amelyet a gyerekek és a felnőttek egyaránt élvezhetnek: előbbiek a szeretnivaló figurák, utóbbiak pedig a borzongató hangulat miatt. A szerző képi világa a zaklatottság és a harmónia tökéletes egyensúlyáról árulkodik.
A kötet minden egyes képkockája önálló képzőművészeti alkotás. Az ezeken keresztül életre kelő mesék nem egy esetben klasszikus irodalmi művek egyedi feldolgozásai.

Olvasás után:

Az a meglátásom, hogy ez a könyv nem gyerekeknek készült, hanem lélekben még mindig gyerek felnőtteknek. Annak viszont tökéletes! A könnyedségét, a hátborzongatóságát és a szép rajzokat szerintem csak felnőtt fejjel lehet igazán élvezni - már ha csak arra gondolok, hogy én gyerekként hogyan fogadtam volna: valószínűleg féltem volna tőle, a rajzokat meg sem mertem volna nézni rendesen. A mai fejemmel egy gyereket sem mernék kitenni annak, hogy ezt a mesét hallja lefekvés előtt. Hallottam már olyan emberről is, aki állította, hogy gyerekként ki volt éhezve az ilyen hátborzongató történetekre - ezt annyira nehezen képzelem, bár lehet, hogy ez csak az én hiányosságom.
Kedvenc történetem a mozis volt. Ezt az egyet éreztem csak kerek egésznek, a többi olyan volt, mintha nem a történet alapján léteznének a rajzok, hanem fordítva, emiatt egy kicsit darabos lett a cselekmény.
Kedvenc szereplőm pedig Lencsibaba, aki mindig azt mondja, ami butaság, de amit Lencsilány valójában szeretne - szép hárítás, mert persze Lencsibaba irányít, mindig az van, amit ő szeretne.