2013. március 27., szerda

Albert Camus - Közöny

A moly.hu-n lévő tartalom:

E kis könyv minden lapjáról a szegény és magányos nagyvárosi fiatalság szűkszavú s mégis oly beszédes, tömör és izzó lázongása, panasza és vágya száll fel – panasza e civilizáció megalázó rendje ellen, s vágya egy nyíltabb, szabadabb és igazibb élet után… Az, aki Meursault történetét tisztán emberi távlatban nézi, a kisember lelki nyomorát, magányát, elidegenülését érzi benne, azét a mai kisemberét, aki távlattalanul él a mában, emlék nélkül, reménység nélkül, mélyebb emberi kapcsolatok, komolyabb feladatok nélkül, s aki sejti, hogy börtönben él, s nem tud vagy nem akar szabadulni. Sorsa nem egyéb, mint sok száz és sok ezer hasonló kis életének pattanásig feszített szimbóluma, végletesen logikus és kérlelhetetlen beteljesülése.

Olvasás után:

Azt hiszem, ez a mostani beszámoló nem lesz túl értelmes. Nagyon meghökkentett ez a regény, de sikerült rájönnöm, hogy miért: még nem sikerült igazán megismerkednem az abszurddal mint műfajjal, ami nagy hiba. Ennélfogva viszont nehezen is veszi be a gyomrom a dolgot, de hát szokni kell ezt is.
A mű első felével nagyon lassan haladtam, mert kissé unalmas volt. Túl sok leírás volt benne, vontatottnak éreztem, de aztán jött a gyilkosság, ami felrázott engem. Pláne az, hogy belülről, az elítélt szemszögéből láthattunk egy tárgyalást és ítéletkihirdetést, ami viszont meglepően érdekes volt. Az pedig külön szórakoztatott, hogy Algériában játszódik, amely országról szinte semmit sem tudok, meg is lepődtem, hogy ez a helyszín.
Sokat gondolkodtam olvasás közben azon, hogy tényleg csak közönyről van-e szó. Hiszen ez csak a magyar cím, az eredeti valami idegent jelent, ami megint csak más színezetet adna a dolognak - mondjuk, hogy nem sulykolják az ember fejébe, hogy a főszereplő közönyös. Mert egyébként (szerintem) nem az. Nagyon sok érzelme van, csak szimplán nem vesz róluk tudomást. Az már már kérdés, hogy ilyen ember nincs a Földön, aki képes nem tudomást venni az érzelmeiről, de talán pont itt jön elő az abszurditás.

2013. március 18., hétfő

Valentini Zsuzsa - Gyerek-kór

A moly.hu-n lévő tartalom:

Mi a család? Jó kérdés. Ki meri megfogalmazni, mi mindent jelent ez a szó? Egyezzünk meg abban, hogy leginkább a Divina Commediára hasonlít. Tele van pokolbéli jelenetekkel, sokszor a Purgatóriumba küldenek benne egy kis megtisztulásra, s néha-néha felcsillan a Mennyország kapuja, s kivételes pillanatokban be is léphetsz rajta – amikor szívből megölelnek, amikor karácsonyi ének zeng, amikor bánatodban megvigasztalnak, örömödben veled vannak.
Egy alapigazság mindenesetre van. Ahány gyerek van a családban, annyiféle a látószög. Mindenkinek saját verziója van Istennek erről a különös állatkertjéről…

Olvasás után:

Nem is könyv, inkább füzet, olyan kis soványka. A tartalama is könnyed, szórakoztató, de maga a hangvétel is szándékosan könnyed, ironizáló, humoros. Pont olyan, mint amilyen egy család leírásához kell. Hiszen minden családban vannak ugyanúgy vicces, mint elszomorító dolgok, de ez egy olyan kötelék, amit senki sem rúghat fel, így jobb is lazán venni a dolgokat. Sokszor jókat kacagtam rajta, de emellett sokat is tanultam belőle, hiszen a szocialista idők egy gyerek szemével és emlékezetével voltak ábrázolva, ami nyilván más perspektívát ad, mint egy felnőtté.
Olvasás közben végig azon agyaltam, hogy milyen jó lenne egy ilyet írni az én családomról is. Már a Régimódi történet olvasása közben felötlött bennem a gondolat, de gyorsan el is vetettem, mert hát nekem nincsenek olyan nagy múltú rokonaim, mint Szabó Magdának, viszont ez a könyv annyira emberi volt: hétköznapi emberek hétköznapi életét írja le, csak úgy, szimplán szeretetből. Elgondolkodtató.
Egy szó, mint száz: egyszerűen csak jó volt olvasni.

2013. március 14., csütörtök

Goce Smilevski - Freud húga

A kiadó honlapján lévő tartalom:

Ausztria német megszállása után a nyolcvankét éves Sigmund Freud Londonba emigrál. Magával viszi a feleségét, gyermekeit, a sógornőjét, a kezelőorvosát és annak családját, a két cselédjét és még a kutyáját is - négy idősödő húgát viszont Bécsben hagyja. Közülük a legfiatalabb, az 1867-ben született Adolfine az egyetlen, aki soha nem ment férjez és gyermeke sem született. Ez a könyv az ő történetét beszéli el, küzdelmes gyermekkorától kezdve a bécsi Fészek elmegyógyintézetbe való önkéntes bevonulásán át egészen a gázkamrában lelt haláláig. A híres testvére árnyékában élő húg sorsán keresztül feltárul előttünk a századfordulós Bécs zárkózott világa a csipkeruháival és fülledt vágyaival, irodalmi szalonjaival és bonctermeivel. Egy város és vele egy civilizáció, mely Adolphine-hoz hasonlóan maga is a fegyelmezett normalitás és a féktelen őrület közötti vékony határmezsgyén táncolva sodródik a végső összeomlás felé. A fiatal macedón szerző regénye 2010 irodalmi szenzációja volt, mely elnyerte az Európai Unió Irodalmi díját. Minden normális ember ugyanúgy normális, minden őrült a maga módján az. 
Goce Szmilevszki 1975-ben született a macedóniai Szkopjében. Tanulmányait szülővárosában, Prágában és a budapesti Közép-Európai Egyetemen szerezte. Három regény szerzője, a szkopjei egyetem előadója.

Olvasás után:  

Freud neve, egy szép borító, egy vénkisasszony története - több sem kellett ahhoz, hogy elolvassam ezt a könyvet, még sem azt kaptam, amit vártam. 
Olyan szempontból igen, hogy Freud családjába és életútjába is kaptunk bepillantást, egy vénkisasszony (Adolfine) sorsát is megismertük, de valahogy nem úgy, ahogy ez szokványos lenne. Ez nem csak egy átlagos regény, ugyanis a ponyvától nagyon messze áll - egy kicsit ilyesmire számítottam. A nyelvezete nem könnyű, sokszor erősen kellett koncentrálnom, hogy értsem, miről is van szó. Ettől biztosan nagyobb művészi, irodalmi értéke van, viszont sokszor úgy éreztem, mintha Coelho-t olvasnék. Sok elmélkedés van benne az őrültségről, az élet értelméről, a szeretetről, a családról, a barátságról, sorolhatnám - tényleg olyan. 
Amivel nehezen tudtam azonosulni, az maga a tudat, hogy egy női elbeszélőt olvasunk, aki a szülésről, a méhéről, a szexualitásról is mesél, de valójában egy férfi író adja a szájába ezeket a szavakat. Nem találtam bennük kifogást, nem erről van szó: Freud húga egy fura nőnek lett beállítva, így pedig bármilyen gondolatokkal elláthatta, nem fog senkinek sem feltűnni, nekem mégis túlzó volt. Talán csak a szerencsétlen és komoly lelkiismeretemmel van a baj, ami csak az igaz dolgokat szereti - még szoknom kell a mást. 
Az volt még az érdekes, hogy normális esetben kedvet kaptam volna hozzá, hogy megrázzam egy kicsit Adolfine-t, hogy vegye már észre, mennyire elrontja a saját életét, de ahogyan ő közölte az eseményeket, az el is vette ettől a kedvem. Mintha minden mozdulatáról tudta volna, hogy mi jó és mi nem, de ezeket nem minősítette, csak beletörődötten közölte, tudomásul vette. Ez az egy olyan motívuma volt a könyvnek, amiért azt mondom, hogy érdemes volt elolvasni. Bocsánat! Volt még egy: a korrajz.

Nagyon érdekes honlapot találtam, ahol megtekinthető a Freud-család: Jewage