2013. január 31., csütörtök

Dan Brown - Az elveszett jelkép

A kiadó honlapján lévő tartalom:

Megkerül, ami elveszett...
Robert Langdont, a Harvard szimbólumkutatóját az utolsó percben kérik fel egy esti előadásra a washingtoni Capitolium épületében. Közvetlenül megérkezése után azonban egy hátborzongató szimbólumokkal rejtjelezett, nyugtalanító tárgyat fedeznek fel a Rotunda kellős közepén. Langdon egy ősi meghívót közvetít benne, amely a titkos ezoterikus bölcsesség rég letűnt világába invitálja megfejtőjét.
Amikor brutálisan elrabolják Peter Solomont, a híres filantrópot és szabadkőművest, Langdon nagyra becsült mentorát, a professzor ráébred, hogy csak úgy mentheti meg barátja életét, ha elfogadja a rejtélyes meghívást és követi az utat, akárhova vezessen is.
Langdon gyorsan ott találja magát Amerika legnagyobb hatalmi központjának színfalai mögött, a város láthatatlan termeiben, templomaiban, alagútjaiban. Ami mindeddig ismerős volt, az most átváltozik egy mesterien elleplezett múlt titokzatos, félhomályos világává, amelyben szabadkőműves rejtélyek és sosem látott felfedezések vezetik őt az egyetlen lehetséges és felfoghatatlan igazsághoz.
Az elveszett jelkép az eltitkolt históriák, misztikus ikonok és kódok ragyogóan összecsómozott szőttese; intelligens, villámgyors tempójú thriller, amelyben egymást érik a meglepetések. Hiszen – miként azt Robert Langdon felfedezi – nincs páratlanabb vagy megrendítőbb, mint az a titok, amely mindvégig a szemünk előtt volt...

Olvasás után: 

Az író első négy regényéért nagyon-nagyon odavoltam, ez a könyv pedig a megjelenés napján már landolt is a polcomon. Aztán valamiért mégsem olvastam el, mindig jött más (mondjuk olyanok, amiket könnyebb cipelni egy női táskában), így végülis 3 évig vártam vele. És fura, de addigra el is múlt a varázs. Pontosabban ennyi év távlatából már nem tudom megmondani, hogy ez a könyv lett esetleg gyengébb, mint a többi, vagy én változtam (és olvastam) sokat, de ez most annyira nem jött be.
Robert Langdon kifejezetten egy idegesítő pasas a tunyaságával és túlzó jóhiszeműségével, és még csak az sem fordul meg a fejében soha, hogy az amúgy igen csábító női mellékszereplőjéről pajzán gondolatok forduljanak meg a fejében. Jó, tudom, ezek a könyvek nem erről szólnak, de ő már annyira jó, hogy elveszti a valódi jellegét. 
A korábbi regényekben az tetszett nagyon, hogy tudtam hagyni magam sodortatni a kódfejtés örömeivel, én is mindig találgattam őket és élveztem a kalandot, de most eléggé erőltetettnek éreztem a dolgot. Mármint azt, ahogyan összefűzi a szálakat. Nem mondom, volt néhány olyan húzása a könyvnek, amitől szó szerint lehidaltam, mert azt tényleg nem lehetett előre sejteni, de sokszor már mondtam magamnak előre, hogy mi miért van. 
Aztán jött a tényleg izgi végkifejlett, az tényleg jó lett, majdnem lerágtam az összes körmöm, de már furcsán néztem a könyvre, mert még túl sok lap visszavolt. Gondoltam, lesz itt még pár fordulat - de nem volt! Nagyon hosszú levezetés volt a végén olyan abszurd filozófiai fejtegetésekkel, amiket az író sem gondolhat komolyan és halálosan unalmasak voltak. Ezt a 30 oldalt csak több részletben tudtam elolvasni, mert rendesen szenvedtem tőle. 
A nagyon-nagyon hatásvadász írói stílus miatt élvezhető ez a könyv, tényleg arra van, hogy elszórakoztasson, de ennyi. Könnyed nyári olvasmány.