2013. december 30., hétfő

Örkény István (Mácsai Pál, Bereményi Géza szerk.) - Azt meséld el, Pista!

A kiadó honlapján lévő tartalom:

Örkény István életének derűs és drámai napjairól mesél Mácsai Pál hangján. Aki látta a mű színpadi előadását, az mostantól otthon is bármikor élvezheti hangfelvételről, aki nem, az a hangoskönyv-kiadást hallgatva megértheti, miért is arat estéről estére kirobbanó sikert évek óta.

A moly.hu-n lévő tartalom:

Találkozó Örkény Istvánnal, talán ez lenne a legmegfelelőbb műfaji meghatározás ennek az író életéről szóló, saját szavaiból összeállított, meghitt baráti mesélésnek, mely napló- és interjúrészletekből, a családban, barátoknál őrzött magnószalagokról leírt beszámolókból állt össze.

Hallgatás után: 

Figyelmesebbek észrevehették, hogy ez a bejegyzés szerkezetileg eltér a korábbiaktól, már csak azért is, mert két különböző tartalomleírás is szerepel nála. Ennek oka, hogy mindkettőt fontosnak tartottam itt feltűntetni, mert a kettő uniója adja meg a tényleges leírását ennek a hangoskönyvnek.
Középiskolában szerettem meg Örkényt a Tótékkal, amit elmehettünk színházba is megnézni. Szerelem volt első látásra / olvasásra. Aztán az egyetem első félévében kölcsönkaptam az Egyperceseket, amik teljesen lenyűgöztek, majd a 20. század második felének magyar idodalma c. kurzuson el kellett olvasnunk Pisti a vérzivatarban-t. Ez utóbbi mondjuk annyira nem jött be, de úgy voltam, vele, hogy Örkény ennél színesebb már nem is lehetne. Csendben imádtam tovább, de egy időre megszakadt a kapcsolatunk. Ez a hangoskönyv viszont újra közel hozta hozzám őt. :)
Örkény jellemében talán az a legmeglepőbb, hogy rengeteg borzalmas élményen van túl, olyanokon, amik embereket törnek meg vagy tesznek lelki nyomorékká, de mindezek ellenére ő továbbra is tudott humoros, könnyed lenni. Őt is megtörte a sok szenvedés, de felül tudott rajtuk kerekedni, ami nekem biztos, hogy nem sikerült volna. Valószínűleg ezek is segítettek neki igazi íróvá válni, mivelhogy ő szándékosan készült az írói pályára, amit nem gondoltam volna. 
Hihetetlen, hogy hányszor nevettem el magam hallgatás közben. Nem csak a műveiben tud ő humoros lenni, hanem a mindennapokban is. Mácsai Pál pedig nagyon hitelesen tudja előadni ezeket a történeteket, szinte nem is gondolkodtam hallgatás közben azon, hogy ő nem Örkény, mert elhittem, hogy ő. Eddig is szerettem Örkényt, de most már rajongója lettem. Már csak azt bánom, hogy nem láthattam élőben ezt az előadást, pedig még ki is néztem magamnak, de nem tudtam sajnos elmenni.

2013. december 25., szerda

Adam Makos-Larry Alexander - Felettünk a csillagos ég

A kiadó honlapján lévő tartalom:

Négy nappal 1943 karácsonya előtt egy erősen sérült amerikai bombázó küszködött, hogy átrepüljön az ellenséges Németország területe fölött. A huszonegy éves pilóta mögött a gép személyzetének fele már súlyos sebesült vagy halott volt. Ez volt az első bevetésük. Hirtelen hosszú, sötét alak jelent meg a gép farkánál: egy német Messerschmitt vadászgép. A gépet egy mesterpilóta vezette, aki egyetlen gombnyomással képes lett volna elpusztítani az amerikai gépet. Ami ez után történt, minden képzeletet felülmúlt és később „a II. világháborús ellenségek közötti leghihetetlenebb találkozóként” vált ismertté.
Igaz történet két pilótáról, akiknek az élete azon a napon találkozott: az amerikai Charlie Brown hadnagyról, aki korábban egy nyugat-virginiai farmon dolgozott, majd a B-17-es pilótája lett, és a bajor Franz Stigler hadnagyról, aki korábban utasszállító repülőgépeket vezetett, és szerette volna elkerülni, hogy a háborúban harcolnia kelljen.
A Felettünk a csillagos ég Charlie és Franz megrendítő története. Charlie kénytelen az angol ködben felszállni, társai gépeinek égő roncsai között, miközben a légvédelmi ágyúk olyan közel dördülnek el, hogy bevilágítanak a pilótafülkébe, eközben az ellenséges harci gépek cápákként köröznek körülötte. Franz homokviharokat élt át a sivatagban, egyedül zuhant le a tengeren, és szembe kellett néznie azzal, hogy ezer, egyenként tizenegy gépfegyveres bombázó várja, hogy rájuk támadjon.
Charlie és Franz találkozását az Amerikai Légierő 8. repülőszázada “szigorúan titkosnak” minősítette. Olyan pillanat volt ez, amely ha kiderül, Franzot kivégzőosztag elé állítják. A találkozás emléke negyven éven át sokszor felidéződött a két férfi tudatában, mígnem idős korukban megkeresték egymást. Ez a küldetés örökre megváltoztatta az életüket.


Olvasás után: 

Ez tipikusan az a könyv, amihez kötelező elolvasni a bevezetőjét. Ha nem olvastam volna el, biztosan nem értettem volna, hogy miért ennyire részletgazdag, ennyire pontos - már-már annyira, hogy sokszor túlzásnak is tartottam. Például mikor a lelőtt pilóta családjának emlékezéseit is beleszőtték a történetbe. Igazából ez a történet nem róla szólt, akkor is kerek lett volna a történet, ha ezt a bevetést egy az egyben kihagyták volna. 
Emiatt a történet alakulását leginkább egy Gauss-görbéhez tudnám hasonlítani:
A történet eleje és vége engem untatott. Túl sokáig követtük a német pilótát, amikorra eljutottunk a fülszövegben említett történethez, a végén sokáig tartott, mire vége lett a háborúnak és végre találkozhatott a két veterán, de a köztük lévő rész!!! A könyv közepén lévő 100 oldal annyira zseniális volt tényleg! Le sem tudtam tenni! Már rég éreztem olyat, hogy egy könyv alatt szinte lerágom a körmöm, annyira izgultam rajta, még úgy is, hogy tudtam, hogy jó lesz a vége. :) 
Mondjuk lány létemre rengeteget is tanultam a könyvből. Például én úgy képzeltem egy bombázót, hogy ül a pilóta a gépben, megnyom egy gombot és ezzel kiereszti a bombát, maximum csak jól kell lavíroznia a géppel, hogy jó helyre dobja le. De nem. Egy bombázóban 9 ember volt, amiről nekem fogalmam sem volt! Így azért is kellett izgulnom olvasás közben, hogy mind a 9 ember sikeresen hazaérjen Angliába. Azt már mondanom sem kell, hogy egy világháborús pilóta életét sem tudtam sosem elképzelni, de most már nagyon-nagyon képben vagyok! :) Pláne Göring alakjának elképzelésében! Annyi apró információ volt elrejtve róla, amiből a nagy háborús alakra emberként tudtam tekinteni.
Azt viszont be kell vallanom, hogy amikor az amerikai pilóta szemszögéből láttuk a történetet, az mindig érdekesebb volt nekem - pedig pont ebből volt a kevesebb. Talán azért, mert a kora és lazasága miatt jobban közel éreztem magamhoz, mint a németet, ő nekem túl merev volt. Lehet, hogy ezért is tetszett nagyon a középső 100 oldal, mert az amerikai szemszögből volt leírva. 
Már olvasás közben megfogalmazódott bennem, hogy ebből a könyből nagyon jó kis filmet lehetne készíteni. Talán itt is a részletgazdagság a lúdas: a sok apró részlet miatt már láttam is magam előtt az egész történetet. Mondjuk én regényesebb formában jobban el tudtam volna képzelni, de így is élvezhető volt, mint ahogy ezt már fentebb kifejtettem.
Ez a könyv azoknak kötelező olvasmány, akik odavannak a világháborús történetekért, de másoknak is ajánlom. :)

2013. december 9., hétfő

Karácsonyi akció

A Maxim Könyvkiadó karácsonyi akciója:

Örömmel tájékoztatunk, hogy 2013. december 21-ig kiadónk minden regényét és legnépszerűbb nyelvkönyveit 30%-os kedvezménnyel biztosítjuk, és legalább 2 db könyv rendelése esetén postaköltség nélkül szállítjuk ki azokat. A december 18-ig beérkező rendeléseket karácsonyig garantáltan kézbe vehetik megrendelőink.

Szerintem jó kis üzlet! Részleteket ITT.

Nem mellesleg hamarosan írni fogok a kiadó egyik könyvéről, amit most olvasok. Kezdeti minimális lelkesedésem a maximumára hágott a könyv olvasása közben, valószínűleg ömlengés lesz. :D



2013. december 8., vasárnap

Németh László - Iszony

A moly.hu-n lévő tartalom:

Németh Lászlónak ez a méltán népszerű regénye egy férfihoz nem vonzódó, hideg természetű fiatalasszony házasságának tragédiájáról szól. Ottrubai Nelli családi okokból kénytelen hozzámenni Takaró Sándorhoz, a társadalmi ranglétrán felfelé kapaszkodó gazdag parasztság e vérbő és olvadékony természetű, jellegzetes képviselőjéhez. Nelli mindent megpróbál, hogy házasságát elviselhetővé tegye, de zárkózott, magának való, eredendően tiszta és magányos egyénsiége fellázad, valósággal megöli férjét, végül pedig a másokért vállalt munka önzetlen örömében találja meg a megtisztulás, meggyalázott élete értelmét. A regény nemcsak döbbenetes erejű lélekrajz, hanem a letűnt falusi úri világ életének pompás képe is.

Olvasás után:

Nálam verseng a legjobb magyar regény címért. Igaz, hogy még nem olvastam el mindent, amire ezt a jelzőt szeretik ragasztani, de ez nagyon-nagyon jó volt!
Pontosan meg sem tudom magamban fogalmazni, hogy mi volt annyira jó ebben a regényben. Az tény, hogy alig tudtam letenni, ha már egyszer nekiálltam, ami nálam ritkán jellemző. Nelli karaktere is nagyon érdekes volt. Egyrészt azért, mert sokszor nagyon hasonlatosnak éreztem a gondolatait a magaméihoz, másrészt meg azért, mert igazából csak a regény végére értettem meg őt - gondolom azért, mert Németh László így akarta. Szépen lassan csepegtette csak az információkat, ezért sokáig csak értetlenül álltam Nelli viselkedése előtt.
A hangvétele az elején nagyon zavart. Vagyis nem is inkább hangvétel, hanem írói stílus, nem is tudom, hogy lehet nevezni. Arra gondolok, hogy párbeszédek nincsenek szépen elkülönítve a szövegtől, hanem beleolvadnak. Vannak ugyan gondolatjelek, de nem mindig tükrözik a valóságot, mintha véletlenszerűen lennének csak beleírva. Emiatt nagyon nehezen haladtam az elején, de amint ráállt a szemem, már ment minden, mint a karikacsapás. Azon gondolkodtam, hogy ettől talán sokkal inkább olyan lett a leírás, mintha valakinek (konkrétan Nellinek) a gondolatait hallanánk. Mert a gondolatok is ilyenek, kuszák. Ettől lett talán ennyira magávalragadó a történet, mert hát kit nem érdekelnek a mások gondolatai? Pláne, ha ilyen szaftosak is tudnak lenni.
Volt egy rész, a faluba költözés utáni időszak, amikor Németh László annyira gyűlöletesnek írta le a főszereplőjét az ő saját gondolatain keresztül, hogy még én is utáltam. De mikor véget ért ez a szakasz az életében és egy sokkal vidámabb, kiegyensúlyozottabb életet élt, a gondolatain keresztül megint megszerettem. Tehát az író még ezt is elérte, szó szerint játszott velem és a Nelliről kialakult véleményemmel. Félelmetes az ilyen, főleg ha belegondolunk, hogy ezt akkor írta, most meg most van.
A férfi-női szerepek az én életemben most éppen aktuális téma, ezért erről az oldalról megközelítve is teljesen lebilincselt a történet, még akkor is, ha az ebben leírt házasságtípus majdhogynem csak történelem, ma már nem ilyen eloszlásról beszélünk. Még így is, vannak dolgok, amik nem változnak, emiatt időszerű lesz mindig.  

2013. november 3., vasárnap

Fekete István - Kele

A moly.hu-n lévő tartalom:

Megsebesül egy gólya, nem tarthat a többiekkel Afrikába. Hogyan veszi gondjába az ember, hogyan szokik össze a háziállatokkal, hogyan vészeli át a telet, milyen ösztönöket ráz fel benne a tavasz és a nyár – ezt mondja el vonzóan és költőien Fekete István, a természeti világ és falusi élet avatott ismerője. Nemcsak a vadon élő és ősidők óta emberhez szelídült állatok találkozásáról van szó azonban. Nemcsak a házörző kutya, a csacsi és a ló meg a tehén tárgyalja meg életének apró-cseprő gondját és baját Kelével, a sérült szárnyú és következésképpen túlzottan érzékeny, szilajul gyanakvó gólyával. Itt az ember is a természet egészének szerves részeként él falusi környezetében.

Hallgatás után:

Mostanában vasalás közben hangoskönyveket hallgatok, hogy addig is művelődésre fordítsam az időt. Tegnap a Kele került sorra. Valójában nem hangoskönyv volt, hanem egy régi rádiófelvétel, ami azért annyiban különbözik, egy hangoskönyvtől, hogy nem egy ember olvassa fel, hanem a szerepek különböző emberekre vannak kiosztva, kvázi a rádióban előadják a darabot. Így persze az elbeszélő részek is hiányoznak belőle, mert mesélő / elbeszélő szerep nincs, így egy kicsit azért át is kell dolgozni a művet. Szóval igazából nem is olvastam el / hallgattam meg ezt a könyvet, hanem a történetét ismertem meg.
Ellenben az nagyon tetszett. Az én gyerekkoromból valamiért kimaradtak Fekete István művei, kivéve persze a Vukot, melynek meseváltozatát majdnem naponta megnéztük a Húgommal. De például a Tüskevárat is nemrég ismertem csak meg, a Kele pedig a harmadik mű tőle. Fekete István bácsi viszont nagy mesélő volt! Úgy tudta előadni az állattörténeteket, hogy nem elég, hogy hitelesek voltak, vagyis teljesen a való életet tükrözték, de ez még a gyerekeket is le tudta kötni.
A Kelében a legjobban az tetszett, ahogy az állatok próbálták megfejteni az emberek viselkedését. Vajon miért gyógyítják meg a disznót a betegségéből, ha idővel úgy is megölik? És hogy lehet, hogy az egyik ember belerakja a rosszat Kelének a szárnyába, a másik pedig kiveszi belőle és még enni is ad neki? Szóval ez egy nagyon aranyos mese! :)

2013. október 28., hétfő

Hermann Hesse - Assisi Ferenc

A kiadó honlapján lévő tartalom:

„Egy tiszta és nemes lelkű ember élete mindig szent és csodálatos dolog, mely hallatlan erőket sugároz, és a messzi távolban is érezteti hatását. Ezt az assisi poverello életén még világosabban láthatjuk, mint régebbi korok legtöbb más hőse és nagy szelleme esetében. Ha csak egészen felületesen és felszínesen szemléljük is, könnyen észrevehetjük, hogy évszázadokon át egész Itáliában egyetlen embert sem övezett annyi szeretet és tisztelet, mint a szerény és alázatos Ferencet… Kiváltképp a világhírű Giottót, az újabb kor első nagy festőmesterét ösztönözte Ferenc iránt érzett hálája és nagy szeretete, valamint Ferenc szelleme arra a mély és hőn izzó ábrázolásra, melyet csodálatos művein fellelhetünk… Az újabb művészet történetében talán nincs még egy olyan emberi alak, mint Ferencé, melyről oly sok nagy mester álmodott volna, és melyet mindegyik a maga álma szerint örökített volna meg megdicsőült alkotásokban… Azután a szent érzéseitől és szellemétől ihletetten nem kevés költő is megörökítette és megénekelte. Ferenc e követői és tisztelői többnyire a nép nyelvén szólaltak meg, méghozzá jóval Dante előtt, és ezért az itáliai versköltészet előfutárainak vagy megalapítóinak kell tekintenünk őket… Ha valaki meg akarná kérdezni: hogyan nevezheted Ferencet hatalmas költőnek, amikor semmi mást nem hagyott ránk, csak a Laudes creaturarum-ot? Nos, akkor így felelnék neki: de hisz ő ajándékozott meg Giotto halhatatlan képeivel és minden szép legendával és Jacopone meg az összes többi költő énekeivel és az ezernyi káprázatos műalkotással, melyek nélküle és lelke titkos és a hatalmas szeretete nélkül sohasem születhettek volna meg. És egy volt azok közül a rejtélyes nagyságok közül, az egyik legkorábbi, akik tudattalanul azon a csodálatos, óriási építményen munkálkodtak, melyet renaissance-nak, azaz a szellem és a művészetek újjászületésének nevezünk.”

Olvasás után: 

Egy nekem nagyon fontos embertől kaptam ajándékba ezt a könyvet, szerintem kettős célzattal. Az egyik az volt, hogy ismerjem meg Hessét (mert hát magyar szakos voltam, de túléltem úgy, hogy nem olvastam Hessét), másrészt pedig ismerjem meg Assisi Ferencet, aki nagyon jóságos. 
Ez a könyv nagyon kis pici, akár pár óra alatt is lehet vele végezni, de én nem szeretek ilyen gyorsan elolvasni könyveket, mert nem a mennyiségre megyek, hanem a minőségre. Pontosabban szeretem, ha pár napig azért átjár egy könyvnek a hangulata, akkor érzem csak sajátomnak. Szóval azért ezt is elhúztam 2-3 napig, de még így is nagyon tömörnek éreztem, de ennyi elég is volt. 
Hesse tényleg gyönyörűen ír, olyan volt ez, mintha egyrészt visszavitt volna abba a korba, másrészt pedig mintha egy mesét olvastam volna. Szerintem kellene majd tőle még olvasnom.
Ferenccel viszont nem nagyon voltam kibékülve. Mármint tényleg nagyon jó ember volt, önzetlenül segítette a szegény embereket, akár még saját jólétét (ruháit) is feláldozta és emiatt sok-sok követője lett. Ezt tudtam is róla, emiatt kedveltem már korábban is. Viszont azt nem tudom megérteni, hogy miért kellett ezért folyton magát büntetnie. Mármint szándékosan olyan dolgokat tartott helyesnek, amik neki rosszak, ezzel vezekelt Isten előtt. Én nem vagyok vallásos, de nem emlékszem a Bibliából olyan részre, ahol Isten azt kérné az emberektől, hogy éljetek rosszul - az más dolog, hogy szerényen, a kettő között van különbség. Olyan rövid az életünk, nem hiszem, hogy ez alatt folyton vezekelnünk kellene. 

2013. október 26., szombat

Karinthy Frigyes - Tanár úr kérem

A kiadó honlapján lévő tartalom:

A Karinthy-spektrum minden színe egyetlen világról ad hírt, az eltévedt és hazatapogatózó ember világáról. Elfelejtett valamit, miközben állandóan beszámolt valamiről, felejtett valamit, amit még okvetlenül el akar mondani. Így mondja, "Nem mondhatom el senkinek. Elmondom hát mindenkinek."
(Márai Sándor)


Hallgatás után: 

Rudolf Péter előadásában már nem ez az első hangoskönyv, amit hallgatok, de tőle bármi tetszik. :) Mindent olyan nagyon kifinomult érzékkel tud hangsúlyozni, előadni, hogy az előadása után nem is tudom a fejemben sem máshogy hangsúlyozni a szöveget, mert érzem, hogy az a helyes, ahogy ő tette. Így viszont tényleg minden mű megszépül. Mondjuk Karinthynak nem kellett megszépülnie, ő önmagában is lenyűgöző, ezek a novellák pedig olyan őszintén naivak, hogy szó szerint megsimogatják az ember lelkét - persze emellett még nagyon is jókat lehet rajtuk kacagni. 
Hallgatás közben végig azon gondolkodtam, hogy mióta ezek megíródtak, mennyit változott a világ, főleg az iskola és a gyerekek. Nem vagyok biztos benne, hogy ha egy mai diák kezébe adnánk ezt a kötetet, akkor értene benne mindent. De azért csak a kezébe adnám, hogy elgondolkodhasson rajta, két novellát pedig egyszerűen ma is muszáj ismerniük: A jó tanuló felel és A rossz tanuló felel címűeket. Alapművek. Amúgy a legnagyobb különbséget abban látom, ahogy a világhoz hozzáállnak: a mai diákok hetykeséggel kezelik az iskolát, az életet, ámde régen, akkor még komolyan vették a feladatokat. 
Szégyenszemre Karintytól még nem olvastam mást, pedig nagyon tervezem, de ezek után pláne, hogy fogok.

2013. október 24., csütörtök

Baráth Katalin - A fekete zongora

A kiadó honlapján lévő tartalom:

Az 1900-as évek elején az álmos Ókanizsán Dávid Veronika, az emancipált eladókisasszony saját romantikus regényét írja munkahelyén, a könyvesboltban, amikor a lábai elé zuhan a városka bolondja, Vili – egy késsel a hátában. Zsebében egy kitépett könyvlap, rajta egy Ady-vers: A fekete zongora.
A békés kisváros élete természetesen fenekestül felfordul, és a szerb rendőrkapitányból és a városi orvosból álló tapasztalatlan nyomozócsapatba bekönyörgi magát Veronika is, aki persze mindig mindent jobban és hamarabb tud, mint a hivatalos közegek. Az ügybe belekeveredik a plébános, a pincérlány, a kőművesmester, a rabbi, a kéjnő, az apáca és a zsidó kereskedő, sőt Veron még Szegedre is elutazik, ahol magát Ady Endrét hallgatja meg egy felolvasóesten, közben pedig a hullák egyre csak szaporodnak…
Baráth Katalin remekbeszabott regénye kiváló érzékkel jeleníti meg a boldog békeidőket; stílusa és humora miatt Bohumil Hrabal olvasói fogják szeretni, eltökélt nyomozója, Dávid Veron miatt pedig Agatha Christie rajongói fogják nagy élvezettel forgatni a regényt, amely kibővített, végleges változatban és két novella kíséretében kerül végre a széles olvasóközönség elé.

Olvasás után:

E könyv alapötlete nagyon jó. Végre egy magyar krimi, ami ráadásul a jobbik fajtából való: nem egy elképzelt univerzumban játszódik, nem Budapesten játszódik, hanem egy csendes kis városkában a múltban játszódik valódi történelmi viszonyok között. Ezzel már sok embert meg is lehet fogni! Ezek után persze még mindig el lehet rontani ezt a könyvet, mondjuk ha unalmas, vagy nem tökéletes a felépítése, de erre a könyvre egyik sem jellemző. Nem unalmas, mert mindig történik benne valami: vagy a bűnténnyel kapcsolatos dolog, vagy Dávid Veron szerelmi életével kapcsolatos dolog, szóval élvezet elmerülni benne. Tökéletes a felépítése is. Nem véletlen, hogy az írónő a könyv végére van olyan bátor,  hogy még Poirot-t is belekeveri a történetbe, teheti ezt teljes nyugodtsággal, mert tényleg olyan tökéletesen kidolgozottak a krimi szálai, mint egy Agatha Christie krimiben. Erősen próbáltam előre kitalálni a gyilkost, de csak akkor sikerült, amikor azt a szerző szerette volna, hiszen olyan óvatosan voltak csepegtetve az információk. E két tulajdonságból következik, hogy nagyon akciódús a történet, így nem kell attól félni, hogy egy lányregényt olvasunk, még akkor sem, ha Dávid Veron főszerepétől ezt várnánk.
Mellesleg érdemes egy kicsit beszélni a szerelmi szálról is. Bevallom őszintén, azt hittem, hogy azért annyira sikervadász lesz a könyv, hogy a végére happy end szerelmi sztori lesz, de nagyot tévedtem. Nem elég, hogy Dávid Veronnak nem jön össze a nagy parti, de még a kicsi parti sem és hát még meg is szégyenül az egész város előtt. Ez már döfi! Így legalább már tényleg életszagú is az egész, mondjuk ezt nem csak a végkifejletre lehet elmondani, hanem az egész történetre is.
Sokan említik ezzel a könyvvel kapcsolatban, hogy milyen jó a benne rejlő humor. Én ezt annyira nem humornak, inkább hangvételnek nevezném. Inkább a hangvétele olyan, hogy az ember már humorosan is áll hozzá a sztorihoz. Mondjuk a barokkos körmondatokba időnként még belezavarodnom is sikerült, emiatt mégsem olyan könnyed az olvasása, hanem megtartja a régies légkört. Emellett külön pirospontot érdemel a rengeteg irodalmi szál belevonása is a történetbe! Ady felolvasóestje, valamint a Révai Nagylexikonnal elkövetett önvédelem külön tetszett! :)

2013. október 10., csütörtök

Megjelenések

Kaptam néhány belső infót megjelenések dátumáról, ezt szeretném megosztani itt. :) A Maxim Könykiadó Dream válogatásáról van szó:

Angyali gonosz (várható megjelenés: 2013. november 29.)
Angyalvágy (várható megjelenés: 2013. október 7.)
A sötétség városa (puhakötésben megjelent)
Az őrző (várható megjelenés: 2013. november 29.)
De mi került a pitébe? (várható megjelenés: 2013. október 15.)
Elakadó lélegzet (várható megjelenés: 2013. október 7.)
Gyilkos kegyelem (puhakötésben megjelent)
Ha az enyém lennél (várható megjelenés: 2013. október 15.)
Kalitkába zárt álmok (várható megjelenés: 2013. november 29.)
Milyen is a boldogság? (várható megjelenés: 2013. október 15.)
Szerelem első kattintásra (várható megjelenés: 2013. november 29.)
Szerethetetlen (várható megjelenés: 2013. november 29.)
Veszedelmes sorscsapás (várható megjelenés: 2013. október 15.)

Ami mondjuk engem jobban érdekel, az a szépirodalmi listájuk, nézzük ezt is: 

A könyvárus rejtélye (várható megjelenés: 2013. november 29.)
A lány, aki megérintette az eget (várható megjelenés: 2013. október 15.)
Az örök szépségen túl (megjelent)
Az univerzum és Alex Woods (várható megjelenés: 2013. november 29.)
Felettünk a csillagos ég (várható megjelenés: 2013. október 15.)
Hová tűntél, Bernadette? (puhakötésben megjelent)
Kutya csillagkép (puhakötésben megjelent)

Amúgy érdemes megnézni a kiadó Facebook-oldalát, ami meglepően sűrűn frissül, így lehet friss infókat szerezni. Nem mellesleg ITT 30 %-os kedvezménnyel lehet könyvet vásárolni. :) (Október 15-ig)

Az ezekhez kapcsolódó nagyon szép borítók: 
 
 

2013. október 2., szerda

Stefan Bollmann - Az olvasó nők veszélyesek

A kiadó honlapján lévő tartalom:

Az olvasó nők története a festészetben és a fotóművészetben is tükröződik, hiszen az olvasó nőalakok minden korszakban lenyűgözték a művészeket. Persze több évszázadnak kellett eltelnie, mire a nők végre valóban azt olvashatták, amihez kedvük támadt. Kezdetben csak hímezniük, imádkozniuk, gyerekekre vigyázniuk és főzniük volt szabad. Attól a perctől fogva azonban, amikor rájöttek, hogy az olvasás révén az otthon szűk világát a gondolatok, a fantázia, és nem utolsósorban a tudás határtalan világával cserélhetik fel, fenyegetést jelentettek a férfiak uralta társadalomra. A nők az olvasás által olyan tudásanyagot sajátíthattak el, melyet eredetileg nem nekik szántak. Stefan Bollmann az olvasó nők történetének ezt az izgalmas fejezetét beható részletességgel vizsgálja a középkortól a jelenig, a súlypontot a XIX. és XX századi alkotásokra helyezve. A kiválasztott festményeket, rajzokat és fényképeket rövid kísérőszöveggel mutatja be.
Az olvasó nőket ábrázoló képek különleges szépséggel, bájjal és kifejezőkészséggel rendelkeznek. A rövid kísérőszövegek elmondják, hogy miért vagy mit olvasnak. Megismerhetjük egy-egy kép megszületésének társadalmi-művészi hátterét.

Olvasás (nézegetés) után:

Ez a könyv annyira-annyira csodálatos! Mostanában fedeztem fel magamnak a festészetet, amit nem csak nézni, de érteni is szeretnék, erre a könyvtárban szembe jön velem ez a könyv! Interneten már szemezgettem vele, úgyhogy nem is gondolkodtam rajta, hogy kivegyem-e. Alig vártam már, hogy hazaérjek és belenézzek és egy szusszra végignéztem az összes képet benne. Viszont ettől teljesen elteltem, mert kevés volt csak, ami nem tetszett, így bőven tudtam bennük gyönyörködni.  Következő alkalommal, mikor kézbe vettem, már a képek melletti szövegeket is elolvasgattam és csak ámultam és bámultam!
A könyv főszövegében írnak róla, hogy a cél az lett volna ezzel, hogy olyan legyen, mintha épp múzeumban járnánk. Azzal magyarázták, hogy ezt a könyvet úgy lehet lapozgatni, ahogyan sétálgatnánk egy kiállításon és a képek mellett ott vannak a szövegek is, ahogy egy kiállításon. De ez sokkal jobb annál! Pont azért, mert töprenghetek rajta és ha valami még jobban érdekel, akkor újra felüthetem és újra megnéztem, vagy megnézhetek rajta mást. Ha múzeum lenne, a töprengéseim miatt többször el kellene mennem. :) Szóval  nagyon örülnék neki, ha valaki megajándékozna ezzel a könyvvel, de az árát elnézve ez még egy jó ideig nem fog bekövetkezni (6000 Ft).
A könyvhöz egyébként két ember is írt szövegeket, egyet Elke Heidenreich. Ez egyáltalán nem tetszett. Kicsit olyan toborzó szöveg volt, hogy gyerünk, olvasson mindenki, de feleslegesnek tartom ezt, mert aki ezt a könyvet a kezébe veszi, az már régóta olvas. Emellett a toborzás stílusa sem tetszett. A másik szöveget a szerző, Stefan Bollmann írta, ami viszont nem lett gyenge. Néha hangosan felsikoltottam, hogy tényleg?!?! Olyan dolgokat mesélt az olvasásról, hogy csak kerekítettem a szemem, de lehet, hogy csak az én ismereteim voltak kevesek. Ami még nagyon tetszett, hogy voltak magyar kiegészítések hozzá, sőt egy egész fejezetet szenteltek annak, hogy Bellák Gábor kigyűjtötte a magyar festészet remekeit, ahol nők olvasnak - mert persze akadnak bőven ilyenek. :)
Ennél jobban nem tudok ömlengeni a könyvről, inkább megmutatom azt a pár festményt / képet, ami nagyon-nagyon megfogott! :)

Ez a kép annyira gyönyörű! Minden kis részletével! Madame Pompadour személyesen...


Ez a kép azért tetszik annyira, mert valahogy olyan mainak érzem, pedig több, mint 100 éve festették. A lány testtartása olyan hanyag, mint amilyet a 20. század végére tudnék datálni. :)

Marilyn történetén pedig nagyon meglepődtem, ez azért ragadt meg annyira.

Ezt a képet pedig volt szerencsém élőben is látni az utazó Munkácsy-kiállításon és már akkor elbűvölt, de most legalább ki is elemezgethettem!

2013. szeptember 23., hétfő

Gerald Durrell - Családom és egyéb állatfajták

A kiadó honlapján lévő tartalom:

Mit lehet tenni, ha Angliában mindig esik az eső, köd van, mindenki náthás, és Margo pattanásai nemhogy elmúlnának, hanem egyre sokasodnak?... A megoldás: át kell költözni melegebb ég alá, pontosabban a görög szigetvilág paradicsomi fészkébe: Korfura. A nem is kissé excentrikus Durrell család tagjai - a gondterhelt konyhaművész mama, és gyermekei: a kiterjedt baráti körrel rendelkező és rosszkedvű író, Larry, a fegyvergyűjtő és -szakértő Leslie, a szerelmes hajlandóságú Margo, végül pedig - de nem utoljára! - minden rendű és rangú élőlény szenvedélyes barátja: Gerry - mind megtalálják a hajlamaiknak legjobban megfelelő éghajlatot és elfoglaltságot ezen a gyönyörű szigeten, ahol csodával határos módon mindig sikerül emberi és nem emberi állatseregletüket újabb, egyre érdekesebb pédányokkal gyarapítani...

Olvasás után:

Már mikor a kezembe vettem a könyvet és nekiláttam az olvasásnak, tudtam, hogy nem fogom megbánni. Durrel családjának elege lett az esős Angliából, ezért fogták magukat és Korfura költöztek! Tudom, hogy ez a könyv nem mostanában jelent meg eredetileg, de akkor is: milyen jó ötlet már. Egyszer majd én is így csinálok, komolyan mondom! :) Mellesleg Görögországban játszódó történetről sem olvastam még sosem, pedig már kétszer is nyaraltam ott, így legalább újra visszatérhettem oda egy kicsit. De azért ez a görög sziget elég unalmas lehet: mindenhol kopár hegyek, maximum néhány olajfa, amik egyébként nem is nőnek nagyra, szóval nem egy szívderítő látvány. Ez valahogy áthatotta azért az egész könyv hangulatát nekem.
Gerald Durrel nagyon cuki kisfiú volt, valahogy mindannyiunknak ilyennek kellene lennünk. Nem félni az állatoktól, hanem szépen hosszasan tanulmányozni őket, esetleg játszani velük, így megismerni a személyiségüket, ez az igazi gyerekkor!
Nem tudom, hogy az író mennyire játszott rá a dolgokra, de ilyen őrült családot sem minden nap lát az ember. Az anya és a négy gyerek külön-külön is megérne egy könyvet, nem ám így egyben. Tényleg nagyon vicces dolgok történtek velük, a végére már meg sem lepődtem, mikor megint előálltak valami esztelen ötlettel. A könyv elején még a történetnek azok a részei tetszettek jobban, amik a család életéről szóltak, de a vége felé jobban kezdtek az állatok viselkedését leíró részek érdekelni, mert azokon sokszor tényleg lehidaltam. Például a gyík és a hatalmas sáska (talán jól emlékszem az állatok pontos fajtájára) harca! Ha élőben láthatnék egy ilyet, biztos nem zavarna, hogy viszolygok mindkettőtől, megnézném. Kedvenc állatkáim amúgy a szarkák voltak! Félek, hogy túl sok emberi tulajdonsággal ruházta fel őket és ők valójában nem is ilyen vicces madarak, de róluk nagyon szívesen olvastam! Ha már madár, akkor fecske: a másik blogomban muszáj volt egy nagyobb részt idéznem ebből a könyvből, ez megtekinthető ITT.
Összességében kellemes szórakozás ez a könyv és a hangvétele is tényleg vicces, de sok hosszas leírásnál unatkoztam, az ilyen részek altatónak kiválóak voltak.

2013. augusztus 22., csütörtök

Agatha Christie - Egy marék rozs

A moly.hu-n lévő tartalom:

Mr. Rex Fortescue gazdag ám kétes ügyletektől sem visszariadó üzletember. Amikor gyönyörű titkárnője behozza délelőtti teáját, megissza, majd heves görcsök közt meghal. Neele felügyelő hamar kideríti, hogy nem a teától – még a reggelijébe tettek lassan ható mérget. A gyanú így a családra terelődik s úgy tűnik, igencsak mindenkinek lett volna oka rá, hogy eltegye láb alól az öregurat. Nem áll gyanún felül a személyzet sem; fiatal, második feleségének alighanem szeretője van, különben miért végrendelkezett volna a jóképű fiatalember javára. Percy fiával üzleti nézeteltérései voltak (igaz, ő üzleti úton távol volt, de hátha a felesége?); lányát, Elaine-t nem engedte férjhez menni; s alighanem piszkos üzleteivel is szerzett magának egypár halálos ellenséget. A gyanúsítottak száma csökken ugyan, amikor a feleség teájába ciánkáli kerül, a mafla kis szobalányt pedig megfojtják, de az ügy semmivel sem lesz világosabb, amíg meg nem érkezik Miss Marple a szerencsétlen szobalány egykori úrnője. A bölcs vénkisasszony addig-addig cseveg a ház népével, míg rá nem jön először a bűntettek különös körülményeit megmagyarázó gyerekversikére (ebből derül fény az egyik legérthetetlenebb körülményre, a Mr. Fortescue zsebében talált maréknyi rozsra) majd ki nem deríti az igazi tettest – aki természetesen a legjobb alibivel rendelkező, legvalószínűtlenebb személy.

Olvasás után:

Tudtam, hogy Miss Marple lesz az, akiről szól ez a történet, de a könyv felénél már kezdtem furcsán nézni, hogy se híre, se hamva. Aztán feltűnt a színen és onnantól kezdve már sokkal izgalmasabb volt a dolog, mert nem csak egy férfi kopó agyával, de egy női furfangos, pletykás gondolkodóval is együtt kellett haladni. Így sokkal izgalmasabb volt az alaptörténet is, mert amiket addig 'elengedtem a fülem mellett', azokra most figyelnem kellett. Miss Marple nagyon bájos volt, ahogy sertepertélt a házban, mindenkihez volt egy-egy jó szava, ők pedig cserébe szépen csepegtették a hasznos információkat. Eddig csak egy könyvet olvastam az ő főszereplésével (Rejtély az Antillákon), de ebben a közegben sokkal jobban kedveltem!
Az alaptörténet amúgy nagyon jól felépített sztori, főleg hogy tényleg bárkinek lett volna indítéka megölni a családfőt (kedves kis család amúgy). Arra a csavarra viszont egyáltalán nem számítottam, hogy több halott is lesz, az már tényleg rendesen összekavarta a szálakat.
Nemrégiben olvastam egy könyvet, amire folyton folyvást asszociáltam olvasás közben: A Manderley-ház asszonya. A környezet, a ház, a szolgálók teljesen hasonlatosak voltak a két történetben, nem is tudtam volna a lelki szemeim előtt másikat elképzelni, mint amilyet akkor elképzeltem. Így most furcsa módon nekem ugyanabban a házban két rejtélyes történet is játszódott.

2013. augusztus 2., péntek

Guillermo Martínez - Luciana B. lassú halála

A kiadó honlapján lévő tartalom:

Tíz évvel ezelőtt Luciana sugárzó szépségű fiatal lány volt – most csak árnyéka önmagának: örökös rettegésben él, mióta meghalt a szerelme, majd őrjítő véletlenek sorozata kezdte elpusztítani mindazokat, akik közel állnak hozzá. Egyre erősödik benne a gyanú, hogy módszeres bosszú áldozata: egyszer durván megsértette Klostert, a híres írót, akinek a gépírónője volt, s aki azóta ördögi ügyességgel álcázza véletlennek a gyilkosságait.
Kétségbeesésében Luciana az egyetlen emberhez fordul, aki megoldhatja a rejtélyt, behatolhat Kloster elméjének és műveinek baljós univerzumába, hogy megtalálja a bizonyítékokat, melyekkel leleplezhetik őt – s talán még megmenthetik Luciana húgát, aki most Kloster, az író rajongója, s a szörnyű logika szerint a következő áldozat lenne…

Olvasás után:

Korábban már olvastam az írótól egy szakirodalom jellegű könyvet, és mivel nagyon elnyerte a tetszésemet, ezért gondoltam, hogy egy regénye sem lehet rossz. Nem is tévedtem, nekem ez a könyv nagyon bejött!
Két dolog miatt is garantált volt a tetszésem elnyerése: 1) a 3 főszereplőből 2 író, akik tényleg aktívan írnak és munkálkodnak, amibe bepillantani mindig nagy öröm, 2) az alaptörténetet, ami a bonyodalmakat okozza egymás után két szemszögből is megismerjük, az ilyet pedig nagyon szeretem. Ezzekkel a tulajdonságaival teljesen le voltam kenyerezve, de emellé még jött a gördülékenység, a logikus és érdekes sztori, valamint maga a rejtély, hogy vajon kinek van igaza, van-e a gyilkosságok mögött emberi személy, vagy minden a véletlen műve? Itt persze az író kicsit matematikázik is, ami nagyon tetszett: a véletlen szabályszerűségeit boncolgatja, amit ki is próbál az elbeszélő egy pénzérmével (feldobja sokszor és lejegyzeteli a eredményeket).
Amivel nehezen tudtam megboldogulni, mármint fejben felfogni, hogy ők Argentínában gondolkodnak, tehát amikor nyári vakációra mennek, akkor azt decemberben és januárban teszik, valamint az augusztus végi temetést egy kora tavaszi időjárással kell elképzelni. Amúgy azt megfigyeltem, hogy Buenos Aires szinte olyan, mint egy USA-beli nagyváros, mármint a leírás alapján: minden utcasarkon van egy reggelizőbár, szinte mindenki taxival jár, éjszaka sok hajléktalan tengődik az utcákon stb. Legalább is nekem ez volt az érzésem.
Sokan vannak, akik nem szeretik a befejezetlen sztorikat, én sem sokszor, de ebben az esetben ez most annyira nem zavart. Maguk a történetek befejeződtek, mert Luciana tényleg meghalt a végén, de az elméletre, hogy kinek is volt igaza, nem kapunk választ. Pont ettől egy kicsit olyan hátborzongató és magával szippantó a sztori, még akkor is, amikor már letettük a könyvet.

2013. július 31., szerda

Mihail Bulgakov - A Mester és Margarita

A moly.hu-n lévő tartalom:

„A kéziratok nem égnek el”-mondja Woland, Bulgakov regényének talányos Sátánja, s ez a szállóigévé vált mondat a szerző munkásságának, főművének, A Mester és Margaritá-nak akár a mottója is lehetne. A regény-Bulgakov számos hánytatott sorsú írásához hasonlóan- csak jóval az író halála után, 1966-ban jelenhetett meg, s azóta világszerte töretlen a népszerűsége. A Mester és Margarita a világirodalom egyik alapműve, amelyben Bulgakov a szatíra, a groteszk és a fantasztikum eszközeivel részint szuggesztív képet fest a húszas-harmincas évek Oroszországáról, részint minden korra érvényes módon mutatja be a történelmi és személyes kínok, kötöttségek közt vergődő, hívő és hitetlen, nagyot akaró és tétován botladozó ember örök dilemmáit. Felejthetetlenek a regény figurái: Woland, aki egyszerre Sátán és a felsőbb igazságszolgáltatás képviselője; a Mester, aki a hatalmi gépezettel szemben álló Művész örök jelképévé vált, s aki regényen belüli regényben sajátos módon meséli el Jézus történetét; maga Jézus (Jesua), aki Bulgakov értelmezésében úgy elevenedik meg előttünk, mint nagyon kevés Jézus-regényben: Isten fia ő, de egyúttal modern, töprengő értelmiségi; a szörnyű fejfájással küzdő Pilátus, aki hiába látja a valódi értékeket, nem tud túllépni gyávaságán; a gyönyörűséges Margarita, aki maga az örök nőiesség…

Olvasás után:

Ilyen furcsa könyvet nem mostanában olvastam. Igazából már az elején le kellett volna raknom, már ami az érdeklődés felkeltését illeti. Azon kívül, hogy megismertük a Sátánt magát, semmi extra nem történt benne. Amikor meg láttam, hogy most Poncius Pilátusról fogok olvasni, kicsit kezdtem kiakadni. De végülis semmi sem vitt arra, hogy letegyem, mert egyszerűen annyira gördülékeny és könnyed a megfogalmazása, hogy szépen lehetett vele haladni. Aztán csak sodródtam az árral. Szépen megszoktam, hogy amerre a Sátán és kísérete jár, ott mindenki vagy meghal, vagy megbolondul, vagy tönkremegy, esetleg ezek össze is adódhatnak.
Aztán jött a könyv második része, ami kicsit felvillanyozott: megismertük Margaritát. Szó szerint üdítő jelenség volt, és ahogy a fülszöveg is írja, ő a megtestesül nőiesség. :) Bár egy kicsit túlzásnak tartottam, hogy rendesen boszorkány lett és seprűn elrepül Moszkvából, de ez is olyan gördülékeny volt, hogy csak olvastam és olvastam. A könyv végére amúgy nagyon szépen összeállt a történet, minden szál összefutott és mondjuk, hogy az érthetetlenség közepette megtaláltam az értelmet: nem volt értelme az egésznek.
A Jézusos-Pilátusos részektől az elején idegenkedtem (kicsit sem hiszek), aztán elkezdtem élvezni. Egyrészt ez az újszerű Jézus-alak nagyon bejött, nem volt olyan szenteskedő, mint amit a Bibliából megismertünk. Emellett hamar kiderült, hogy igazából mi most a Mester regényét olvassuk - regényt a regényen belül, zseniális! :)
Volt egy dolog, ami viszont nagyon bosszantott: nem elég, hogy rengeteg szereplő volt, de ezeknek olyan hasonló oroszos neveik voltak, hogy egy idő után már nem is küzdöttem, hogy megjegyezzem őket, csak inkább megpróbáltam kitalálni, kiről van szó (szerencsére a főbb szereplők nevei elég egyértelműek voltak). Amin nagyon fennakadtam, hogy volt benne Ivan Nyikolajevics és Nyikanor Ivanovics is. És persze a vezetéknevüket még csak véletlenül sem elítette meg, pedig úgy talán még tudtam is volna.
Nem nehéz kitalálni, hogy Margarita után ki volt az a 2 főszereplő, aki még nagyon a szívemhez nőtt. Igen, Behemót és Korovjov / Faro. Ők tényleg nagyon szórakoztatóak voltak, még akkor is, ha sajnáltam azokat az embereket, akiket tönkretettek.
Ennyit a csapongásaimról. Jó kis korrajz, vagyis akarom mondani, korparódia volt ez, szerinten simán átjött minden, amit át akart adni, még ennyi idő távlatából is. Egy hátránya van a regénynek: túl hosszú.

Két képpel búcsúzom, amit a neten találtam, de nagyon tetszenek! :)


2013. július 30., kedd

Madarász Tiborné-Pólos László-Ruzsa Imre - A logika elemei

A kiadó honlapján lévő tartalom:

A szerzők a tankönyv írásakor több évtizedes tudományos és oktatómunkájuk tapasztalatait használták fel. Ezt a rövid logikatankönyvet elsősorban egyetemi, főiskolai hallgatóknak és gyakorló pedagógusoknak ajánljuk, továbbá azoknak is, akiknek fontos a világos fogalmazás, a tiszta, áttekinthető érvelés, a következtetések logikus vagy nem logikus voltának felismerése. A tankönyv logikai eszközök elsajátítására és használatára tanít az oktatásban és a gyakorlati életben egyaránt.

Olvasás után:

A logikára mindig is úgy tekintettem, mint a matematika részére. Mivel matek szakon végeztem, ezért természetesen matematikusok tanították nekem ezt a tárgyat, természetesen matekos szemszögből. Tudtam róla, hogy létezik olyan logika, ami csak logika, ami a matektól elhatárolódik, de sosem tudtam elképzelni. Hát most itt van ez a könyv: ilyen.
Viszont ami a legjobb benne, hogy itt a nyelvvel hozza össze. Pontosabban mindennek az alapja egy emberi mondat, egy kijelentés, amire alkalmazhatunk logikai szabályokat. Ez ezért izgalmas, mert ha veszünk néhány mondatot, amik alapján le akarjuk vonni a következtetést, akkor kicsi annak az esélye, hogy a logikában is olyan következtetésre fogunk jutni, mit amire a hétköznapi életben, a saját tapasztalataink alapján jutnánk. Ebből rengeteg vicces szituáció is adódhat. Egyébként elég nehéz (főleg egy bölcsésznek) olyan szinten analizálni a mondatokat, hogy utána azokból csak logikai műveletekkel eredményeket hozzunk ki. Szeptembertől pontosan erre a feladatra vállalkoztam: ezt megtanítani bölcsészeknek. Kiváncsian várom! :)

2013. június 6., csütörtök

Gary Chapman - Egymásra hangolva

A moly.hu-n lévő tartalom:

„Ez a könyv Amerika- és Európaszerte nagy sikert aratott. Feltétlenül nyereség, hogy magyarul is olvashatóvá vált. Szerzője – Gary Chapman – a kommunikáció-pszichológia eredményeire alapozva újabb fontos felfedezést tesz: a szeretetközlés többféle csatornán át történhet, de mindenki csak azt az adást képes fogni, amelyre neveltetése közben, közvetlen környezete és személyes hajlamai hatására ráhangolódott. Ezért gyakran megtörténik, hogy a szeretett személy a szerelmi lángolás alábbhagyása után nem érzi, hogy társa szereti őt. Sok házastársi kapcsolat szenved kárt emiatt. Pedig a megoldás egyszerű: fel kell ismernünk és meg kell tanulnunk társunk "szeretetnyelvét”. A könyvben olvasható esetleírások – de bármelyikünk személyes tapasztalatai is – könnyen meggyőznek arról, hogy a házasságokban oly gyakori kommunikációs zavarok „kulcsa” került birtokunkba ezzel a könyvvel." (dr. Pálhegyi Ferenc)

Olvasás után: 

Nászajándékba kaptuk ezt a könyvet, úgyhogy már csak emiatt is kötelességemnek tartottam elolvasni, de korábban is szemeztem már vele. Elolvasva az alcímet én mondjuk egészen másra számítottam, ez a névválasztás nem is jó szerintem. Mármint a szeretetnyelv mint fogalom félrevezető. Van a könyvben egy másik kifejezés is, amitől feláll a szőr a hátamon, ez a szeretettank, de ennek a névválasztása jogos, csak nagyon bántja a fülemet. Befejeztem a nyelvhelyességi fejtegetésemet!
A könyv eleje nagyon sallangként indult, elmagyarázta, mi az a szerelem és ezt nagyon általános kifejezésekkel tette. Sokszor azt éreztem, hogy egy házassági tanácsadónak tényleg azok a bevett mondatai, amiket az amerikai filmekben látunk. Szerencsére tovább olvastam, ahol elkezdődött az öt szeretetnyelv bemutatása. Az első szeretetnyelvnek nekem és a (most már) férjemnek nem sok közünk van, de itt már valahogy hétköznapibban fogalmazott az író és kezdtem ráérezni, hogy jó lesz a befejezés. Aztán valóban jobb lett, megtaláltam a mi szeretetnyelveinket, amik totálisan jellemeztek bennünket. Mi már 10 éve vagyunk együtt, úgyhogy meg kellett korábban is tanulnunk egymással élni és szeretni, de ez a könyv csak megerősített abban, hogy ügyesek voltunk. Amit véghez vittünk teljesen ösztönös volt, de most már tudatosan látom a dolgot és ezentúl eszerint is fogok cselekedni - legalább is megpróbálok.
Most úgy érződhet, mintha teljesen átszellemültem volna, de azért nem, csak látok benne fantáziát. Nem mellesleg teljesen logikusan van felépítve Chapman gondolatmenete, nem tudnék belekötni. Az életemből vett példák, illetve a könyvben leírt párok élete teljesen őt igazolja. Lehet, hogy ez csak addig tart, míg jön egy új eszme, ami jobban igaz, de elolvasni mindenképpen érdemes. Ha másért nem, akkor csak azért, hogy megtanuljunk figyelni egymásra, mert ebben látom a lényegét.
Volt azért egy negatívuma is a könyvnek: én nem vagyok vallásos, sőt nem hiszek. Chapman pedig igen és a Bibliát sok helyen beleépítette a könyvben, mesélt olyan pácienséről is, akinél a hitére építve sikerült meggyógyítania. Ez azért nekem túlzás volt.

2013. június 4., kedd

Zilahy Lajos - Halálos tavasz

A moly.hu-n lévő tartalom:

Budapest, egy előkelő szálloda dolgozószobája. Elegáns, komoly fiatal férfi ül az íróasztalánál és levelet ír. Megírja tizenöt éve nem látott barátjának, miért is búcsúzik el az élettől néhány perc múlva.
Zilahy Lajos, minden idők talán legnépszerűbb magyar írója. Első bestsellere, a Karády Katalin és Jávor Pál által örök időkre filmként is klasszikussá vált regénye, a Halálos tavasz a világ legegyszerűbb története. Egy fiú szeret egy lányt, aki mást szeret. Csak ennyi. Semmi több. Talán ebben rejlik a csoda. Talán ezért szeretjük annyira, már oly sok-sok éve. És fogjuk is szeretni, amíg csak könyv és szerelem lesz a világon.

Olvasás után:

 Őszintén szólva nem gondoltam volna, hogy ez a könyv ennyire jó lesz! Tényleg tetszett! A főszereplője egy nagyon kifinomult úriember, ami minden gondolatából is tükröződik. A elbeszélésének stílusa is nagyon könnyed, elegáns, szóval tényleg kellemes. Csak hát azok a fránya nők! Pont Editet sikerült elsőként kifognia, aki csak egy elkényeztetett liba és önmagán kívül semmi sem érdekli. A főszereplő pedig belebetegszik a csalódásba. Annyira, hogy hiába jön utána egy másik nő, aki tényleg a nagy ő lehetne, egyszerűen nem tudja ezt már kezelni. Mindig csak Edit körül jár az esze. Meg persze az önsajnálaton.
A regény legnagyobb erőssége a jellemek kidolgozottsága. A főszereplő és az életében szerepet játszó két nő jellemének felépítése nagyszerű: szépen lassan bontakoznak csak ki, de a könyv végére összeáll a dolog és igazából teljesen érthető minden mozdulat.
Hiába a 20. század első felében játszódik a történet - ez talán csak az eleganciáját adja -, szerintem simán elmenne egy mostani történetnek is. Én is úgy figyeltem fel erre egyáltalán, hogy a pécsi színházban játszani kezdték a darabot, így kiváncsi lettem. Több ilyen művet kellene felfedeznünk magunknak.

2013. május 30., csütörtök

30000

Sosem gondoltam volna, hogy a blogom ennyi látogatót meg fog élni, de kimondhatatlanul örülök neki! Köszönöm nektek!

2013. május 29., szerda

Ira Levin - Rosemary gyereket vár

A moly.hu-n lévő tartalom:

Rosemary és Guy Woodhouse – üde, egyszerű kis New York-i házaspár – álomszép lakáshoz jut egy zegzugos, ódon bérházban, a Bramfordban. Szerelés-mázolás-virágos tapéta-új kárpit-függönyvarrás-szegélyléc-lámpaernyő-áradat-tű-cérna- festék-mérőszalag: Rosemary boldogan tesz-vesz csuda otthonában, miközben a férjecske próbafelvételekre és meghallgatásokra lohol. Kész az új lakás, csillog a krómacél a konyhában, gőzölög a zamatos reggeli kávé, a sarki boltos mindig friss árut tart, a kedves, vén bolond szomszéd házaspár egész tűrhető társaságnak bizonyul. Guy különös véletlen folytán megkapja a nagy szerepet – jöhet a gyerek. Rend, béke, tisztaság, áldott várakozás. De mi ez a lopakodó borzalom? Miért nem alszik Rosemary? Miért került rossz helyre az előszobaszekrény? Miért ül Guy feldúltan a telefon mellett? Miért tűnik el nyomtalanul a jó barát fél pár kesztyűje? Honnan szerez Guy színházjegyet? Mit jelentenek a falon túli hangok? A tamtam? A különös fuvolaszó? Honnan fenyegeti veszély Rosemaryt? Milyen sejtelmes rémségek áldozata lehet magzata? Áldozata?

Olvasás után:

 Rosemaryben most egy kicsit magamra találtam. Igaz, egy picit fiatalabb nálam és ez érződik is, de ugyanolyan lelkes sokszor, mint én tudok lenni, csak kettőnk közül neki könnyebben összejönnek a dolgok (gondolok itt az új lakás felújítására). Minden percét élvezi életének eme korszakának, amit nagyon-nagyon jól tesz, igazi üdítő jelenség. Emiatt már jól indult nálam a könyv, pláne mikor végre eljutottunk az izgalmakig. Onnantól kezdve le sem tudtam tenni. Nagyon jól van felépítve a "bűntény" (ha már valahol kriminek titulálták a könyvet) és az olvasó tényleg Rosemaryvel együtt jön rá a dolgokra, bár azért nekem már korábban is furcsa volt pár dolog, de biztosan csak azért, mert tudtam, hogy gyanakodni kell. :D Rosemary pedig nem tudta és még rózsaszín ködben is élt, úgyhogy teljesen érthető a naivitása is.
A végkifejlet pedig nagyon erős volt, de nagyon eltalált. Viszont a legutolsó oldalon már úgy voltam, hogy így csaknem végződhet - de végződött. Ettől még sokkolóbb volt és még inkább kiérdemli a maximális elismerést! A belőle készült filmet is nagyon dícsérik, úgyhogy tervezem, hogy megszerzem és jól meg is nézem. A folytatást viszont nagyon nem ajánlják, úgyhogy inkább el sem olvasom, nehogy csalódnom kelljen!

2013. május 15., szerda

Petőfi Sándor - A helység kalapácsa / Az apostol


A moly.hu-n található fülszöveg:

Kilenc elbeszélő költeménye közül kiemelkedik A helység kalapácsa (1844) és Az apostol (1848). Az előbbi, ez a komikus eposz, a műfaj paródiája halálos komolysággal üzen hadat a korábbi, patetikusságra is hajlamos irodalmi korszaknak. Egyben markáns művészi állásfoglalás: a költészetben mindennek és mindenkinek helye van, és így a nép életének is. Ezt a gondolatot – a nép igazságát és jogát – fogalmazza tovább Az apostolban. A drámai izzású költemény rímtelen soraiban a közösségért tenni és meghalni kész magányos forradalmár alakja dicsőül meg, ám hibáit, tévedéseit is fölmutatja a költő.

Olvasás után:

Időnként kedvem van régi könyveket olvasni, főleg az olyat, ami könnyed, valahogy jót tesz a nyelvérzékemnek a kis archaikus szóhasználat. Viszont már többször is rádöbbentem arra, hogy a régi könyvek a mai embernek már annyira nem élvezhetőek, mint várnánk.
A helység kalapácsában magával a stílussal volt gondom. Ugyebár ez egy stílusparódia, de már nem ma, hanem akkor volt az, amikor megírták. Ahhoz, hogy ezt értsük, minimum sokszor kellene ebből a stílusból olvasnunk, de hát ugyebár a mai olvasó elsősorban nem ezt választja.
Az apostol kifejezetten tetszett, leszámítva a sok-sok mártírkodást, amit Szilveszter előadott, mert azt soha nem szoktam szeretni. De itt is az van, hogy ez egy másik korban pont hogy erény volt, amit ma már nem nagyon érzékelünk. Már csak hallomásból ismerjük a földesúri / királyi zsarnokságot is, nem pedig a saját bőrünkön, ami ég és föld. Ezt leszámítva nagyon gördülékeny az olvasása és még izgalmas is, hogy vajon mi fog vele történni a vándorlásai során.

2013. április 25., csütörtök

Daphne du Maurier - A Manderley-ház asszonya

A moly.hu-n lévő tartalom:

Nesztelen léptű inasok, pattogó tűz a könyvtár kandallójában, fehér damasztabrosz és ezüstkészlet a teázóasztalon, dédanyák képei a galérián – ez Manderley. De baljósan vöröslő rododendronok és temetőket idéző, sápadtkék hortenziák a kertben, a tenger vészjósló mormolása – ez is Manderley. Szertartásos étkezések, vizitek és vendégfogadások, séták a Boldog-völgyben, és készülődés a jelmezbálra – ennyiből áll Manderely lakóinak élete, legalábbis a cselédség meg a garden party szerencsés meghívottai szemében. Ám a mindvégig névtelen főszereplő, az érzékeny idegrendszerű új úrnő híven beszámol ennek az életnek a fonákjáról is: a titkos bűntudatról, a névtelen szorongásról, a rettegésről, ami ugyanúgy elválaszthatatlan Manderleytől, mint a kényelem és a fényűzés. Mert félelem mérgezi az itt élők lelkét: a fiatalasszony a halálfej arcú Mrs. Danverstől fél, még inkább a halott Rebecca kísértetétől – ám valójában attól retteg, hogy méltatlan lesz Manderleyre, és kiűzetik onnan. Maxim de Winter a bűntett leleplezésétől és a botránytól retteg – de lényegében ő is Manderleyt fél elveszteni, mint ahogy Manderley kedvéért tűrte oly soká, néma cinkosként, egy démoni asszony aljasságait. Sejti-e vajon, hogy – bár az igaszságszolgálatatástól megmenekült – végül is ezért kell bűnhődnie, s éppen Manderley lángjainál – s vele együtt az ártatlanoknak is? A Hitchcock-film alapjául szolgáló regény páratlan sikerét, a hátborzongatóan izgalmas cselekmény mellett, bizonyára az is magyarázza, hogy rendkívül finom pszichológiával érzékeltette a harmincas évek Európájának szorongásos életérzését, gyáva meghunyászkodását – s tette ezt a1938-ban, egy évvel a Manderleyk egész féltett világát felperzselő tűzvész előtt.

Olvasás után:

Úgy kezdtem bele ebbe a könyvbe, hogy abszolút nem voltak elvárásaim, nem is tudtam róla sokat, csak annyit, hogy egy női regényt fogok olvasni, mert most ilyen kedvem volt. Természetesen megkaptam azt, amit vártam, de ennél azért sokkal többet is, nagyon pozitív értelemben. Nagyon pontosan van felépítve a történet, minden helyszínt és momentumot csak szépen lassan ismerhetünk meg, így az örökös kiváncsiság miatt nagyon is letehetetlen a könyv. De nem csak a helyszínek bontakoznak ki ilyen szép lassan, hanem ugyanúgy a szereplők is. Sőt Maxim, a főszereplő férje nekem a könyv végéig egy nagy kérdőjel volt. Oké, hogy a főhős nagyon szerelmes volt belé, emiatt pozitívan kellett volna őt látnom, de valahogy nem sikerült és abban látom a megoldást, hogy ilyen sejtelmesen is szerette volna hagyni az írónő.
Nem tudtam például azt sem korábban erről a könyvről, hogy ebből egy jó horrort készített Hitchcock, ami azért elárul néhány dolgot a könyvről is: a főhős végig félelemben él, ami az olvasóra is átragad. Ez nem olyan félelem, mintha meg akarnák ölni, hanem olyan teljesen emberi félelem, hogy mégis hogy fog ő beilleszkedni, megállni a helyét, eleget tenni az elvárásoknak. Bennem is bőven vannak ilyen félelmek, ezért nem csodálkozom, hogy nagyon megfogott a légkör. Viszont a főhős (nem tudom nevén nevezni, mert nincs neve) egy idő után kicsit unalmassá vált a kishitűségével, ilyen ember nincs is: mindenki valamire gondol, ő pedig a maga rettegéséből kiindulva valami másra, ami persze félreértésekhez vezet. Illetve még egy apró negatívum, hogy túl sok képzelgés volt benne. Persze ez is negatív képzelgés. Vajon mi fog történni, ha ez és ez történik? Biztosan a világon a legrosszabb és emiatt a főhősnek tönkremegy az egész élete, még a szerelmét is elveszíti.
Összességében amúgy pozitívan gondolok a könyvre, mert a háttér, a fordulatok, a felépítettség olyan jól kimunkált, hogy szó szerint rabul ejti az embert, időnként már azon vettem észre magam, hogy a neten képeket keresgélek, hogy nézhetett ki Manderley, ami valójában egy fiktív helyszín, nem létezik. 

2013. április 4., csütörtök

Lakatos István - Lencsilány

A moly.hu-n lévő fülszöveg:

Lakatos István első önálló kötetének főhőse a szerző legnépszerűbb karaktere, Lencsilány. Az egyszerre kísérteties és gyermekien bájos történetek egy furcsa, álomszerű világba repítik el az olvasót.
Végre egy magyar képregény, amelyet a gyerekek és a felnőttek egyaránt élvezhetnek: előbbiek a szeretnivaló figurák, utóbbiak pedig a borzongató hangulat miatt. A szerző képi világa a zaklatottság és a harmónia tökéletes egyensúlyáról árulkodik.
A kötet minden egyes képkockája önálló képzőművészeti alkotás. Az ezeken keresztül életre kelő mesék nem egy esetben klasszikus irodalmi művek egyedi feldolgozásai.

Olvasás után:

Az a meglátásom, hogy ez a könyv nem gyerekeknek készült, hanem lélekben még mindig gyerek felnőtteknek. Annak viszont tökéletes! A könnyedségét, a hátborzongatóságát és a szép rajzokat szerintem csak felnőtt fejjel lehet igazán élvezni - már ha csak arra gondolok, hogy én gyerekként hogyan fogadtam volna: valószínűleg féltem volna tőle, a rajzokat meg sem mertem volna nézni rendesen. A mai fejemmel egy gyereket sem mernék kitenni annak, hogy ezt a mesét hallja lefekvés előtt. Hallottam már olyan emberről is, aki állította, hogy gyerekként ki volt éhezve az ilyen hátborzongató történetekre - ezt annyira nehezen képzelem, bár lehet, hogy ez csak az én hiányosságom.
Kedvenc történetem a mozis volt. Ezt az egyet éreztem csak kerek egésznek, a többi olyan volt, mintha nem a történet alapján léteznének a rajzok, hanem fordítva, emiatt egy kicsit darabos lett a cselekmény.
Kedvenc szereplőm pedig Lencsibaba, aki mindig azt mondja, ami butaság, de amit Lencsilány valójában szeretne - szép hárítás, mert persze Lencsibaba irányít, mindig az van, amit ő szeretne.

2013. március 27., szerda

Albert Camus - Közöny

A moly.hu-n lévő tartalom:

E kis könyv minden lapjáról a szegény és magányos nagyvárosi fiatalság szűkszavú s mégis oly beszédes, tömör és izzó lázongása, panasza és vágya száll fel – panasza e civilizáció megalázó rendje ellen, s vágya egy nyíltabb, szabadabb és igazibb élet után… Az, aki Meursault történetét tisztán emberi távlatban nézi, a kisember lelki nyomorát, magányát, elidegenülését érzi benne, azét a mai kisemberét, aki távlattalanul él a mában, emlék nélkül, reménység nélkül, mélyebb emberi kapcsolatok, komolyabb feladatok nélkül, s aki sejti, hogy börtönben él, s nem tud vagy nem akar szabadulni. Sorsa nem egyéb, mint sok száz és sok ezer hasonló kis életének pattanásig feszített szimbóluma, végletesen logikus és kérlelhetetlen beteljesülése.

Olvasás után:

Azt hiszem, ez a mostani beszámoló nem lesz túl értelmes. Nagyon meghökkentett ez a regény, de sikerült rájönnöm, hogy miért: még nem sikerült igazán megismerkednem az abszurddal mint műfajjal, ami nagy hiba. Ennélfogva viszont nehezen is veszi be a gyomrom a dolgot, de hát szokni kell ezt is.
A mű első felével nagyon lassan haladtam, mert kissé unalmas volt. Túl sok leírás volt benne, vontatottnak éreztem, de aztán jött a gyilkosság, ami felrázott engem. Pláne az, hogy belülről, az elítélt szemszögéből láthattunk egy tárgyalást és ítéletkihirdetést, ami viszont meglepően érdekes volt. Az pedig külön szórakoztatott, hogy Algériában játszódik, amely országról szinte semmit sem tudok, meg is lepődtem, hogy ez a helyszín.
Sokat gondolkodtam olvasás közben azon, hogy tényleg csak közönyről van-e szó. Hiszen ez csak a magyar cím, az eredeti valami idegent jelent, ami megint csak más színezetet adna a dolognak - mondjuk, hogy nem sulykolják az ember fejébe, hogy a főszereplő közönyös. Mert egyébként (szerintem) nem az. Nagyon sok érzelme van, csak szimplán nem vesz róluk tudomást. Az már már kérdés, hogy ilyen ember nincs a Földön, aki képes nem tudomást venni az érzelmeiről, de talán pont itt jön elő az abszurditás.

2013. március 18., hétfő

Valentini Zsuzsa - Gyerek-kór

A moly.hu-n lévő tartalom:

Mi a család? Jó kérdés. Ki meri megfogalmazni, mi mindent jelent ez a szó? Egyezzünk meg abban, hogy leginkább a Divina Commediára hasonlít. Tele van pokolbéli jelenetekkel, sokszor a Purgatóriumba küldenek benne egy kis megtisztulásra, s néha-néha felcsillan a Mennyország kapuja, s kivételes pillanatokban be is léphetsz rajta – amikor szívből megölelnek, amikor karácsonyi ének zeng, amikor bánatodban megvigasztalnak, örömödben veled vannak.
Egy alapigazság mindenesetre van. Ahány gyerek van a családban, annyiféle a látószög. Mindenkinek saját verziója van Istennek erről a különös állatkertjéről…

Olvasás után:

Nem is könyv, inkább füzet, olyan kis soványka. A tartalama is könnyed, szórakoztató, de maga a hangvétel is szándékosan könnyed, ironizáló, humoros. Pont olyan, mint amilyen egy család leírásához kell. Hiszen minden családban vannak ugyanúgy vicces, mint elszomorító dolgok, de ez egy olyan kötelék, amit senki sem rúghat fel, így jobb is lazán venni a dolgokat. Sokszor jókat kacagtam rajta, de emellett sokat is tanultam belőle, hiszen a szocialista idők egy gyerek szemével és emlékezetével voltak ábrázolva, ami nyilván más perspektívát ad, mint egy felnőtté.
Olvasás közben végig azon agyaltam, hogy milyen jó lenne egy ilyet írni az én családomról is. Már a Régimódi történet olvasása közben felötlött bennem a gondolat, de gyorsan el is vetettem, mert hát nekem nincsenek olyan nagy múltú rokonaim, mint Szabó Magdának, viszont ez a könyv annyira emberi volt: hétköznapi emberek hétköznapi életét írja le, csak úgy, szimplán szeretetből. Elgondolkodtató.
Egy szó, mint száz: egyszerűen csak jó volt olvasni.

2013. március 14., csütörtök

Goce Smilevski - Freud húga

A kiadó honlapján lévő tartalom:

Ausztria német megszállása után a nyolcvankét éves Sigmund Freud Londonba emigrál. Magával viszi a feleségét, gyermekeit, a sógornőjét, a kezelőorvosát és annak családját, a két cselédjét és még a kutyáját is - négy idősödő húgát viszont Bécsben hagyja. Közülük a legfiatalabb, az 1867-ben született Adolfine az egyetlen, aki soha nem ment férjez és gyermeke sem született. Ez a könyv az ő történetét beszéli el, küzdelmes gyermekkorától kezdve a bécsi Fészek elmegyógyintézetbe való önkéntes bevonulásán át egészen a gázkamrában lelt haláláig. A híres testvére árnyékában élő húg sorsán keresztül feltárul előttünk a századfordulós Bécs zárkózott világa a csipkeruháival és fülledt vágyaival, irodalmi szalonjaival és bonctermeivel. Egy város és vele egy civilizáció, mely Adolphine-hoz hasonlóan maga is a fegyelmezett normalitás és a féktelen őrület közötti vékony határmezsgyén táncolva sodródik a végső összeomlás felé. A fiatal macedón szerző regénye 2010 irodalmi szenzációja volt, mely elnyerte az Európai Unió Irodalmi díját. Minden normális ember ugyanúgy normális, minden őrült a maga módján az. 
Goce Szmilevszki 1975-ben született a macedóniai Szkopjében. Tanulmányait szülővárosában, Prágában és a budapesti Közép-Európai Egyetemen szerezte. Három regény szerzője, a szkopjei egyetem előadója.

Olvasás után:  

Freud neve, egy szép borító, egy vénkisasszony története - több sem kellett ahhoz, hogy elolvassam ezt a könyvet, még sem azt kaptam, amit vártam. 
Olyan szempontból igen, hogy Freud családjába és életútjába is kaptunk bepillantást, egy vénkisasszony (Adolfine) sorsát is megismertük, de valahogy nem úgy, ahogy ez szokványos lenne. Ez nem csak egy átlagos regény, ugyanis a ponyvától nagyon messze áll - egy kicsit ilyesmire számítottam. A nyelvezete nem könnyű, sokszor erősen kellett koncentrálnom, hogy értsem, miről is van szó. Ettől biztosan nagyobb művészi, irodalmi értéke van, viszont sokszor úgy éreztem, mintha Coelho-t olvasnék. Sok elmélkedés van benne az őrültségről, az élet értelméről, a szeretetről, a családról, a barátságról, sorolhatnám - tényleg olyan. 
Amivel nehezen tudtam azonosulni, az maga a tudat, hogy egy női elbeszélőt olvasunk, aki a szülésről, a méhéről, a szexualitásról is mesél, de valójában egy férfi író adja a szájába ezeket a szavakat. Nem találtam bennük kifogást, nem erről van szó: Freud húga egy fura nőnek lett beállítva, így pedig bármilyen gondolatokkal elláthatta, nem fog senkinek sem feltűnni, nekem mégis túlzó volt. Talán csak a szerencsétlen és komoly lelkiismeretemmel van a baj, ami csak az igaz dolgokat szereti - még szoknom kell a mást. 
Az volt még az érdekes, hogy normális esetben kedvet kaptam volna hozzá, hogy megrázzam egy kicsit Adolfine-t, hogy vegye már észre, mennyire elrontja a saját életét, de ahogyan ő közölte az eseményeket, az el is vette ettől a kedvem. Mintha minden mozdulatáról tudta volna, hogy mi jó és mi nem, de ezeket nem minősítette, csak beletörődötten közölte, tudomásul vette. Ez az egy olyan motívuma volt a könyvnek, amiért azt mondom, hogy érdemes volt elolvasni. Bocsánat! Volt még egy: a korrajz.

Nagyon érdekes honlapot találtam, ahol megtekinthető a Freud-család: Jewage

2013. február 20., szerda

Nyáry Krisztián - Így szerettek ők

A kiadó honlapján lévő tartalom:

Nyáry Krisztián néhány évig költészettörténetet tanított a pécsi egyetemen, majd a 90-es évek közepén otthagyta a katedrát, azóta kommunikációs tanácsadóként dolgozik. Vezetett pr-ügynökséget és közvélemény-kutató intézetet, volt állami szervezet kommunikációs igazgatója, de a hobbija az irodalomtörténet maradt. 2012 elején barátai szórakoztatására kezdte publikálni a Facebookon magyar írók és művészek szerelmi életéről szóló képes etűdjeit, amivel néhány hónap alatt nagy népszerűségre tett szert. A barátoknak szánt bejegyzésekből mára több mint tizenhatezer olvasót vonzó kulturális ismeretterjesztő sorozat lett. A szerző célja, hogy a tankönyvi életrajzok papírmasé figurái helyett a valós, izgalmas, de kevesek által ismert párkapcsolati történetek felidézésével szerethető, hús-vér embereket mutasson be, és ezzel kedvet csináljon a művek olvasásához.
40 történet sok képpel Petőfitől Vas Istvánig, Benedek Elektől Szabó Magdáig, hitvesekről, múzsákról, szeretőkről, örök hűségről és a szerelem sokféle arcáról.

Olvasás után:

Minden porcikámmal vágytam erre a könyvre úgy, hogy csak 1-2 Facebook-bejegyzést olvastam el. Már maga a tudat, hogy a valós szerelmi sztorikat meg lehet ismerni, teljesen felcsigázott. Aztán végül is otthon kiharcoltam, hogy megkaphassam Valentin-napra, amit egyébként meg sem szoktunk tartani.
A könyv kinézete, arculata valami fantasztikusan gyönyörű. Egyszerűen rajongani tudok az ilyen szép munkákért, bár ennek volt egy hátránya: túl nagy és ezáltal túl nehéz, így nem lehet bedobni a válltáskába és csak úgy magunkkal vinni bárhova (pontosabban lehet, próbáltam, csak az embernek leszakad a válla). Arra nem sikerült rájönnöm, hogy a fotókkal mi történt. Nagyon sok írónál, költőnél ugyanazok a képek voltak, amik a tankönyvekben is szerepelnek, de most valamiért másnak láttam őket, sokkal élethűbbnek, élesebbnek, maibbnak. Aztán felvetődött bennem, hogy talán ezeket a képeket ilyen jól feljavították, és így már tényleg látszódnak az arcvonások, az öltözék, de az is lehetséges, hogy csak attól, hogy emberibb oldalukról ismertem meg a felmagasztalt művészeket, más szemmel néztem a képekre, és így már sokkal jobban láttam Őket.
Mert az tény, hogy most már hús-vér embereknek gondolom Szerb Antalt, Benedek Eleket, Pilinszky Jánost, sorolhatnám, akik eddig csak életrajzi adatok voltak, illetve egy-egy mű, amit nem lehetett hova kötni. Itt is szeretném megköszönni Nyáry Krisztiánnak, hogy ezt lehetővé tette, mert az egyetem 5 éve alatt magyar szakon ezt nem sikerült elérni. És hát az is tény, hogy csak úgy lehet igazán jól megtanítani valamit, ha az ember közel érzi magához, nem pedig egy adat-tengernek. (Olvastam is a moly.hu-n egy észlelést, ahol az egyik diák mesélte, hogy a magyartanáruk ezt a könyvet vitte be irodalomórára és felolvasta azt a részt, amelyik köthető volt a tananyaghoz. Nagyon jó ötlet, így legalább a diákok is embernek képzelik majd az írókat / költőket.)
A könyv legnagyobb pozitívuma az, ami a fülszöveg utolsó pár szava: "a szerelem sokféle arcáról". Nem csak a botrányos szerelmek, nem csak a gyönyörű szerelmek voltak itt leírva, hanem minden! Izgalmas, unalmas, fura - de egy biztos, hogy mivel irodalmi alakokról szólt, nagyon érdekes volt mindegyik. Minden fejezetet nagy-nagy izgalommal kezdtem el olvasni, mert sosem tudhattam előre, hogy ez most hogy fog végződni.
Egy szó mint száz: ez a könyv eszméletlen jó ötlet volt!

2013. február 7., csütörtök

Szabó Magda - Álarcosbál

A moly.hu-n lévő tartalom:

A nyolcadikos Krisztina álarcosbálra készül: fontos nap ez az életében. Cigánylánynak öltözve, álarcosan és minden eddigi kötöttségtől szabadulva arra készül, megkéri feleségül kedves tanárnőjét édesapja számára… Krisztina árván nőtt fel, édesanyja a háború alatt meghalt, és tudja, hogy édesapja és a tanárnő szeretik egymást, csak a körülmények és a felnőttek érzékenysége megakadályozza kettőjük kapcsolatának kiteljesedését. A szerző egyéb könyveire is jellemző izgalmas fordulatok, plasztikusan megformált jellemek sora teszi élvezetessé ezt az újabb olvasói nemzedékek körében is sikeres lányregényt.

Olvasás után:

Én nem gondoltam volna, hogy egy ifjúsági regény lehet ennyire jó! Ez nem is ifjúsági csak, az több annál. A mondanivalója bármelyik felnőtteknek szóló mai filmben vagy könyvben elmenne, de közben meg a tálalás olyan, hogy a kamaszok is könnyedén megérthetik, sőt élvezhetik is. A moly.hu-n volt egy értékelés a könyvről, mely azt írta, hogy Szabó Magda nagy mesélő, folyton csak ez jár a fejemben, de ez mennyire igaz!
Mikor rájöttem, hogy ez a történet félig-meddig egy tanárnőről szól, már rájöttem, hogy nem nyúltam mellé. Ráadásul Szabó Magda egy olyan tanárnőt alkotott meg, akiért mindenki odavan, még az olvasó is, nekem pedig rögtön előlépett példaképnek. Hiszen milyen jó már az, hogy valaki csak a gyerekek iránti szeretetéből táplálkozva fiatal korára kitűntetett figyelmet kap a kollégáitól, a tanítványaitól és mindenki csak szépeket tud róla mondani. Ha lenne rá lehetőségem, én is ilyen szeretnék lenni. Ami nagyon tetszett, hogy sok szó esett a gyerekek neveléséről: sok osztályfőnöki órát azzal töltött, hogy mesélt a gyerekeknek a világ dolgairól, a felnőttek gondolatairól, céljairól, a gyerekek szerepéről, gondolatairól, ami nagyon-nagyon jó, de nehezen tudnám elképzelni, hogy ezt ma meg lehetne tenni a gyerekekkel. Kivéve talán egy válogatott suliban.
A könyv felépítése is nagyon tetszett. Úgy ismerjük meg a háttértörténetet, hogy a két főszereplő egy álarcosbálon beszélget és az álarcaik elmesélik egymásnak a sztorit. Ebből nagyon nehéz lehet jól kijönni, direkt kerestem azokat a pontokat, ahol elbukhatott volna a sztori, de annyira pontosan lett felépítve, hogy nem volt ilyen.
És hát ugye a történet mondanivalója... Még ma sem sokan vannak olyanok, akik úgy gondolják, hogy a szülők nem azért vannak, hogy a gyereküknek szenteljék az életüket, nekik is van saját életük, amelyben csak egy epizód, amíg a gyerekek felnőnek. De ezt a 60-as években kimondani, sőt be is bizonyítani: nagy bátorság és megfontolt döntés, az már biztos.
Néha sajnálom, hogy pont Szabó Magdának nem volt gyereke: sokat és jókat mesélt volna neki és valószínűleg ő is fantasztikus író vagy irodalmár lett volna.

2013. január 31., csütörtök

Dan Brown - Az elveszett jelkép

A kiadó honlapján lévő tartalom:

Megkerül, ami elveszett...
Robert Langdont, a Harvard szimbólumkutatóját az utolsó percben kérik fel egy esti előadásra a washingtoni Capitolium épületében. Közvetlenül megérkezése után azonban egy hátborzongató szimbólumokkal rejtjelezett, nyugtalanító tárgyat fedeznek fel a Rotunda kellős közepén. Langdon egy ősi meghívót közvetít benne, amely a titkos ezoterikus bölcsesség rég letűnt világába invitálja megfejtőjét.
Amikor brutálisan elrabolják Peter Solomont, a híres filantrópot és szabadkőművest, Langdon nagyra becsült mentorát, a professzor ráébred, hogy csak úgy mentheti meg barátja életét, ha elfogadja a rejtélyes meghívást és követi az utat, akárhova vezessen is.
Langdon gyorsan ott találja magát Amerika legnagyobb hatalmi központjának színfalai mögött, a város láthatatlan termeiben, templomaiban, alagútjaiban. Ami mindeddig ismerős volt, az most átváltozik egy mesterien elleplezett múlt titokzatos, félhomályos világává, amelyben szabadkőműves rejtélyek és sosem látott felfedezések vezetik őt az egyetlen lehetséges és felfoghatatlan igazsághoz.
Az elveszett jelkép az eltitkolt históriák, misztikus ikonok és kódok ragyogóan összecsómozott szőttese; intelligens, villámgyors tempójú thriller, amelyben egymást érik a meglepetések. Hiszen – miként azt Robert Langdon felfedezi – nincs páratlanabb vagy megrendítőbb, mint az a titok, amely mindvégig a szemünk előtt volt...

Olvasás után: 

Az író első négy regényéért nagyon-nagyon odavoltam, ez a könyv pedig a megjelenés napján már landolt is a polcomon. Aztán valamiért mégsem olvastam el, mindig jött más (mondjuk olyanok, amiket könnyebb cipelni egy női táskában), így végülis 3 évig vártam vele. És fura, de addigra el is múlt a varázs. Pontosabban ennyi év távlatából már nem tudom megmondani, hogy ez a könyv lett esetleg gyengébb, mint a többi, vagy én változtam (és olvastam) sokat, de ez most annyira nem jött be.
Robert Langdon kifejezetten egy idegesítő pasas a tunyaságával és túlzó jóhiszeműségével, és még csak az sem fordul meg a fejében soha, hogy az amúgy igen csábító női mellékszereplőjéről pajzán gondolatok forduljanak meg a fejében. Jó, tudom, ezek a könyvek nem erről szólnak, de ő már annyira jó, hogy elveszti a valódi jellegét. 
A korábbi regényekben az tetszett nagyon, hogy tudtam hagyni magam sodortatni a kódfejtés örömeivel, én is mindig találgattam őket és élveztem a kalandot, de most eléggé erőltetettnek éreztem a dolgot. Mármint azt, ahogyan összefűzi a szálakat. Nem mondom, volt néhány olyan húzása a könyvnek, amitől szó szerint lehidaltam, mert azt tényleg nem lehetett előre sejteni, de sokszor már mondtam magamnak előre, hogy mi miért van. 
Aztán jött a tényleg izgi végkifejlett, az tényleg jó lett, majdnem lerágtam az összes körmöm, de már furcsán néztem a könyvre, mert még túl sok lap visszavolt. Gondoltam, lesz itt még pár fordulat - de nem volt! Nagyon hosszú levezetés volt a végén olyan abszurd filozófiai fejtegetésekkel, amiket az író sem gondolhat komolyan és halálosan unalmasak voltak. Ezt a 30 oldalt csak több részletben tudtam elolvasni, mert rendesen szenvedtem tőle. 
A nagyon-nagyon hatásvadász írói stílus miatt élvezhető ez a könyv, tényleg arra van, hogy elszórakoztasson, de ennyi. Könnyed nyári olvasmány.