2012. szeptember 17., hétfő

E. T. A. Hoffmann - Az arany virágcserép

A wikipedia.hu-n lévő tartalom:

Anselmus szolid polgári karrierről álmodozik, egy napon azonban különös események történnek vele: az Elba-parti bodzafa lombjai között játszadozó arany-zöld kígyókisasszonyok képében betör a poézis mesebirodalma Anselmus kicsinyes gondok és szegényes örömök láncolatából álló, nyomorúságos életébe. Pontosabban: ekkor fedezi fel az életben a csodásat, a meséset, a költőit – mindazt, ami a józan hétköznapokban megrekedt filiszter számára nem létezik. Innentől megkezdődik a harc Anselmus lelkéért a két ellentétes világ, a metaforikus és a realista hatalmai között. Csodálatos kalandok és fantasztikus élmények után a küzdelem a szellem javára dől el: Anselmus feleségül veszi Serpentinát, s vele elnyeri a boldogságot jelképező, csodatevő arany virágcserepet.

Olvasás után:

Az első könyv, amit e-bookban olvastam. Pontosabban számítógépen már olvastam elektronikus könyvet, de hordozható olvasón még nem. Nemrég pedig kaptam ajándékba egy okostelefont, amire egyből telepítettem is a programot. Az okostelefonon olvasásnak amúgy van egy nagy előnye a e-book-kal szemben: van fényereje, így majd télen, amikor már korán besötétedik, hazafelé a buszon is tudok mit olvasni. :)
Az arany virágcserép egyébként egy kicsit sem tetszett. Értem én, hogy fikció és valóság, és ez valószínűleg akkor, mikor íródott, tényleg nagy szó lehetett, de most már nem volt élvezhető számomra. Ami nagyon zavart, hogy nem volt átmenet a valóság és a fikció között - feltételezem, hogy emiatt tartják nagyra ezt a művet, de ez nekem nem jött be. Még ha el lett volna valamilyen módon választva a kettő, akkor mesének éreztem volna, így viszont csak egy nagy betűmasszának, amit bármerre nyújthatunk, majd lesz belőle valami.
A főszereplővel is volt gondom. Érdemes lett volna egy olyan alakot megformálni, aki a való életben egy két lábon járó, racionális ember, mert ha vele esnek meg ezek a dolgok, akkor az tényleg nagy durranás. Viszont Anselmus a való életben is félnótás volt, legalább is ez derült ki számomra már a történet elején a magában beszéléséből: már a tény is, hogy magában beszél, pláne, hogy mit.
A német irodalomból eddig sem sokat olvastam, valószínűleg ezek után sem fogok sokat.

2012. szeptember 9., vasárnap

Illyés Gyula - Puszták népe

A moly.hu-n lévő tartalom:

1936-ban jelent meg először a „Puszták népe”. A kötetet Illyés Gyula a következő ajánlással fejezte be:
„Természetesen nem mondtam el mindent. Így is túl sokat markoltam. Akárhol nyúltam az "anyagba” ezerfelől tekeredtek ujjamra a szálak – hogyan kössek most befejezésül tetszetős bogot belőlük? Az olvasó megszokta, hogy a legfájdalmasabb kérdéseket felvető művek végén is lel valami útmutatást vagy ajánlatot a megoldásra, amely felvert lelkiismeretét megnyugtatja, ha csak annyira is, hogy még nincs veszve minden, mert lám, ha akadt, aki felfedte a bajt, lesznek, akik meg is gyógyítják. A közösségérzet, amely fölizgatta, egyben el is lustítja. Én nem merem olcsó hiedelmekbe ringatni, magam sem vagyok hiszékeny. Látom a baj nagyságát, előre látom következményeit is. Egy nép élete forog kockán. Mi az orvosság? Az az olvasóra is tartozik annyira, mint az íróra, hisz ő is tudja már, amit az író tud. Akik a „megoldás” nélkül a könyvet csonkának érzik és folytatást várok azoktól én is. Nekik ajánlom munkámat."

Olvasás után:

Az iskolában megtanult kötelező ismereteken kívül semmit sem tudtam Illyés Gyuláról és mikor anyósom könyvespolcán kiszúrtam ezt a könyvet, úgy döntöttem, hogy itt az ideje, hogy megismerkedjünk.
A könyv elején kicsit megbántam, hogy most következett be az olvasása, ugyanis időben egyezik, műfajban pedig nagyon hasonlít a kettővel ezelőtt olvasott könyvemhez, a Régimódi történethez (még könyv színe is majdnem ugyanolyan volt). Ezzel pedig nagyon elteltem, vagyis tökéletesen kielégültem egy időre az ilyen dokumentumszerű szépirodalomtól, így erre most annyira nem volt igényem.
Ráadásul a könyv felénél majdnem le is tettem. Értem én, hogy ez szociográfia, de a könyv közepéig tartott, míg a kötelező köröket lefutotta: hitvilág, munkarend, munkamorál stb., amik engem nagyon untattak. Aztán valamiért erőt vettem magamon, nem tettem le és egy kicsit sem bánom. A végére olyan szaftos sztorik jutottak, hogy sok helyen szó szerint sokkot kaptam olvasás közben. Gondolok itt például a lányok uraságokhoz való bekéretésére, a gyerekek nemlétező (hiszen túl korai) felvilágosítására, vagy a gyógyítások módjaira. Voltak olyan történetek, amelyeken napokig járt az eszem.
Ami nagyon a varázsa alatt tartott, az a könyv hangvétele. Kedves, szeretetteljes, de mégis enyhén megspékelve humorral a megfelelő helyeken és persze irónia. Enélkül viszont nem is lenne ez a könyv ennyire jó.
Már mikor a könyv elején jártam, rájöttem, hogy konkrétan Illyés Gyula családjáról fogok olvasni, nehezen képzeltem el, hogy ő itt lakott a cselédek között, mégis ekkora irodalmi alak vált belőle. Utána kellett olvasnom, hogy is történt ez, de kár volt elsietnem a dolgot, mert a könyv vége már nem szociográfia: csak arról szól, hogy került ő ki a cselédség sorából és milyen megpróbáltatás volt ez a családja számára.
Még egy plusz pont a könyv mellett: végre nem az Alföldön játszódó pusztáról van szó, hanem a Dunántúlon, ráadásul tőlünk nem messze, a szomszédos megyéről szól.