2012. május 16., szerda

Valentini Zsuzsa - Nekünk már csengettek!

A kiadó honlapján lévő tartalom:

Van-e izgalmasabb pálya, mint a tanáré? Mindegyik napja különbözik az előzőtől, mert a diákok gondoskodnak róla, hogy mindig újabb és újabb élményekben legyen része. A pedagógus ismeri a gyermeket, ismeri a tanártársat és a szülőt, ismeri az élet iskolában is megjelenő mindenféle problémáját. Ha egy tanár leül, és mesélni kezd - s ha még humora is van - érdemes odafigyelni rá. Most Valentini Zsuzsa mesél hosszú és változatos tanári pályájáról kritikusan és önkritikusan, bölcsességgel és derűvel, szellemesen. Nemcsak tanárnak, de szülőnek és diáknak is érdemes kezébe vennie a könyvet - itt az alkalom, hogy bepillantson a kulisszák mögé…

Olvasás után:

Nekem mint kezdő tanárnak, hihetetlenül sokat adott ez a könyv. Az elejét azért élveztem, mert minden problémáját pontosan ismertem, hiszen a pályája kezdetét meséli el. Jó érzés, hogy a problémáimmal nem vagyok egyedül. :) És ráadásul mindketten egy egész alacsony színvonalú iskolában kezdtünk, úgyhogy szépen mellbe vágott minket a sok társadalmi probléma, ami ilyen iskolákban nagyon kiütközik.
A későbbi fejezetek pedig azért tetszettek, mert olyan eseményeket írt le (versenyeztetés, szerenád, osztályfőnökség, stb.), amikben még nem volt részem, és egy kicsit ciki megkérni egy tapasztalt (magáról ezt éreztető) tanárt, hogy mesélje el, úgy rendesen, pedagógiailag. Mert tudvalevő - legalább is ezt vettem észre - hogy a gyakorlott tanár a pedagógiát mint tudományágat vagy beszédtémát abszolút hülyeségnek tartja. Hiába alkalmazza a mindennapokban, bevallani ezt ciki. Különösen tetszett az írónőben, hogy ő ezt nem így gondolja, valahogy sokkal hitelesebb ez a kép.
Biztos az érettség beszél az írónőből, de hihetetlen módon árad a könyvéből a diákok iránt érzett szeretete. Ez átjárta az egész könyv hangulatát is - valószínűleg ez lehetett az oka annak, hogy nem tudtam letenni. Apropó érzelmek. Egyáltalán nem szoktam könyvön sírni, de Valentini Zsuzsának sikerült megríkatnia. A halál az iskolában című fejezetnél annyira bensőségesen, meghitten, tisztelettel beszél a dolgokról, hogy bizony sikerült könnyeket csalogatnia a szemembe.
Olvastam volna még. Az az érzésem van, hogy nagyon sok minden mondanivaló szorult az írónőbe, amit nem adott ki magából ebben a könyvben, és én kíváncsi természet vagyok. Főként a vicces és / vagy meghökkentő történeteit hallgatnám napestig, mert úgy tűnt, hogy ezekből kiapadhatatlan a forrása.
Egy szó mint száz, örülök, hogy ráakadtam egy internetes antikváriumban erre a könyvre. :)
Ja, és Valentini Zsuzsa oktatáspolitikai nézeteivel is abszolút egyet értek - főként a 100%-os fizetésemeléses résszel. :)

2012. május 10., csütörtök

Torey Hayden - Szellemlány

A kiadó honlapján lévő tartalom:

Jadie sohasem beszélt. Nem nevetett, nem sírt, és nem adott ki semmilyen hangot. Akárhogy próbáltak közeledni hozzá, bezárva maradt saját zavaros világába, ahol a szellemek beszéd nélkül is megértik egymást. Az osztályba érkező energikus új tanárnak végre sikerül megtörnie a hallgatást. Ő tudja, hogy szóra bírni egy sérült lelkű gyermeket sokszor könnyebb, mint szembenézni azzal, ami elől a némaságba menekült, Jadie történetei mégis megdöbbentik. Feldolgozásukhoz minden korábbi tapasztalata kevés. Amiről a kislány mesél, túl borzasztó ahhoz, hogy bárki komolyan vegye – az elmondottak csak egy zavart elme víziói lehetnek. Vagy talán mégsem...
A könyv szerzője gyermekpszichológus, aki pályáját fejlesztő pedagógusként kezdte. Dolgozott általános iskolák speciális osztályaiban, kutatóintézetekben és magánklinikákon. Tanácsadója és együttműködője több gyermekbántalmazás ellen küzdő szervezetnek. 1979 óta írja visszaemlékezéseit az osztálytermekben, illetve terápiás csoportokban vívott küzdelmekről. Megrázó gyermeksorsokat bemutató könyvei sorra kerülnek fel a sikerlistákra.

Olvasás után:

Sok helyen olvastam, hogy nehéz erről a könyvről véleményt alkotni, és mivel már 2 hete befejeztem, de post még nem született, ezért ezt megerősíthetem. Még mindig kavarognak bennem az érzelmek. Most megpróbálom összeszedni a gondolataimat.
Rettegtem Jadietől. Nem is értem, hogy lehet egy nőnek annyi lélekjelenléte, mint amennyi a tanárnőnek volt. Borzasztó élményeken mentek keresztül mindketten és nagyon erősnek kellett lenniük ahhoz, hogy ezt ép ésszel átvészeljék. Jadie-nek nem is nagyon sikerült. Bár a könyv nem ad igazi feloldozást, megoldást, de már az is éppen elegendő, hogy az drasztikus beavatkozást követően Jadie szemlátomást jól érezte magát a bőrében és jól volt, többet nem kellett kisegítő osztályba járnia. Az egyik legmeghatározóbb jelenet benne pont az, mikor elhagyja ezt az osztályát - körülbelül 10 perc alatt. Az osztálytársak is értetlenül figyelik a történteket, de valahogy örömet is kiéreztem abban, ahogyan integettek neki az ablakból.
Meglepően jó a nyelvezete a könyvnek, hihetetlenül olvasmányos, pedig nem ezt vártam. Mind az írónő, mind a fordítás előtt kalapemelés. Sokszor olvastam értékelésben, hogy nagyon vontatott, de ez nem igaz, inkább életszerű. Mivel majdnem 1 év történéseit írja le, kellett a sok apró információ, pont úgy, ahogyan az tanárnő találkozott velük, ahhoz, hogy mi olvasók is megpróbáljuk kitalálni, mi válthatja ki Jadie különös beszámolóit.
Ezelőtt még sosem olvastam olyan könyvet, amely belülről láttat egy osztálytermet, az ott lévő munkát, és nekem, mint kezdő tanárnak ez nagyon nagy élmény volt. Még azok az apróságok is, amik megragadták a fantáziámat; például minden tanulónak lehetősége van igazi festőállványon festeni, kikeveri magának a színeket és nagyban fest. Mennyivel másabb ez, mint papíron, az asztalon. Érdemes lenne ezt Magyarországon is elterjeszteni. :) Egy szó, mint száz: ha valaki ismer olyan könyvet, amelyik belülről láttatja a tanórákat, legyen kedves és jelezze ezt felém. :)