2012. április 21., szombat

Szabó Magda - Az őz

A kiadó honlapján lévő tartalom:

Az őz gyilkosok és áldozatok regénye. Gyikolt Józsi, a Három Huszár kocsmárosa, és gyilkolt Encsy Eszter, a történet hőse, a színésznő: ki-ki a maga eszközeivel. De a két gyilkos mögött ott lapul a harmadik is, a legveszedelmesebb: a kor, amelyben a színésznő született, amely iszonyatba fullasztotta gyermekéveit, aknamezőre küldte Emilt, korai sírba a munkára képtelen, virágait babusgató édesapát, s örökre kipusztított Encsy Eszterből minden hitet, bizalmat, örülni tudást. Mindaz, amit az élettől kap, későn érkezik: sem siker, sem elismerés, sem pénz, még szerelem se váltja meg többé iszonyú önmagától. És Encsy Eszter, ahogy attól a társadalomtól tanulta, amelyben él, amely fölnevelte, öl: megöli az egyetlen embert, aki valaha szerette, és tettével halálra ítéli önmagát is.

Olvasás után:

Szabó Magda könyvéről nyilatkozni sosem könnyű. Mindig úgy meg tudja lepni az embereket, főként engem, hogy kell két-három nap, mire leülepednek bennem a gondolatok, és érzések kavalkádja. Mert abból mindig jut bőven.
Ezzel a könyvével az elején nagyon küzdöttem. Nyilván célja van azzal, hogy nem árulja el rögtön, hogy ki beszél, kikről beszél és kinek beszél. Minden csak sokkal később derül ki, de ameddig nem tudjuk kötni valahova azt, amiről olvasunk, addig nehéz is azt értelmezni, én szerintem rengeteg, később hasznos információ felett elsiklottam.
Aztán végre sikerült megismerni a főhőst, Encsy Esztert, akitől az elején nagyon idegenkedtem, mert csodabogárnak tartottam, akinek mindenről más a véleménye, mint másoknak és minden szituációban más a reakciója, mint azt gondolnánk. Később rájöttem, hogy semmi rendkívüli nincs ezekben a tettekben, csak nincs agyonmagyarázva, hogy mit érez és miért, ezért tűnhet annak, de ha az ember beleképzeli magát a szituációba, hirtelen értelmet nyernek a tettek. És ezt Szabó Magda így akarta. Mármint úgy írta meg Esztert, mintha egy rendkívüli lény lenne, pedig csak átlagos lány, nem mindennapi gondolatokkal.
A történet vége felé már kezdtem magam nagyon hasonlónak érezni a főhőshöz, egy fontos dolgot leszámítva: nekem nem kellett ennyit szenvednem gyermekként, mint neki. Nem embernek való az, ahogyan ő élt gyermekkorában. A szülei annyira el voltak foglalva egymással, hogy ő csak kívülállónak érezte magát abban a családban, nem mellesleg ő végzett minden házimunkát, míg az édesanyja a megélhetést nyújtó zongoraórákat adta, az apja pedig a kedvenc növényeit gondozta. Kicsit az volt az érzésem, mintha sokszor a Für Elise-ben írt kislányról olvasnék, aki ugye maga az írónő. Sokban hasonlít a főhős kislánykori énjére.
A könyv befejezése lehetett volna kicsit sejtetőbb, hogy elképzelhessem, mi lesz Eszterrel a későbbiekben, de olyan homályban maradtam, mint a könyv elején, amikor nem ismertem semmit.
Ami viszont nagyon-nagyon csillagos ötös a könyvben, az a nyelvezete. Nem írás volt ez, hanem beszéd, és ahogy olvastam, szó szerint hallottam. Nem volt megkomponálva, mint egy írás, hanem laza volt, csapongott és valahogy mégis mindig tudtam követni, de sosem tudtam, mikor kanyarodtunk el a témától - pont mint egy jó beszélgetésben.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése