2012. április 21., szombat

Szabó Magda - Az őz

A kiadó honlapján lévő tartalom:

Az őz gyilkosok és áldozatok regénye. Gyikolt Józsi, a Három Huszár kocsmárosa, és gyilkolt Encsy Eszter, a történet hőse, a színésznő: ki-ki a maga eszközeivel. De a két gyilkos mögött ott lapul a harmadik is, a legveszedelmesebb: a kor, amelyben a színésznő született, amely iszonyatba fullasztotta gyermekéveit, aknamezőre küldte Emilt, korai sírba a munkára képtelen, virágait babusgató édesapát, s örökre kipusztított Encsy Eszterből minden hitet, bizalmat, örülni tudást. Mindaz, amit az élettől kap, későn érkezik: sem siker, sem elismerés, sem pénz, még szerelem se váltja meg többé iszonyú önmagától. És Encsy Eszter, ahogy attól a társadalomtól tanulta, amelyben él, amely fölnevelte, öl: megöli az egyetlen embert, aki valaha szerette, és tettével halálra ítéli önmagát is.

Olvasás után:

Szabó Magda könyvéről nyilatkozni sosem könnyű. Mindig úgy meg tudja lepni az embereket, főként engem, hogy kell két-három nap, mire leülepednek bennem a gondolatok, és érzések kavalkádja. Mert abból mindig jut bőven.
Ezzel a könyvével az elején nagyon küzdöttem. Nyilván célja van azzal, hogy nem árulja el rögtön, hogy ki beszél, kikről beszél és kinek beszél. Minden csak sokkal később derül ki, de ameddig nem tudjuk kötni valahova azt, amiről olvasunk, addig nehéz is azt értelmezni, én szerintem rengeteg, később hasznos információ felett elsiklottam.
Aztán végre sikerült megismerni a főhőst, Encsy Esztert, akitől az elején nagyon idegenkedtem, mert csodabogárnak tartottam, akinek mindenről más a véleménye, mint másoknak és minden szituációban más a reakciója, mint azt gondolnánk. Később rájöttem, hogy semmi rendkívüli nincs ezekben a tettekben, csak nincs agyonmagyarázva, hogy mit érez és miért, ezért tűnhet annak, de ha az ember beleképzeli magát a szituációba, hirtelen értelmet nyernek a tettek. És ezt Szabó Magda így akarta. Mármint úgy írta meg Esztert, mintha egy rendkívüli lény lenne, pedig csak átlagos lány, nem mindennapi gondolatokkal.
A történet vége felé már kezdtem magam nagyon hasonlónak érezni a főhőshöz, egy fontos dolgot leszámítva: nekem nem kellett ennyit szenvednem gyermekként, mint neki. Nem embernek való az, ahogyan ő élt gyermekkorában. A szülei annyira el voltak foglalva egymással, hogy ő csak kívülállónak érezte magát abban a családban, nem mellesleg ő végzett minden házimunkát, míg az édesanyja a megélhetést nyújtó zongoraórákat adta, az apja pedig a kedvenc növényeit gondozta. Kicsit az volt az érzésem, mintha sokszor a Für Elise-ben írt kislányról olvasnék, aki ugye maga az írónő. Sokban hasonlít a főhős kislánykori énjére.
A könyv befejezése lehetett volna kicsit sejtetőbb, hogy elképzelhessem, mi lesz Eszterrel a későbbiekben, de olyan homályban maradtam, mint a könyv elején, amikor nem ismertem semmit.
Ami viszont nagyon-nagyon csillagos ötös a könyvben, az a nyelvezete. Nem írás volt ez, hanem beszéd, és ahogy olvastam, szó szerint hallottam. Nem volt megkomponálva, mint egy írás, hanem laza volt, csapongott és valahogy mégis mindig tudtam követni, de sosem tudtam, mikor kanyarodtunk el a témától - pont mint egy jó beszélgetésben.

2012. április 7., szombat

Philosztratosz - Erósz szárnyai

A kiadó honlapján lévő tartalom:

Az ógörög Philosztratosz szerelmeslevél-gyűjteménye gazdag metaforarendszerekkel dolgozó, költői telítettségű, frappáns, olykor gnómikus vagy epigrammaszerű szövegeket tartalmaz, melyek a korabeli retorikai gyakorlatok szellemében fogantak. Philosztratosznál azonban mégsem a szónokiasság kerül előtérbe, levelei inkább szépirodalmi ihletettségűek, szinte modern prózaverseknek hatnak, mesteri érzékkel tud lelki alkatokat, beállítottságokat, de felvett pózokat is bemutatni, így nem egyszer egész történetek kerekednek a levelek köré. Ennek a fajta ábrázolásmódnak az intimitás mellett a finom, szinte észrevehetetlen irónia a fő jellemzője, melynek segítségével a szerző meggyőzően tudja bemutatni ugyanannak a dolognak két ellentétes értelmezését is.

Olvasás után:

Nem tudom, hogy ilyesmire számítottam-e, de meglepett a hihetetlenül jól szerkesztettség. Mármint a levelek tartalmi megszerkesztettségére gondolok. Mindegyik olyan volt, mintha egy előre megtervezett szónoklatot hallanánk. Mindenhez, amiről írni szeretett volna Philosztratosz, volt vagy egy tucat mitológiai példája, melyeket mindig a legjobb fordulatoknál vetett be.
Ekkor jutott eszembe, hogy mennyit változott már az évezredek óta az írás kultúrája. Néha elnézem a mai fiatalok leveleit, amiben egy helyesen leírt szó nincs, de szinte teljesen kivesztek belőle az írásjelek is. Az ókori és a mai levél is olyan, mintha beszédet hallanánk, de mindkettő egészen más okból - ráadásul az egyik jó értelemben, a másik rossz értelemben.
Még ami meglepő volt, hogy milyen érdekes hasonlatokat használt. Például a fiúkat hasonlította a rózsákhoz, mert szépségük ugyanolyan értékű. És nem vetette meg a pajzán gondolatokat sem, teljesen természetes dolog, ha valaki hűtlen, vagy a testéből él, hiszen az istenek is csinálnak ilyeneket... :)

2012. április 2., hétfő

Kertész Erzsébet - Szonya professzor

A kiadó honlapján lévő tartalom:

1868 tavaszán három izgatott fiatal lány siet titkos találkozóra a pétervári Vaszilij-sziget kis, tömjénszagú templomába. Nem kalandot keresnek, hanem férjet. Olyan férfit, aki hajlandó névházasságot kötni valamelyikükkel, így mindhármuk előtt megnyílna a vágyva vágyott lehetőség: külföldre mehetnek tanulni. Hazájukban ugyanis egyetlen felsőfokú intézmény sem vesz fel nőt a hallgatók sorába, Nyugat-Európában több az esély. A templomban már várakozik a férjjelölt, akinek csak választania kell a lányok közül. Vlagyimir Kovalevszkij a legfiatalabb kisasszonyt, a szürke kis verébfiókát, Szonyát választja. És Szonya elindul az úton, amely sok gáncsot, buktatót és nagyon kevés boldogságot ígér. De ő konok kitartással eléri a célját, nő létére szerelmes hivatásának élhet: világhíres matematikus, a stockholmi egyetem professzora lesz. „Boldog vagyok, ha Szonyáról beszélhetek, írhatok. Életrajzsorozatom legkedvesebb alakja” – vallja hősnőjéről Kertész Erzsébet.

Olvasás után:

Valami nagyon könnyed olvasmányra vágytam, ezért vettem kezembe ezt a szerzeményemet. A jóslatom bevált, valóban könnyed olvasmány, amit az elején nagyon élveztem is, hiszen már régóta nem olvastam olyan könyvet, ahol csak sodortatnom kell magam a betűkkel, semmin nem kell gondolkodnom, mert minden feketén-fehéren, könnyed kifejezésekkel le van írva. Az akkori zűrös napjaimhoz ez tökéletesen megfelelt. Viszont pár nap múlva már felettem is kiderült az ég, és kezdett zavarni, hogy még az is le van írva, amit jó lenne sejtetni. Gondolok itt olyanra, hogy ha valaki tettei alapján jószándékú, azt magamban is meg tudom fogalmazni, nem kell leírva látnom ahhoz, hogy menjen.
Voltak még meglepően jó fogások a könyvben, és érdekesek is. Jó fogásnak tartottam például, mikor már annyit olvashattam a közelgő várva várt bálról és már tényleg vártam is a fejleményeket, egyszer csak kiderült, hogy már lezajlott, mi csak visszaemlékezésekből szerzünk róla tudomást. Végre valami nem lineáris! De kicsit az az érzésem, mintha a lineáris időben az írónő megfeledkezett volna róla, és mikor eszébe jutott, így számolt be róla.
Az írónő 1984-ben elnyerte a Szocialista Kultúráért díjat, amit egyáltalán nem csodálok. A szocializmus minden szépsége, előnye, benne foglaltatik Szonya életében, lényegében ő is egy szocialista állampolgár, csak még a szocializmus előtt. És nagyon érdekes az is, ahogyan a női egyenjogúságot összehozza a szocializmussal. Mintha azt akarná érzékeltetni, hogy ők találták ezt fel (ezt szebben megfogalmazni nem tudom, bocsánat).
Volt még egy érdekes dolog, amitől egy kicsit viszolyogtam a történetben. Rengeteg híres tudóst vonultat fel az írónő a történetben, például Dosztojevszkijt, Ibsent vagy Weierstrasst (utóbbi matematikus) és olyan hétköznapi, magánéleti dolgokról mesél velük kapcsolatban, mintha ezt maga is jól ismerné. Itt olyan dolgokra gondolok, amiket életrajzok, cikkek nem tartalmaznak, csak az tudhatja őket, aki jól ismeri ezeket az embereket, de mivel ők az írónővel nem voltak kortársak, ezért kétlem, hogy ismerte volna őket. Még előfordulhat, hogy volt valami megbízható forrása, de tényleg olyan sok híres ember jelenik meg a történetben, hogy ezt nehezen tudom elhinni.
A könyv vége felé úgy gondoltam, hogy végül is egy jó befejezéssel még helyrehozhatja az apró hibákat, de ezt hiába vártam. A végkifejlet nekem egyáltalán nem tetszett. Szonya egész életében a boldogságért küzdött és mikor végre kilátása van rá, meghal. Ez az esetben megállja a helyét, ha Szonya valós személy volt, de ha nem, akkor ez annyira nem szép befejezés.

Update: Köszönöm kai-nak a hozzászólását, amiből megtudhattam, hogy Szonya élő személy volt, itt olvashatunk róla. :)