2012. március 6., kedd

Sofi Oksanen - Sztálin tehenei

A kiadó honlapján lévő tartalom:

Noha Anna egészségesnek tűnik, mégsem tipikus finn kamasz lány – anyja a vasfüggöny mögül került az 1970-es évek nyugati világába, más szokások, más viszonyok közé. Anna lakóhelyén, a „tősgyökeres finn kisvárosban” az emberek gyanakodva tekintenek a keleti blokkból menekült emberekre – legyen az bármilyen nemzetiségű, ők már csak ruszkik maradnak. A nők pedig kurvák…
E bélyeg beleégett Anna lelkébe, s hogy lemossa magáról származása „szégyenét” anyjával együtt a titkolózást választja – soha ki ne derüljön semmi! Anna hallgatásra kényszeríti magát: eltompítja lelkét, s csak az éberség fenntartására, a tökéletesség megszerzésére figyel.

A Sztálin teheneiben különböző generációkhoz tartozó nők életét követhetjük nyomon a háborútól a második ezredfordulóig – a nagyanyától az anyán át az unoka sorsáig kígyózik e megrendítő saga, melynek hősei a lelki elveszettség, az otthontalanság s a történelem viharai közt próbálják meglelni, ha nem is a boldogságot, de legalább a biztonságot.

Vad szexualitás, bulimia – mint jellegzetes civilizációs betegség – és a vasfüggöny mögötti történelem drámai természetességgel fonódik egybe Sofi Oksanen regényében, a Sztálin teheneiben. Oksanen az első nyugati író, aki egyszerre belülről s mégis kívülről ír a szovjet időkről.

Olvasás után:

A moly.hu egyik kihívása miatt kölcsönöztem ki ezt a könyvet, de már korábban is felfigyeltem az írónő nevére, főként a Tisztogatás című könyve miatt (jó volt a marketingje). Ennek a címe pedig nagyon csalogató volt számomra.
A könyv szerkezete nagyon tetszett. Az első rész 420 oldalon keresztül tartott, és mikor láttam, hogy jön a második rész, akkor jutott csak eszembe, hogy jé, tényleg, én eddig az első részt olvastam. És akkor már meg is nyugodtam, mert a 400. oldal környékén kezdtem kétségbe esni, hogy ennek a könyvnek milyen befejezést szánt az írónő. Az egész könyv a kilátástalanságról szól, szinte minden szereplője valamilyenfajta kilátástalan helyzetben van, de a végére sikerült valamelyest lezárni a történetüket. A kilátástalanság nem szűnt meg, csak enyhült. Ettől én is megnyugodtam.
Bulimiáról vagy anorexiáról még sosem olvastam. Igazából még csak nem is nagyon ismertem ezeket a betegségeket, mindig elzárkóztam előle. Emiatt több ponton is nagyon megrökönyödten, már csak azért is, mert láttatja belülrő a dolgot. Egy bulimiás szemszögéből éljük át vele a gondolatait, amit így könnyebb is elfogadni, de azért nagyon megrendítő és elgondolkodtató.
A könyvből én azért mindig azokat a részeket vártam, amelyek az észt szocializmust mutatták be. Az írónő volt olyan kedves, hogy nem a pozitív oldalát mutatta be, hanem a hibáit, kegyetlenségeit, pont azokat a dolgokat, amikre én szomjaztam. Ellentmondás egyébként, hogy a két főszereplő, anya és lánya egyébként sóvárog ezután az élet után, pedig elmenekültek onnan. Mindenben a régi észt dolgokat keresik, amik mindkettejük számára az észt kommunizmus időszakát jelentik, amitől egyébként rettegnek.
A hangvétele még nagyon tetszett a könyvnek. Talán folyószövegnek nevezik ezt a fajta írásmódot, de tessék kijavítani, ha nem. Valahogy úgy sikerült ezt megoldania, hogy sehol sem éreztem túlzásnak, pedig attól féltem.