2011. október 6., csütörtök

Kosztolányi Dezső - Pacsirta

A kiadó honlapján lévő tartalom:

Pacsirta nagydarab, csúnya vénlány. Pacsirta Sárszegen él szüleivel, ahol egész évben hamuszürke por hull az utcákra, de a Magyar Király étterméből a pörkölt remek, paprikás illatát viszi a szél, és mulatás zaja, cigányzene veri fel az éjszakákat. Pacsirta szülei – kisvajkay és köröshegyi Vajkay Ákos és kecfalvi Bozsó Antónia – régóta elszoktak már e zajoktól. Maguknak élnek, csendesen. Áhítatos rajongással imádják, féltik egyetlen kincsüket: Pacsirtát, a csúnya lányt. Boldogok, elégedettek. Legalábbis ezt hiszik magukról. De egy napon, ennek a történetnek a kezdetén Pacsirta vidékre utazik a rokonaihoz. Egy hétig van távol a szülői háztól, és ez az egy hét elegendő arra, hogy könyörtelenül szembesítse Vajkayékat az igazsággal. Egy csúnya arcban felmutatni az emberi lét iszonyatos kegyetlenségét, az öreg házaspár néhány napjában a tömlöcbe zárt sorsok groteszk tragikumát – könnyű kézzel, halálos biztonsággal – ez Kosztolányi művészete, a Pacsirta halhatatlanságának titka.

Olvasás után:

Ezelőtt Kosztolányitól csak az Édes Annát olvastam, meg novellákat, úgyhogy annyira egyértelmű képem nem volt róla, mint íróról. Ezt a könyvet viszont nagyon kritikusan olvastam, pont emiatt, és meg kell állapítanom, hogy nagyon jó kis könyv: a célját tökéletesen eléri. Adott egy kispolgári, unalmas házaspár, akiknek véletlenül nagyon csúnya lányuk születik, akit nem sikerül férjhez adni. Már úgy ismerjük meg őket, hogy a 'lány' jócskán benne van a korban és az egész család szenved ettől az állapottól: a szülők szégyellik a lányukat, a lány szégyelli önmagát, de ezt nem ismerik be egymásnak, úgy tesznek, mintha minden természetes és boldog lenne.
Már jócskán benne jártam a történetben, mikor azt vettem észre, hogy nevetek rajtuk. Akkor egy kicsit számot vetettem magammal, hogy milyen szívtelen vagyok, milyen rossz a sorsuk, én pedig kinevetem őket, pedig ez nem szokásom. Rájöttem, hogy Kosztolányi elérte nálam azt, amit szeretett volna: egyszerűen úgy voltak megfogalmazva a mondatok, pontosabban inkább úgy voltak kiválasztva a szavak, hogy akármilyen szomorú napot és eseményt le tudott írni úgy, hogy nevettem rajta. Nem tudom, erős kifejezés-e, de a paródia szó jut róla eszembe.
Csak egy dolgot bántam, hogy a történet vége tényleg szomorú volt, pedig lehetett volna valami vicces csattanó, ami nem rossz érzetet hagy bennünk, mert emiatt még tényleg lelkiismeret-furdalásom is lett az időnkénti nevetgéléseim miatt.

3 megjegyzés:

  1. Kedves Ildiko!

    Milyen cimre irhatok Onnek mailt?
    Koszonettel:
    Kindlevarazs

    VálaszTörlés
  2. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés
  3. Sziasztok! Olvastátok már Kepes Andrástól a Tövispusztát? Szerintem érdemes elolvasni, jó könyv.

    VálaszTörlés