2011. október 6., csütörtök

Kosztolányi Dezső - Pacsirta

A kiadó honlapján lévő tartalom:

Pacsirta nagydarab, csúnya vénlány. Pacsirta Sárszegen él szüleivel, ahol egész évben hamuszürke por hull az utcákra, de a Magyar Király étterméből a pörkölt remek, paprikás illatát viszi a szél, és mulatás zaja, cigányzene veri fel az éjszakákat. Pacsirta szülei – kisvajkay és köröshegyi Vajkay Ákos és kecfalvi Bozsó Antónia – régóta elszoktak már e zajoktól. Maguknak élnek, csendesen. Áhítatos rajongással imádják, féltik egyetlen kincsüket: Pacsirtát, a csúnya lányt. Boldogok, elégedettek. Legalábbis ezt hiszik magukról. De egy napon, ennek a történetnek a kezdetén Pacsirta vidékre utazik a rokonaihoz. Egy hétig van távol a szülői háztól, és ez az egy hét elegendő arra, hogy könyörtelenül szembesítse Vajkayékat az igazsággal. Egy csúnya arcban felmutatni az emberi lét iszonyatos kegyetlenségét, az öreg házaspár néhány napjában a tömlöcbe zárt sorsok groteszk tragikumát – könnyű kézzel, halálos biztonsággal – ez Kosztolányi művészete, a Pacsirta halhatatlanságának titka.

Olvasás után:

Ezelőtt Kosztolányitól csak az Édes Annát olvastam, meg novellákat, úgyhogy annyira egyértelmű képem nem volt róla, mint íróról. Ezt a könyvet viszont nagyon kritikusan olvastam, pont emiatt, és meg kell állapítanom, hogy nagyon jó kis könyv: a célját tökéletesen eléri. Adott egy kispolgári, unalmas házaspár, akiknek véletlenül nagyon csúnya lányuk születik, akit nem sikerül férjhez adni. Már úgy ismerjük meg őket, hogy a 'lány' jócskán benne van a korban és az egész család szenved ettől az állapottól: a szülők szégyellik a lányukat, a lány szégyelli önmagát, de ezt nem ismerik be egymásnak, úgy tesznek, mintha minden természetes és boldog lenne.
Már jócskán benne jártam a történetben, mikor azt vettem észre, hogy nevetek rajtuk. Akkor egy kicsit számot vetettem magammal, hogy milyen szívtelen vagyok, milyen rossz a sorsuk, én pedig kinevetem őket, pedig ez nem szokásom. Rájöttem, hogy Kosztolányi elérte nálam azt, amit szeretett volna: egyszerűen úgy voltak megfogalmazva a mondatok, pontosabban inkább úgy voltak kiválasztva a szavak, hogy akármilyen szomorú napot és eseményt le tudott írni úgy, hogy nevettem rajta. Nem tudom, erős kifejezés-e, de a paródia szó jut róla eszembe.
Csak egy dolgot bántam, hogy a történet vége tényleg szomorú volt, pedig lehetett volna valami vicces csattanó, ami nem rossz érzetet hagy bennünk, mert emiatt még tényleg lelkiismeret-furdalásom is lett az időnkénti nevetgéléseim miatt.

Mary Shelley - Frankenstein

A kiadó honlapján lévő tartalom:

Victor Frankenstein, a szépreményű tudós ifjú elhatározza, hogy embert alkot a tudomány eszközeivel. Az eredmény irtózatos: torz teremtmény születik.
A sorsára hagyott lény szenved a magánytól, a megalázottságtól, de műveli magát, szeretetre, megértésre vágyik, amit nem kap meg.
Bosszút esküszik tehát, hogy számon kérje szörnyű sorsát teremtőjén…

Mary Shelley, korának kiemelkedő tehetsége alig tizenhét évesen írja meg minden idők legeredetibb rémtörténetét, amelyből azóta számtalan világhírű filmadaptáció készült. A Frankenstein alapkérdései nem is lehetnének időszerűbbek: mindenható-e a tudomány? Teremthetünk-e embert, saját képünkre? Kell-e határt szabni a vágyainknak?

Olvasás után:

Már október van, ezt a könyvet pedig még augusztusban olvastam, de nethiány miatt nem tudtam írni róla, így most próbálom összeszedni a gondolataimat róla.
Már olvasás közben folyton egy jelző járt a fejemben: sótlan. És sajnos a könyv végéig meg is maradt bennem ez az érzés. A történet nagyon jó lenne, de a tálalás nagyon erőtlen. Rengeteg benne az elmélkedés, 4-5 oldalon keresztül képes a főszereplő ugyanazon dolgon elmélkedni. Ráadásul legtöbbször ez az elmélkedés azt ecsetelte, hogy Frankensteinnek milyen nyomorúságos élete van. Ettől az egész könyv hangulata nagyon mélabús és szenvedős lett.
Tény, hogy 16-17 évesen megírni egy könyvet nagy teljesítmény lehetett, mert látszik, hogy mennyi dologban jártas az írónő, amit nem is gondolnánk egy ilyen idős hölgytől. Lehet, hogy az ő korában ez egy igazán rémisztő könyv lehetett, a mai világban ez inkább már csak érdekesség, de eredeti funkcióját elvesztette - amit nyilván a korunk intézett így.