2011. július 22., péntek

Szabó Magda - Drága Kumacs!

A kiadó honlapján található fülszöveg:

Annak idején, 1960 körül Hermann Hesse fedezte fel Szabó Magdát a nyugatnémet Insel könyvkiadónak, s így közvetve a Nyugatnak, a nagyvilágnak. Szabó Magda számára akkor és később is, a korabeli magyar kultúrpolitikának a „tiltás, tűrés, támogatás” hármasszabályával jellemzett viszonyrendszerében roppant fontos volt a külföldi ismertség, a nyugati visszajelzés, amely nemcsak az irodalmi életben, hanem egzisztenciálisan is valamiféle védettség- és biztonságérzetet adott neki.
Részben ez is indokolhatja, hogy a leghosszabb, leghűségesebb, legbizalmasabb barátság – az Ókút-beli Agancsos mellett – egy külhoni magyar irodalmárhoz, műfordítóhoz, kritikushoz, a Neue Zürcher Zeitung munkatársához, Haldimann Évához fűzte. Persze ebben fontosabb körülmények is közrejátszottak: a nagy műveltségű, kifogástalan ízlésű, ízig-vérig európai barátnőt Szabó Magda rokon léleknek érezte; nemhiába írja neki egy helyütt: „rengeteget gondolok Rád, és néha eltűnődöm, milyen érdekes, hogy Neked semmit se kell és kellett soha magyarázni, mindjárt megértetted a játékaimat, mintha a kishúgom volnál...”
Több évtizedes kapcsolatuk során csak nagy ritkán találkoztak személyesen. Érintkezésük legfőbb eszköze a levelezés volt. Az itt közreadott, 1970 és 2005 között keletkezett százhatvanöt levélből jól látható, hogy Szabó Magda a négyszemközti beszélgetés megfelelőjeként használta a kommunikációnak ezt a formáját: kendőzetlen nyíltsággal, őszinte fájdalommal vagy éppen sugárzó derűvel számolt be mindarról, ami történt vele és körülötte, hétköznapi életéről, utazásairól, betegségeiről, közéleti szerepéről, egyházról, pályatársakról, az irodalmi életről a rendszerváltás előtt és után, sikereiről és az őt érő méltánytalanságokról, imádott férjéről, Szobotka Tiborról, kedvenc kutyáiról-macskáiról, egyszóval bármiről, ami csak barátok közt felmerülhet. Ezekben a levelekben – ahogy Haldimann Éva írja – „benne van az egész élete, hiszen ebből a zseniből csak úgy folyt a téma és a szó”.

Olvasás után:

Nagyon tömör és nagyon sok. A végére már untam, mert sajnos a folytonos megszakítások miatt nagyon sokáig tartott elolvasni, és a végére már másra vágytam. Emiatt egy kis lelkiismeret-furdalásom is van, mert amúgy nagyon élvezhető és kellemes olvasmány, és valóban olyan, amiből elég jól bele lehet látni egy írónő lelkébe.
Sajnos majdnem az egészet átszövi a gyász, hiszen a kettejük barátságának elején meghal Szobotka Tibor, a férj, és az írónő nem hajlandó élni nélküle, legalább is nem boldogan. Éveket szentel annak, hogy a férje idő utáni elismerése végett összetegye az életművét, amit maradéktalanul sosem sikerül neki, de igyekszik. Mekkora bánat lehetett benne amiatt, hogy látja, a közönség csak a férje halálhírére figyel fel, akiről ő tudta, hogy mekkora író, ráadásul állította mindig is, hogy nagyobb, mint ő, csak neki valahogy jobban jöttek össze a dolgok. A férjének az élete viszont a megnemértettség miatt keserűen telt és a jó híreket vele már csak a temetőben közölhette. Nem is értettem, ezt hogy tudta elviselni és feldolgozni.
Ami még megfogott a levelekből, az az, ahogyan a rendszervált(oz)ást leírta. Kislány voltam még akkor, nem emlékszem semmire az akkori kemény világból, de Szabó Magda a saját történetén keresztül elég valósághűen láttatja. Idősebb éveire konkrétan annyira leszegényedett, hogy komolyan meg kellett fontolnia, mikor milyen élelmiszert vesz meg. Azért ez eléggé elszörnyesztett... Azt gondolnánk, egy jól menő írónak rengeteg pénze van, ami valószínűleg így is van, de nem biztos, hogy Magyarországon. Szóval ez a pálya is megfontolandó...
Aki szeretné megismerné az igazi Szabó Magdát, az ki ne hagyja ezt a könyvet, de egy valamire érdemes figyelni: Szabó Magda már idős volt, mikor ezt írta, ezért a könyvet érdemes idősebb fejjel olvasni ahhoz, hogy valóban mindent megértsünk, ami benne szerepel. (Igen-igen, nekem sem most kellett volna ezt olvasnom, hanem jó pár évvel/évtizeddel később.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése