2011. június 13., hétfő

Gabriel Garcia Márquez - Baljós óra

Fülszöveg:

A rothadás bűze lengi be a híres-nevezetes Macondótól nem messze fekvő falut, amely a kolumbiai polgárháború után néhány évvel látszólag békésen szunnyadozik. Ezt a feszült csendet, a baljós nyugalmat zavarják meg a rejtélyes falragaszok, amelyek reggelente megjelennek itt-ott a házak falán, s bár titkot nem árulnak el senkiről csupa olyasmit tesznek közhírré, ami már úgyis jó ideje közszájon forog –, ezek a falragaszok indítják el az események végzetes láncolatát. „Nem a falragaszok okoznak álmatlanságot az embereknek, hanem a falragaszoktól való félelem” – mondja az egyik szereplő, s lassanként azt is megtudjuk, mi is táplálja igazából a falubeliek félelmeit: a rothadás bűze (melyet egy bozótban fennakadt tehén áraszt) már-már emberi alakot ölt, amikor az elöljáró, a véres polgárháborúban győztes új hatalom helyi képviselője rászabadítja a terrort a falura.

Olvasás után:

A Száz év magány magávalragadósága után döntöttem úgy (csak úgy hirtelen, mikor megláttam a könyvtárban), hogy érdemes lenne más könyvet is olvasni Márqueztől, ezért esett a választásom erre a könyvre - és persze még a rövidsége miatt is. Most ilyenre vágytam.
Nem egészen olyan lett, mint amire számítottam. Már a cím is felkeltette az érdeklődésem amúgy, de egy elejtett megjegyzésen kívül nem tudtam kötni a történethez. Viszont az a megjegyzés tényleg annyira semmitmondó volt a történet szempontjából, hogy nagyon.
A szereplőkkel is voltak bajaim. Míg a Száz év magányban több kedvenc szereplőm is volt, itt egy sem, sőt, utáltam őket. Mindegyik nagyon ellenszenves volt, bár sejtem, hogy pont ez volt a cél. Csak felvetődik bennem a kérdés, hogy miért? Nincs konkrét főszereplő sem benne, akihez kötődnénk, bár az elöljárónak kitűntetett szerepe van, viszont érdekes vele kapcsolatban, hogy a mű 2/3-ánál jutott eszembe, hogy nem ismerem a nevét. Ő egy teljesen név nélküli szereplő. Máskor máshol találkoztam már olyannal, hogy nem rögtön derül ki a (fő)szereplő neve, de a történet előrehaladtával valamilyen úton-módon tudomásunkra hozza az író, viszont Márquez ezzel totálisan szembemegy. Ebből a szempontból a mellékszereplők kezelése is érdekes. Szinte minden alkalommal (ami engem külön idegesített) nem is vezeti be az új szereplőt, hanem csak közli a nevét, és hogy mi történik vele. A nevek tengerében időnként el kellett gondolkodnom, hogy róla vajon olvastam-e már, vagy sem. A mű végéig jönnek új szereplők, és valakit e módon ismerünk meg, valakit meg a főszereplőhöz hasonlóképpen: nincs neve, csak beszél róla, mit cselekedett.
Ha a regény légkörét kellene jellemeznem, egy szóval tudnám megtenni: gusztustalan. Ahogy leírja a színeket, főként a szagokat, tapintásokat, az emberek hozzáállását, gondolatait, viselkedését, és főként azokat a tevékenységeit, amikről nem szoktunk beszélni, szó szerint gusztustalanságról van szó. Emiatt egyébként többször el is ment a kedvem tőle.
A történetet /sztorit tekintve: nincs. Kerek egy hetet ölel fel a regényidő, amikor is elkezdődik ugyan valami, amitől a falu retteg, de az egy hét leteltével magától megszűnik, és a falu újra fellélegezhet. Ezalatt az egy hét alatt pedig történik mindenféle (rossz) dolog, ami általában egy faluban meg szokott történni, váltogatva a nézőpontkat a szereplők között. Ez a váltogatás egyébként teljesen véletlenszerűnek hat.
Szerintem Márqueznek egy célja volt ezzel a regénnyel: az olvasó elgondolkozzon rajta, hogy mi is volt Márquez célja ezzel a regénnyel. Tényleg, ez csak egy jó vicc lehetett tőle. :) Én még nála absztraktabb írót nem nagyon olvastam, azt hiszem. Most már csak a Szerelem a kolera idejént kellene elolvasnom, és nagyjából teljesen képbe kerülnék őt illetően. :)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése