2011. január 29., szombat

Alan Bennett - A királynő olvas

A kiadó honlapján lévő tartalom:

Az angol királynő éli az uralkodók dicsőséggel teli, ám roppant unalmas életét: gyárakat látogat, fogadásokat ad, megnyitja a parlamenti ülésszakot, negyedszerre is megnézi a Niagara-vízesést, és minden héten kötelezően meghallgatja miniszterelnöke érdekfeszítőnek éppen nem mondható beszámolóját. Ám egy szokványosnak induló napon, mikor az udvari kutyafalka megtámad egy mozgó könyvtárat, a királynő élete egy csapásra megváltozik: menthetetlenül rászokik az olvasásra.

Olvasás után:

Beszippantott. Szerencsére nem sokat teketóriázott az író, és egyből a lényegre tért, mikor a királynő találkozott a mozgókönyvtárral, és megállíthatatlanul kezdetét vette az olvasás-szenvedély. A lényeg viszont azon van, ahogy ez papírra vetődött... Biztosan meg van ennek a pszichológiája... Mármint egyszerűen nem tudtam letenni a könyvet. A szemem előtt volt a királynő, hogy milyen menthetetlenül rabja lett a könyveknek, és minden percében, amit nem olvasással töltött, másra sem tudott gondolni, csak az olvasásra. Hajtotta a tudásvágy, az érdeklődés, a halandó ember érzéseinek megismerése, és magának a könyveknek a varázsereje.
Egyszer már csak azon vettem észre magam, hogy én is érzem ezeket az érzéseket, amiket a királynő érez a könyvei iránt. Én pedig erre a könyvre vetítettem ki ezeket az érzéseket, és menthetetlenül, szinte egyhuzamban kiolvastam. Még nem sok könyvvel tettem ezt.
Viszont ha téves a feltevésem és nem is emiatt a pszichológia dolog miatt történt az egyhuzamban kiolvasás, akkor viszont biztosan az író érdemei miatt is. Mert azért nem hagytam magam teljesen beleszippantódni, figyeltem Őt, ahogyan ír, és nagyon-nagyon tetszett. Letisztult, de könnyed mondatszerkesztés, változatos szóhasználat, egy olyan stílus, ami a témához és a királynő létéhez illő és igazodó, mégsem éreztem sosem, hogy ez erőltetett lenne. Valószínűleg a fordító (Rakovszky Zsuzsa) érdemei is közrejátszanak ebben, de tény, hogy egy 'rosszul' megírt könyvet nem lehet szépen lefordítani.
Az írónak ez eddig az egyetlen magyarul megjelent könyve, de ezentúl figyelni fogom, mikor fog legközelebb megjelenni könyve, mert azt feltétlenül olvasnom kell!

2011. január 23., vasárnap

Stephenie Meyer - Bree Tanner rövid második élete

A kiadó honlapján lévő tartalom:

A Twilight Saga az újszülött vámpír, Bree Tanner történetével egészül ki. Bree szemszögéből ismerhetjük meg azt a vérszomjas és kontrollálhatatlan újszülött létet, ami Bellára sosem volt jellemző, még vámpíréletének legelső pillanataiban sem. Stephenie Meyer a veszélyt rejtélyekkel és romanikával elegyíti, amikor Bree kétségbeejtő történetét elmeséli, melyben az újszülöttek serege végzetes és feledhetetlen találkozásra, Bella és Cullenék megtámadására készül.

Olvasás után:

Tudom, tudom, gáz. Még nagyjából értem is a sok-sok twilight-ellenes megszólalást, de nekem akkor is bejön. Jó elmerülni egy kicsit egy másik világban, és ez a világ legalább logikusan felépített, lehet benne gondolkodni és kalkulálni. Már csak azt nem értem, hogy az miért nem gáz, ha valaki Star Wars-fan, mert szerintem egykutya. Viszont ez most így alakult, és engem is belekevertek. :)
Mindamellett, hogy nagyon élveztem a könyvet és sajnáltam minden percet, amit nem olvasással töltök, voltak dolgok, amik nem tetszettek: egyrészt túl rövid. Tény, hogy Bree második élete csak 3 hónap (ha jól gondolom), de ebből mindössze egy hetet ír csak le a könyv - az utolsó egy hetét. Azért is fura ez, mert a twilight-könyvek közül az utolsót ugyebár csak kettészedett filmként tudják a mozikba vinni, mert olyan hosszú. És persze ez a sztori is lett olyan izgalmas, hogy könnyen tudtam volna még olvasni napokig, de hamar vége lett. A másik ilyen nemtetszős dolog az volt, hogy a főszereplő karaktere feltűnően hasonlít Bella karakteréhez, aki a twilight-sorozat női főszereplője. Ugyanaz az életfelfogás, mindketten sokat olvasnak és sokat is beszélnek erről, és mindketten rettegnek mindentől, ami csak a közelükben történik, még olyantól is, ami meg sem történik. Kedveltem Bellát, hogy ő ilyen, de Bree igazán lehetett volna egy kicsit másabb, úgy hitelesebb lett volna talán.
Pozitívumként írható fel az írónő számlájára, hogy nem hagyta a rajongóit kétségek között. Gondolok itt arra, hogy a twilight-sorozatban sokat mesélnek arról, milyen is újszülött vámpírnak lenni, és riasztgatják vele Bellát, ezzel szemben Bella valamiért nem közönséges újszülött vámpír, nem tudni miért, nem úgy reagál a dolgokra, mint kellene. Ebben a könyvben viszont megírja, milyennek is kell elképzelnünk azokat az újszülött vámpírokat, akikkel riogatják az olvasót, és ebben nem is csalódtam: az első öt oldalban már olvashatunk egy halandó nő kettétépéséről is, ami a könyv elején kissé meglepő fordulat volt. Itt már kezdtem érezni, hogy szerencsére ez más lesz, sokkal vadabb, és ez kellett most nekem.

Most pedig megyek, és elolvasom Anett beszámolóját a könyvről, mert ő is a héten írta meg róla, de amíg nem írtam le a saját véleményem, nem olvastam el az övét, hogy ne befolyásoljon.

2011. január 20., csütörtök

Varró Dániel - Túl a Maszat-hegyen

A kiadó honlapján lévő tartalom:


A Túl a Maszat-hegyen című történet hőse, Muhi Andris nem is sejti, mire vállalkozik, mikor elindul a Maszat- hegyen túlra, hogy meglátogassa régen látott jóbarátját. Maszat Jankát, Makula bácsit, Szösz nénét és a Maszat-hegy többi békés lakóját ugyanis nagy veszedelmek fenyegetik. A Partvis Attila vezette, barbár takarítók több házban rajtaütésszerűen kitakarítanak. A gonosz Paca cár, a maszat-hegyi trónbitorló pedig ördögi tervet eszelt ki, hogy az egész világot telepacázhassa. Muhi Andris azonban Badarországon át eljut a Maszat-hegyen túlra, ahol mindenkivel szembeszáll, és számos titokra fény derül.A könyv verses meseregény, verselésében és hangütésében a klasszikus verses regényeket idézi (Puskint, Byront, Arany Lászlót), a történet viszont kalandos, modern tündérmese. Többnyire gyermeki témákon mereng el a mesélő hogy csúfolták gyerekkorában, vagy milyen az ideális gombfocikapu. Az elbeszélést számos játékos, dallamos betétvers egészíti ki. Találhatnak benne kedvükre valót a kis- és nagyiskolások, a szüleik; a kalandok és izgalmak, a csendes elmélkedések és az irodalmi ínyencségek kedvelői egyaránt.
Hallgatás után:

Igaz, hogy itt általában az szokott állni, hogy olvasás után, de most jött el az a pillanat, mikor életemben először meghallgattam egy hangoskönyvet. Az ok az volt, hogy sok-sok dolgozatot kellett javítanom, és nem akartam csöndben kuksolni közben, ezért arra gondoltam, hogy valami könnyed, szórakoztató dolgot igazán hallgathatnék. Így esett a választás erre a mesére, amiről már sok helyről hallottam, ezért kíváncsivá tett, miért is olyan nagy az érdeklődés iránta.
Sokan mondják, hogy ezt még a felnőttek is szeretik, hiába elsősorban a gyerekeknek íródott, és meglepődtem rajta, én is mennyire jókat szórakoztam. Vannak benne olyan poénok, utalások, amik elsősorban a felnőtteknek szólnak, ezért könnyen lehet egy jó kis családi program ennek a megnézése, meghallgatása vagy felolvasása.
Ami nagyon tetszett benne, hogy komolyan érint olyan témákat, amik segítenek a gyerekeknek eligazodni ebben a világban, például a fürdés fontossága, a számítógép feladata, és most konkrétan más nem jut eszembe, de hallgatás közben sokszor megjegyeztem magamban, hogy mennyire jó, hogy ilyenről is beszél nekik. Mert azért ha egy kisgyerek meghallgat egy magyar népmesét, abban azért ilyen hétköznapi dolgok annyira sűrűn nem fordulnak elő, főleg nem ilyen közvetlenül és kendőzetlenül, mint Muhi Andris kalandjaiban. Nem olvastam utána, hogy a költő vajon tanult-e, ismeri-e a gyermeklélektant, de ezek beleolvasztása mindenképpen pozitív meglátás volt a részéről.
Időnként felfedeztem benne konkrét tanítási célzattal beleszőtt elemeket is. Minden fejezet eleje egy vagy két híres írótól, költőtől származó idézettel kezdődik, és az jutott eszembe, még ha nem is jegyzi meg a kisgyerek az idézetet, akkor is legalább hallja a nevet, és később, mikor az iskolában majd szembejön vele a név, akkor felkiálthat, hogy jéééé, hát a meséskönyvemben is szerepelt Babits Mihály, és esetleg még érdekelni is fogja. De nem csak a fejezetek eleji idézetekben hallhat erről, hanem a mesébe is tökéletesen belefonódnak ezek a nevek, például, mikor Andris az ismeretlen angol költővel beszélget arról, hogy ki is nagy költő (azért egy kis szerzői egoizmus: Varró Dániel ide saját magát is belesorolja). Még arról is van említés, hogy ez a történet verses regény formájában van megírva, és hogy az irodalomtörténet során mégis hol találhatunk még ilyeneket. Szóval szerintem mindenképp építő jellegű.
Igazából egy negatív dolgot tudok csak felsorakoztatni a mese mellett: nagyon hosszú. Ha én kisgyerek lennék, már rég meguntam volna, mert emlékszem, akkoriban nem szerettem a túl hosszú történeteket. A kérdés az, ha pedig szakaszokban olvassuk fel a kisgyereknek, akkor vajon össze tudja-e rakni a történetet, mert eléggé szerteágazó és sok benne a kitérő. Bár az is előfordulhat, hogy én már elfelejtettem kisgyermekien gondolkodni, és nekik ez pont megfelel így, ahogy van.
Végül pedig pár szó Mácsai Pál előadásáról: zseniális - már ahogy ez egy jó színész játékánál lenni szokott. Kedvencem a náthás angol költő megformálása, annyira élethű, hogy teljesen bele tudtam magam képzelni a szituációba.

2011. január 4., kedd

George Orwell - Állatfarm

A Wikipédia által megfogalmazott rövid sztori:

Látszólag olyan állatokról szól, akik elűzik annak a farmnak a tulajdonosát, ahol élnek. Ezután maguk vezetik a farmot, ami végül kemény diktatúrává válik.

Olvasás után:

Bevallom őszintén, nagyon lassan olvasok. Bár sokat, ezért sem értettem sosem az okát. Utóbbi időben kezdem csak megfejteni: az ok az, hogy mindig mindent lefuttatok a szemem előtt, mert úgy élvezetesebb - és így lassabb is.
Szerintem még sosem volt olyan könyv, amit (nem nyomás hatására) ilyen gyorsan elolvastam volna: 3 nap kellett hozzá, pedig főként buszon, vagy várakozás közben olvastam, egyszer lefekvés előtt. Szóval nem hajtottam rá, hogy minél hamarabb túl legyek rajta. Amúgy is szeretem, ha egy könyv több ideig kitart: tudok rajta gondolkodni, elképzelem mi lehet még benne, összefüggéseket keresek, és szeretem, ha a napjaimat belengi a könyv hangulata.
Az Állatfarm egyszerűen annyira (rövid és) olvasmányos volt, hogy letenni nem nagyon tudtam, és csak úgy repültek a sorok a szemem előtt. Ettől függetlenül nem érzem azt, hogy kevésbé éltem volna meg ezt a sztorit, mint azokat, amiket lassabban olvasok el. Annyira mély benyomást tett, olyan sokszor megrendített, hogy teljesen a rabja voltam.
A mű elején nem értettem, hogy miért pont a disznók az okosabb állatok, bár állítják, hogy ők tényleg okosabbak a többinél, de történetekben azért nem ez szokott előjönni. Ahogy kirajzolódott a végkifejlet, akkor jutott eszembe Adynak a Harc a Nagyúrral c. verse, melyben a disznófejű Nagyúrról ír. Így már értettem mindent. Az is tény, hogy lovakkal vagy tyúkokkal nehezebb lett volna elképzelni az Állatfarm vezetését.
Nem is értem, miért csak ilyen későn jutottam el odáig, hogy elolvassam, ez olyan alapmű, hogy mindenkinek olvasnia kell, és azt hiszem, ha egyszer magyartanár leszek, akkor így vagy úgy, de beépítem a tananyagba. (Már ha még nincs benne.)

2011. január 2., vasárnap

Ódor László - Balázs beszélni tanul

A moly.hu-ra általam feltöltött tartalom:

"Amikor fiaim bölcsője s ágya fölé hajoltam, énekeltem, majd játszottam, beszélgettem velük, bennem volt folyvást a megfigyelő ember kíváncsisága: kifürkészni a kifürkészhetetlent, egyet legalább a sok születőből. A nyelvet, a beszédet. Aminek fejlődése elválaszthatatlan egységet alkot a gondolkodásával. Hiszen a nyelvi születés az emberré válás modellje.
Érdekessé tette a vizsgálódást, hogy Balázs kétéves, Bálint négyhónapos volt, amikor két évre Berlinbe költözködtünk. Könnyű terep kínálkozott így a születő kétnyelvűség tanulmányozására. Amellett összevetésre adott alkalmat, hogyan tanuljuk gyermekként az alig megfogant anyanyelv társául az idegen nyelvet, hogyan tanulunk egyáltalán nyelvet kisgyermekként s később, tudatos nyelvtanulási folyamatban; ifjú- és felnőttkorban."

Olvasás után:

Egy barátnőm javaslatára szedtem le az egyetem könyvtárának ingyen elvihető polcáról e könyvet. A címe alapján sosem jutott volna eszembe, hogy beleolvassak, de pont ugyanezt az érdektelenséget láttam mások arcán is, mikor szóba került a cím. Mert bár sokat sejtető, de nem fejezi ki igazán, miről is szól: egy kétéves kisfiú Németországba kerül, és még tanulófélben lévő anyanyelve mellé elkezdi autodidakta módon tanulni a németet is. És mindez egy nyelvész apuka tollából, akinek mérhetetlen türelme és szeretete a fia iránt az egész könyvet átjárja, én ezáltal sokszor teljesen beleéltem magam a történetbe.
A könyv szó szerinti első fele arról szólt, hogy Balázs hogyan tanulja meg az anyanyelvét. Ugyanaz a sztori, ami nagyjából minden családban, amelyben kisgyerek nevelkedik - csak itt egy nyelvész szemszögéből. Annyira nagyon nem élveztem ezeket az oldalakat, bár kétség kívül érdekes volt szakmai szemmel látni a gyermeki gügyögéseket és próbálkozásokat.
A könyv második fele az, ami igazán megfogott. Annyira, hogy napokig minden utamba kerülőnek elmeséltem, mit is olvastam benne, mert folyton tényleg csak ezen járt az agyam. A második rész arról szól, hogy a berlini tartózkodás alatt Balázst szülei (nyelvtanulási szándékkal) beadják az egyetem óvodájába. Érdekes volt látni, Balázs hogy is éli meg ezt. Természetesen először - gyermeki lelke ellenére - mély depresszióval, majd mikor már kezdi érteni, akkor a szülei felé egy kisebb daccal, hogy hát mégis, miért tették őt ki ennek. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy mindez egy édesapa tollából, aminél tökéletesebb bemutatást nem is tudtam volna elképzelni. Ráadásul egy nagyon okos és következetes édesapa.
Amit még külön kiemelnék: nyelvészeti tanulmányaim alatt többször hallottam azt, hogy sokan vitáznak azon, vajon a nyelv határozza-e meg a gondolkodást, vagy fordítva. Sosem értettem egészen pontosan, mire is gondolnak ilyenkor, viszont Balázs tanulásában már láttam: ahogyan próbálta összetenni a szófordulatokat, látszódott rajta, saját gondolkodását fejleszti vagy éppen igazítja a nyelvhez. Természetesen a könyv egyik állítást sem igazolja, de tökéletes példája annak, hogyan is kell érteni e jelenséget.
A második részből rengeteget tanultam, mind nyelvészeti szemszögből, mind gyermeklélektani szemszögből, és azt hiszem, mindkét tudást gyarapítani fogom és tudom majd. Minden hálám annak a barátnőmnek, aki egy ilyen feledésbe merült, de igen hasznos könyvre hívta fel a figyelmem.