2011. december 12., hétfő

Dr. Csernus Imre - Ki nevel a végén?

A kiadó honlapján lévő tartalom:

„Hosszú évek óta foglalkozom mind a szülőkkel, mind a gyerekeikkel. Drog-, alkohol-, játékszenvedély-, gyógyszerfüggőséggel és más nyomorokkal, amelyekben a gyerekek vannak és lesznek érintve. Azt hiszem, rég eljött az ideje, hogy kinyissuk a szemünket.”
Mivel kell ma szembenéznie annak, aki gyereket vállal és nevel? DR. CSERNUS IMRE szerint elsősorban önmagával. Hiszen csak ezután birkózhat meg a világ démonaival, kábítószerrel, erőszakkal, szexualitással, bűnnel és bűnhődéssel.
„Ki nevel a végén? Neveljük egymást a sok tudatlanságunkkal, félelmeinkkel, erényeinkkel és hibáinkkal: a gyerekek a felnőtteket, mi őket, a világ mindannyiunkat. A változás nagy fájdalommal jár, egyesek nem is fogják ezt bevállalni, ezzel sincsen gond. Mivel tőlük is sokat tanulhatunk.”
A gyereknevelés kapcsán a szerző ezúttal is olyan kérdésekkel szembesíti olvasóit, amelyeket a legtöbben nem tudnak vagy nem mernek feltenni maguknak. Pedig a jövőnk forog kockán.

Olvasás után:

Majdnem nem olvastam végig. A és a Férfi után az eleje nem adott szinte semmi újat. Igaz, újra elgondolkodtam azokon a dolgokon, amikről azok elolvasásánál, de nem egészen arra vágytam. Ami miatt mégsem tettem le, az a könyv érdekessége: tele van tűzdelve 3 olvasó/író véleményével, akik szabadon asszociálva az egyes gondolatokhoz hozzáfűzték a saját gondolatokat, amik sokszor nem egyezted Csernus Doktoréval, így legalább több szemszögből is átgondolhatóak a dolgok. Van egy 'Gyerek', egy 'Szülő', egy 'Szerkesztő' és egy 'Tanító'. Utóbbi volt számomra nagyon érdekes, mert sok iskolai példával jött, illetve arról beszélt sokat, hogy az otthoni problémák hogyan ütköznek ki az iskolai viselkedésben, problémákban. Mivel én is tanárnak készülök, ezért hasznos információk voltak ezek.
A könyv egyik legérdekesebb fejezete majdnem a végén volt már: a drog. Mindig elzártam magam a témától, nem akartam tudomásul venni (biztos a jóhiszeműségem miatt), hogy ez mennyire el tudja rontani az emberek életét. Valójában a legdurvább felismerés bennem az volt, hogy milyen aprócska dolog is elég ahhoz, hogy valaki kőkemény drogos legyen és nem nagyon van visszaút. A legmegdöbbentőbbek itt a 'Szülő' megjegyzései voltak, akinek a fia már tiszta, de kemény droghasználó volt, ő pedig, mint jó szülő, ezt szinte észre sem vette. Ha mégis, megpróbálta meggyőzni magát, hogy az ő fia ennél okosabb. Az meg végképp meggyőzte az igazáról, mikor a fia képes volt elhitetni tisztaságát egy pszichológussal, aki megnyugtatta az anyát. Elég mellbevágó dolgok voltak, de úgy érzem, most már tisztán látok a témában.
Egy érdekes fejezet volt még benne, ami a gyerekbarátságokról szólt. Még sosem gondolkodtam rajta, hogy az másabb, mint a felnőtt, de ahogy leírták, rájöttem, hogy tényleg: egészen más elv szerint működnek, ezért nem olyan tragikus, ha véget ér. Rájöttem arra is, hogy én már elég korán felnőtt barátokat kerestem, mikor még a kortársaim gyerek barátságokat kerestek, így emiatt én sokszor sérültem is. Lehet, hogy korán érő típus voltam. :)

2011. december 1., csütörtök

Henrik Lange - 90 klasszikus könyv türelmetlen olvasóknak

A kiadó honlapján lévő tartalom:

Tömör tudásanyag: 90 klasszikus könyv 3 képkockába sűrítve!

Ez a kiadvány a világ legnagyszerűbb könyveiről szól. Azokról a regényekről, amelyeket mindenkinek el kellene olvasni. Négy képkockába sűrítve, szellemesen, néhány rövid mondatban foglalja össze mindazt, amit ezekről a művekről ,,tudni érdemes". Olyan, mintha a történeteket leszűrve-párolva kapná kézhez a nyájas olvasó. Csak a lényeg marad.

Olvasás után:

Egy csoporttársam nyitotta rá a szememet erre a könyvre, mondván, hogy milyen érdekes. És tényleg. :) Na meg vicces is.
Először csak azokat a klasszikusokat futottam át, melyeket már olvastam belőle (bevallom, nem volt túl sok), először jókat nevettem rajtuk majd rájöttem: tényleg ez a lényege! Utána olvastam csak azokat el, amelyekkel korábban még nem volt dolgom, és amellett, hogy azokon is nagyon jókat szórakoztam, szinte bármelyiket fel tudnám idézni fejből, hogy miről szólt. Talán a képek miatt. De tény, hogy a funkcióját betöltötte. Két megjegyzendőm van még erről a könyvről:
1) Elhatároztam, hogy minden benne szereplő könyvet el fogok olvasni, és amint elolvastam az lesz az első, hogy megnézem a képregényét. Csak úgy, mert ez egy jó móka.
2) Tanítási célokra sem utolsó felhasználni ezeket a képregényeket, bár a feldolgozott könyveket elnézve, inkább 11-12. osztályban van értelme.

2011. október 6., csütörtök

Kosztolányi Dezső - Pacsirta

A kiadó honlapján lévő tartalom:

Pacsirta nagydarab, csúnya vénlány. Pacsirta Sárszegen él szüleivel, ahol egész évben hamuszürke por hull az utcákra, de a Magyar Király étterméből a pörkölt remek, paprikás illatát viszi a szél, és mulatás zaja, cigányzene veri fel az éjszakákat. Pacsirta szülei – kisvajkay és köröshegyi Vajkay Ákos és kecfalvi Bozsó Antónia – régóta elszoktak már e zajoktól. Maguknak élnek, csendesen. Áhítatos rajongással imádják, féltik egyetlen kincsüket: Pacsirtát, a csúnya lányt. Boldogok, elégedettek. Legalábbis ezt hiszik magukról. De egy napon, ennek a történetnek a kezdetén Pacsirta vidékre utazik a rokonaihoz. Egy hétig van távol a szülői háztól, és ez az egy hét elegendő arra, hogy könyörtelenül szembesítse Vajkayékat az igazsággal. Egy csúnya arcban felmutatni az emberi lét iszonyatos kegyetlenségét, az öreg házaspár néhány napjában a tömlöcbe zárt sorsok groteszk tragikumát – könnyű kézzel, halálos biztonsággal – ez Kosztolányi művészete, a Pacsirta halhatatlanságának titka.

Olvasás után:

Ezelőtt Kosztolányitól csak az Édes Annát olvastam, meg novellákat, úgyhogy annyira egyértelmű képem nem volt róla, mint íróról. Ezt a könyvet viszont nagyon kritikusan olvastam, pont emiatt, és meg kell állapítanom, hogy nagyon jó kis könyv: a célját tökéletesen eléri. Adott egy kispolgári, unalmas házaspár, akiknek véletlenül nagyon csúnya lányuk születik, akit nem sikerül férjhez adni. Már úgy ismerjük meg őket, hogy a 'lány' jócskán benne van a korban és az egész család szenved ettől az állapottól: a szülők szégyellik a lányukat, a lány szégyelli önmagát, de ezt nem ismerik be egymásnak, úgy tesznek, mintha minden természetes és boldog lenne.
Már jócskán benne jártam a történetben, mikor azt vettem észre, hogy nevetek rajtuk. Akkor egy kicsit számot vetettem magammal, hogy milyen szívtelen vagyok, milyen rossz a sorsuk, én pedig kinevetem őket, pedig ez nem szokásom. Rájöttem, hogy Kosztolányi elérte nálam azt, amit szeretett volna: egyszerűen úgy voltak megfogalmazva a mondatok, pontosabban inkább úgy voltak kiválasztva a szavak, hogy akármilyen szomorú napot és eseményt le tudott írni úgy, hogy nevettem rajta. Nem tudom, erős kifejezés-e, de a paródia szó jut róla eszembe.
Csak egy dolgot bántam, hogy a történet vége tényleg szomorú volt, pedig lehetett volna valami vicces csattanó, ami nem rossz érzetet hagy bennünk, mert emiatt még tényleg lelkiismeret-furdalásom is lett az időnkénti nevetgéléseim miatt.

Mary Shelley - Frankenstein

A kiadó honlapján lévő tartalom:

Victor Frankenstein, a szépreményű tudós ifjú elhatározza, hogy embert alkot a tudomány eszközeivel. Az eredmény irtózatos: torz teremtmény születik.
A sorsára hagyott lény szenved a magánytól, a megalázottságtól, de műveli magát, szeretetre, megértésre vágyik, amit nem kap meg.
Bosszút esküszik tehát, hogy számon kérje szörnyű sorsát teremtőjén…

Mary Shelley, korának kiemelkedő tehetsége alig tizenhét évesen írja meg minden idők legeredetibb rémtörténetét, amelyből azóta számtalan világhírű filmadaptáció készült. A Frankenstein alapkérdései nem is lehetnének időszerűbbek: mindenható-e a tudomány? Teremthetünk-e embert, saját képünkre? Kell-e határt szabni a vágyainknak?

Olvasás után:

Már október van, ezt a könyvet pedig még augusztusban olvastam, de nethiány miatt nem tudtam írni róla, így most próbálom összeszedni a gondolataimat róla.
Már olvasás közben folyton egy jelző járt a fejemben: sótlan. És sajnos a könyv végéig meg is maradt bennem ez az érzés. A történet nagyon jó lenne, de a tálalás nagyon erőtlen. Rengeteg benne az elmélkedés, 4-5 oldalon keresztül képes a főszereplő ugyanazon dolgon elmélkedni. Ráadásul legtöbbször ez az elmélkedés azt ecsetelte, hogy Frankensteinnek milyen nyomorúságos élete van. Ettől az egész könyv hangulata nagyon mélabús és szenvedős lett.
Tény, hogy 16-17 évesen megírni egy könyvet nagy teljesítmény lehetett, mert látszik, hogy mennyi dologban jártas az írónő, amit nem is gondolnánk egy ilyen idős hölgytől. Lehet, hogy az ő korában ez egy igazán rémisztő könyv lehetett, a mai világban ez inkább már csak érdekesség, de eredeti funkcióját elvesztette - amit nyilván a korunk intézett így.

2011. augusztus 18., csütörtök

Ahol olvasok

Olvasás 7 hete - Hetedik hét

Olvasási szokások: hol, mikor olvasol szívesen? (otthon, tömegközlekedésen, parkban, erkélyen, reggel, délben, este, stb.)

Sajnos otthon nem sok időm van arra, hogy leüljek olvasni, maximum ilyenkor, nyáron, mikor nincs az az égtelen rohanás, hogy mindent időben megcsináljak, minden házit és beadandót időben elkészítsek. Bár azért ilyenkor is előfordul (mint például mostanság), hogy nincs időm otthon olvasgatni, mert van kb. este fél 10, mire le tudom tenni a kis hátsómat valami kényelmesebb bútorra.

Az időm nagy részében buszon olvasok. Már 10 éve napi szinten buszozom (falun lakom, de Pécsen tanulok és dolgozom), a korosztályom szinte már nem is buszozik, mert ők már végeztek a sulival, szóval az utazóközönség jóval fiatalabb nálam, akikkel már nem találom a közös hangot, ezért más foglalatosságot kell keresnem a beszélgetés helyett. Ezért van az, hogy a táskámban mindig van egy könyv, még akkor is, ha nem is biztos, hogy fogok tudni olvasni belőle. Bármikor jól jöhet a buszozás mellett is, mondjuk közbejön egy lyukasóra az egyetemen, vagy valahol várakoznom kell sokat, akkor olvasok.

Még egy időszak/hely van, mikor szoktam olvasni, de az is szituációhoz kötött. Este, lefekvés előtt imádok könyvvel befeküdni az ágyba. Bár ezt csak akkor szoktam, ha nem túl leterhelt a napom, vagyis nem zsong a fejem a nap eseményeitől. Ez a szokás amúgy elaltatáshoz is kiváló, mert negyed óránál többet nem tudok így olvasni, hamar leragad a szemem, de akkor legalább biztosan jót alszom. :)

Majdnem kifelejtettem a legjobbat, a nyaralást. Nah, akkor van az, mikor tényleg napi időtöltés nálam az olvasás, és mondjuk a strandon kifejezetten élvezet olvasni. Vagy kiülni a teraszra, ahol nagyon meleg van, mert hát a meleg az jó, nekem sosincs vele semmi bajom. :)

Carol Shields - Jane Austen

A kiadó honlapján lévő tartalom:

Sokat halljuk, hogy a napjainkban reneszánszát élő Jane Austen magánélete unalmas volt, ám ez nagy tévedés. Elmezavar, árulás, többszöri költözés, törvénytelenség és lányszöktetés zavarták meg életét. A fiatal Jane falta a korabeli ponyvákat, álnéven olvasói leveleket irkált a lapoknak, „gyűlölöm és szeretem” kapcsolat fűzte nővéréhez, és alig tizenkét órával azután, hogy odaígérte kezét egy dúsgazdag birtokosnak, váratlanul felbontotta az eljegyzését. Austen kitűnő érzékkel formálta át életének hétköznapjait zseniális regényekké.
Az amerikai Carol Shields, a páratlanul népszerű írónő művein keresztül tárja a rajongók elé, milyen volt és hogyan élt a Büszkeség és balítélet, az Értelem és érzelem, a Meggyőző érvek és A klastrom titka titokzatos szerzőnője, akinek könyvei ismét bestsellerek lettek világszerte.

Olvasás után:


Szerintem a fülszöveg túloz. Mindent összevetve elég unalmas élete volt Jane Austen-nek, de ha nem így lett volna, lehet meg sem születnek a könyvei. Ez a sok minden, ami történt vele, életének 42 évében történt, ami arányos elosztva nem túl sok. Ettől függetlenül ez, az életéről szóló leírás nagyon részletes és izgalmas volt.
Mindig is érdekelt, főként az utóbbi időben, hogy hogy válik valaki íróvá. Ez a könyv pedig mintapéldánya ennek. A legrészletesebb leírás pont azé a korszaké, amikor bontogatja a szárnyait, felolvassa a családjának, kikéri mások véleményét, hogy mégis megtudja, tényleg olyan jó-e a műve, mint ő gondolja - ugyanis neki magának nagyon tetszettek az irományai. A későbbi évek szinte csak úgy rohannak, mikor már tényleg a könyvek kiadásáról szól az élete, és már a közönségnek akar megfelelni, aki viszont nem tudja, ki írhatja ezeket a regényeket, mert névtelenül jelenteti meg. Utólag szerintem bánta is, hogy nem tett szert hírnévre, mert akkor esélye lett volna más írókkal is megismerkedni, ugyanis ez nagy bánata volt, hogy egyetlen írót sem ismert, akivel a szakmáról tudott volna beszélgetni.
Egy nagyon furcsa dolog volt egyébként ebben a könyvben. Carol Shields úgy beszélt a Jane Austen által alkotott karakterekről, mintha azok is élő személyek lennének, akik maguk irányítják a sorsukat. Ez egy igen érdekes meglátás, mert hát az írónő teremti őket, mégis úgy beszél róla, mintha Jane Austen barátai lettek volna. Volt akit jobban kedvelt, volt akit kevésbé. Ez számomra furcsa, mintha maga az írónő sem tudná elválasztani a képzeletet a valóságtól. Ez nem volt szimpatikus.
Összességében egy nagyon alapos és pontos korképpel rendelkező műről van szó, amit minden rajongónak és nem rajongónak muszáj elolvasnia. :)

2011. augusztus 9., kedd

Szakmába vág

Olvasás 7 hete - Hatodik hét

Az iskolai irodalomórák bátorítanak vagy tántorítanak? Miért olvasnak egyre kevesebbet a fiatalok? Mit olvastatnál az ifjúsággal?

Leendő magyartanár lévén muszáj volt ezt a témát választanom erre a hétre, hogy kifejthessem egy kicsit bővebben a nézeteim. :) A kérdés igen összetett, úgyhogy minden részére igyekszem válaszolni.

Az irodalomórák abszolút tanárfüggőek. Mostanában elterjedt a 'new wave' az irodalomtanárok körében, hogy mégis hogyan lehet közelebb hozni a diákokhoz a régen íródott műveket. E módszer sikerességét nem vitatom, mert láttam nem egyszer, hogy hasznos lehet, de úgy gondolom, hogy egy tanár akkor is lehet jó irodalomtanár, ha nem újhullámos. Nem egy olyan esetről hallottam, mikor a tanár a régi, 'jól bevállt' módszerrel dolgozott és a diákjai rajongtak érte, ezáltal az óráiért és a tantárgyáért is. Szóval visszakanyarodva a kérdéshez, egy irodalomóra akkor bátorít vagy tántorít, ha a tanár személyiségéből ez adódik. Ezzel viszont az a legnagyobb baj, hogy az ilyen tanári stílust megtanulni nem lehet, ez vagy van, vagy nincs...

Nézzük csak, miért is olvasnak keveset a fiatalok. Sokan mondják, hogy a 21. század egy elvadult időszak, főleg a kamaszok életében hoz komoly változásokat, már csak a számítógép, az okostelefon érdekli őket, nem pedig olyan esemény, mint például Rómeó szerelmi vallomása. Ebben nyilván van valami, hiszen manapság már praktikus is megtanulni a számítógépet, így nem árt, ha azt már kicsi kortól ismeri az ember, mert akkor sokkal könnyebben megy. Viszont szerintem a probléma nem innen eredeztethető. Valamikor (amire még nem tudtam rájönni, hogy mikor is) az emberek egyre kevésbé érdeklődtek a könyvek iránt, és mikor szülőkké váltak, az már meg sem fordult a fejükben, hogy a gyereküknek is meséljenek arról, milyen jó dolog az olvasás, mennyi érdekes és vicces dolgot lehet 'megtanulni' belőlük. Ha pedig egy gyerek úgy nő fel, hogy a szüleitől szinte semmit nem hallott a témáról (bár esetleg a szülők olvasnak, de az olyan felnőttes dolog), akkor őt nem fogja érdekelni. Ezzel az egésszel a legnagyobb baj, hogy a probléma saját magát generálja. Minél több ilyen figyelmetlen szülő csak minél több olvasásmentes szülőt fog megalkotni, és így tovább. Magyarán kiment a divatból az olvasás. Már nem menő elolvasni a kötelezőket, talán még a Pál utcai fiúkat, mert az vicces, de ennél többet már nem, minek, elolvassuk a rövidítését, vagy megnézzük filmen. Már ha a szülő legalább felveti ezt a lehetőséget a gyereknek, mert sajnos sok helyen még ez sem hangzik el. Pedig az alapműveltségbe szilárdan beletartoznak az iskolában tanult klasszikusok, sokan pedig még azok tartalmát sem ismerik. Azt hiszem, erről a témáról még órákat tudnék írni, úgyhogy inkább itt befejezem.

Az utolsó kérdés, hogy én mit olvastatnék. Nyilván a klasszikusokat, mert azok valamiért csak klasszikusok lettek, és legalább (ha fogcsikorgatva is), de igenis ismerje őket az a diák, aki a 'szárnyaim alól repül ki'. Emellett, a választható részben olyan műveket olvastatnék, amik nekem tetszettek. Nem egoizmusról van itt szó, vagy hogy nekem sokkal jobb az ízlésem másoknál, hanem arról, hogy a tanár rajongása egy mű iránt felkeltheti az érdeklődést a diákban, hogy mégis mi az, ami megfogta az ő tanárát, ezáltal jobban meg tudja ismerni - az pedig nem kérdés, hogy a diákok mindig szeretnék a tanárjuk nem tanári énét is megismerni, vagy legalább is valami hasonlót tapasztaltam eddig. Ha pedig véletlenül még neki is tetszene az a mű, akkor már el lehet indítani egy irányba, hogy saját maga szórakoztatására olvasson, és akkor már eljutottunk oda, hogy legalább olvas. Igen, tudom, lila köd, majd felébredek, de azért egy próbát megér. ;)

2011. augusztus 7., vasárnap

Jostein Gaarder - A történetárus

A kiadó honlapján lévő tartalom:

Vannak írók, akik kifogynak belőlük, neki azonban állandóan új ötletek jutnak az eszébe. Már az iskolában virágzó kereskedelmet folytat: dolgozatokat cserél édességekre, később a lányok csókjaira. A tapasztalat, miszerint a lányok szeretik a meséket, egész életében elkíséri. Mégis abszurdnak tartja a gondolatot, hogy író legyen belőle. Nem vágyik a nyilvánosságra. Úgy dönt, megmarad az irodalom szürke eminenciásának, történetárus lesz. Ez az üzleti ötlet egészen új, a siker hatalmas.

Olvasás után:

Fura egy könyv, meg kell állapítsam. Olyan szempontból különleges számomra, hogy az első olyan olvasmányom, amely főszereplőjét, elbeszélőjét kifejezetten nem kedveltem. Egy arrogáns fickóról van szó, aki már gyerekkorában is többre tartotta magát a korosztályánál, hát még felnőtt korában! És ez a fölényeskedő hangnem az egész könyvön végig érződik, ami számomra kifejezetten ellenszenvessé tette.
A tartalom alapján a történetet sem ilyennek képzeltem, olyan hétköznapi volt, pedig a fülszövegben egy kicsit olyan varázslatosság érződött, de lehet, hogy csak én értettem félre valamit.
Gondolnánk, hogy a történetárusról lehet mesélni úgy is, hogy a történeteit nem hallgatnánk meg, de sajnos nem. Elég sok történet van leírva benne, melyek a főhős fantáziája által születtek, amik nekem olyanok voltak, mintha egy mesekönyvet olvasnék, nem pedig egy regény-alapanyagot. Pedig állítása szerint az írók remek regényeket írtak belőle, nekem viszont már a Panina Manina nevű hősnő nevétől viszolyognom kellett.
Összességében én többet vártam ettől a könyvtől, de az is lehet, hogy már túl sokat beleképzeltem és emiatt kellett csalódnom.

2011. augusztus 4., csütörtök

Ha írnék

Olvasás 7 hete - Ötödik hét

Milyen könyvet írnál legszívesebben?

Ha egyszer könyvet írnék, akkor azt nagy valószínűséggel magamról írnám. Egoizmus ide vagy oda, úgy gondolom ez az egyetlen téma, amiről hitelesen tudnék nyilatkozni. A fantáziám annyira nem szárnyal, hogy egy olyan könyvet alkothatnék, ahol minden részletet korrektül össze tudnék rakni, meg hát annyira járatos sem vagyok egyik témában sem, hogy bennfentesként számolhatnék be róla. A saját történetem pedig előfordulhat, hogy másokat is érdekelhet, legalább is én személy szerint szeretem a hétköznapi emberek hétköznapi történeteit olvasni, mert azokból lehet igazán tanulni, vagy következtetéseket levonni, tapasztalatokat gyűjteni.

Most hirtelen más eszembe sem jut a témáról, röviden, tömören kifejtettem a lényeget, még talán annyit elmondanék, hogy az egyetemen egyszer kellett írnom novellát, és természetesn itt is saját magam témája voltam, amit ITT el is lehet olvasni.

2011. július 31., vasárnap

Tapasztalataim a moly.hu-ról

Olvasás 7 hete - Negyedik hét

A Moly.hu könyves közösségi oldal népszerűsítése

Elég régen hallottam már a moly.hu könyves közösségi oldalról, de sokáig húzódoztam tőle, mondván már rengeteg közösségi oldalon vagyok fent, nem hiányzik nekem még egy. De mikor már a második legjobb barátnőm (akiről egyébként nem is sejtettem volna - @czanita) kérdezte meg, hogy miért nem vagyok fent a honlapon, akkor egy váratlan pillanatban regisztráltam. Az elején nem nagyon fogtam fel a lényegét az egésznek, azt hiszem, főleg azért, mert kevés embert figyeltem, így nem is tudtam, mi a lényeg. De mikor már beindult a biznisz, akkor sokszor már alig vártam, hogy gépközelbe kerülhessek és újra megnézhessem, kinek milyen könyves élményei voltak.

Az egyik barátnőm (@zakkant) által eljutottam már az elején két moly-talira is, és meglepő élményekben volt részem. Olyan emberek ültek le a kis asztalunkhoz, akikről elsőre, azt hiszem, nem gondoltam volna, hogy valaha is szóba elegyednénk, de annál a bizonyos asztalnál kezdettől fogva megvolt a közös téma, ami összehozott bennünket. Ezekben az emberekben a közös téma mellett nagyon pozitívan is csalódtam, egészen új horizontok nyíltak meg előttem, melyek igazán személyiségfejlesztő hatással voltak rám.

De hogy ne csak magamról beszéljek, valami moly-fényező dolgot is kellene írnom. Az alig 1 éves tagságom alatt észrevettem egy fontos dolgot: a moly-barátok figyelnek egymásra, sőt nem csak az ottani emberekre figyelnek, hanem azokra, akik potenciális moly-tagok. Itt arra gondolok, hogy próbálunk észleléseket létrehozni, ami azzal jár, hogy a városban, iskolában, munkahelyen, tömegközlekedési eszközökön pásztázzuk az embereket, hogy ki olvas, mit olvas, és ha találtunk ilyet, akkor máris valamilyen kapocs köt össze bennünket: az olvasás szenvedélye.

2011. július 22., péntek

Szabó Magda - Drága Kumacs!

A kiadó honlapján található fülszöveg:

Annak idején, 1960 körül Hermann Hesse fedezte fel Szabó Magdát a nyugatnémet Insel könyvkiadónak, s így közvetve a Nyugatnak, a nagyvilágnak. Szabó Magda számára akkor és később is, a korabeli magyar kultúrpolitikának a „tiltás, tűrés, támogatás” hármasszabályával jellemzett viszonyrendszerében roppant fontos volt a külföldi ismertség, a nyugati visszajelzés, amely nemcsak az irodalmi életben, hanem egzisztenciálisan is valamiféle védettség- és biztonságérzetet adott neki.
Részben ez is indokolhatja, hogy a leghosszabb, leghűségesebb, legbizalmasabb barátság – az Ókút-beli Agancsos mellett – egy külhoni magyar irodalmárhoz, műfordítóhoz, kritikushoz, a Neue Zürcher Zeitung munkatársához, Haldimann Évához fűzte. Persze ebben fontosabb körülmények is közrejátszottak: a nagy műveltségű, kifogástalan ízlésű, ízig-vérig európai barátnőt Szabó Magda rokon léleknek érezte; nemhiába írja neki egy helyütt: „rengeteget gondolok Rád, és néha eltűnődöm, milyen érdekes, hogy Neked semmit se kell és kellett soha magyarázni, mindjárt megértetted a játékaimat, mintha a kishúgom volnál...”
Több évtizedes kapcsolatuk során csak nagy ritkán találkoztak személyesen. Érintkezésük legfőbb eszköze a levelezés volt. Az itt közreadott, 1970 és 2005 között keletkezett százhatvanöt levélből jól látható, hogy Szabó Magda a négyszemközti beszélgetés megfelelőjeként használta a kommunikációnak ezt a formáját: kendőzetlen nyíltsággal, őszinte fájdalommal vagy éppen sugárzó derűvel számolt be mindarról, ami történt vele és körülötte, hétköznapi életéről, utazásairól, betegségeiről, közéleti szerepéről, egyházról, pályatársakról, az irodalmi életről a rendszerváltás előtt és után, sikereiről és az őt érő méltánytalanságokról, imádott férjéről, Szobotka Tiborról, kedvenc kutyáiról-macskáiról, egyszóval bármiről, ami csak barátok közt felmerülhet. Ezekben a levelekben – ahogy Haldimann Éva írja – „benne van az egész élete, hiszen ebből a zseniből csak úgy folyt a téma és a szó”.

Olvasás után:

Nagyon tömör és nagyon sok. A végére már untam, mert sajnos a folytonos megszakítások miatt nagyon sokáig tartott elolvasni, és a végére már másra vágytam. Emiatt egy kis lelkiismeret-furdalásom is van, mert amúgy nagyon élvezhető és kellemes olvasmány, és valóban olyan, amiből elég jól bele lehet látni egy írónő lelkébe.
Sajnos majdnem az egészet átszövi a gyász, hiszen a kettejük barátságának elején meghal Szobotka Tibor, a férj, és az írónő nem hajlandó élni nélküle, legalább is nem boldogan. Éveket szentel annak, hogy a férje idő utáni elismerése végett összetegye az életművét, amit maradéktalanul sosem sikerül neki, de igyekszik. Mekkora bánat lehetett benne amiatt, hogy látja, a közönség csak a férje halálhírére figyel fel, akiről ő tudta, hogy mekkora író, ráadásul állította mindig is, hogy nagyobb, mint ő, csak neki valahogy jobban jöttek össze a dolgok. A férjének az élete viszont a megnemértettség miatt keserűen telt és a jó híreket vele már csak a temetőben közölhette. Nem is értettem, ezt hogy tudta elviselni és feldolgozni.
Ami még megfogott a levelekből, az az, ahogyan a rendszervált(oz)ást leírta. Kislány voltam még akkor, nem emlékszem semmire az akkori kemény világból, de Szabó Magda a saját történetén keresztül elég valósághűen láttatja. Idősebb éveire konkrétan annyira leszegényedett, hogy komolyan meg kellett fontolnia, mikor milyen élelmiszert vesz meg. Azért ez eléggé elszörnyesztett... Azt gondolnánk, egy jól menő írónak rengeteg pénze van, ami valószínűleg így is van, de nem biztos, hogy Magyarországon. Szóval ez a pálya is megfontolandó...
Aki szeretné megismerné az igazi Szabó Magdát, az ki ne hagyja ezt a könyvet, de egy valamire érdemes figyelni: Szabó Magda már idős volt, mikor ezt írta, ezért a könyvet érdemes idősebb fejjel olvasni ahhoz, hogy valóban mindent megértsünk, ami benne szerepel. (Igen-igen, nekem sem most kellett volna ezt olvasnom, hanem jó pár évvel/évtizeddel később.)

2011. július 20., szerda

Hangulataim

Olvasás 7 hete - Harmadik hét

Mi alapján választod ki a következő olvasmányod?

Nem vagyok túl követhető ebben a kérdésben. Mindig az aktuális hangulatomnak megfelelő könyvet választom ki. Ezek a hangulataim is könyvekhez köthetőek, van például szépirodalmas hangulatom, romantikus hangulatom, tudományos hangulatom, ponyvahangulatom, ilyesmik. :D Egy-egy ilyen hangulat általában egy adott könyv elolvasásáig tart, mert addigra ki is elégítődik egy ilyen hangulatom. Ritkább esetben - ha nagyon jó az adott könyv -, akkor ez a hangulat elhúzódhat még egy könyv erejéig.

Nemrég pont így jártam, elolvastam Szabó Magdától Az ajtót, és annyira tetszett, hogy még több Szabó Magdát akartam, ezért elkezdtem a Drága Kumacsot is. Ezzel viszont már kicsit megcsömörlöttem, mert iszonyatosan hosszú, és most egy kicsit elég volt Szabó Magdából, most nagyon mást akarok olvasni. Például valami könnyedebbet, ponyvát vagy romantikust. Mondjuk az is biztos, hogy valami vékonyabb könyvet fogok levenni a polcról - és ebből az is következik, hogy nálam a vastagság is kiválasztási szempont. Tehát Dan Brown is várat még magára...

2011. július 13., szerda

Sorozatok

Olvasás 7 hete - Második hét

Sorozatok: olvasol-e, gyűjtesz-e sorozatokat?

Nem kedvelem a sorozatokat. Már csak surmóságom miatt is: nagyon költséges beszerezni minden darabját, kivétel ez alól, mikor el tudom intézni szülinapi ajándékként, vagy ilyesmi. Magamtól szerintem nem kezdenék el egyet sem.

Szerintem olvasni sem sokat olvastam sorozatot, most hirtelen 2 jut eszembe. Az egyik a Napóleon menyasszonya - Napóleon felesége - Adieu, Bonaparte trilógia, de ebben az volt a jó, hogy minden könyvet egyszerre megkaptam, így nem volt az az éktelen várakozás egy-egy rész között.

A másik ilyen - sokan biztos tudják rólam - a Twilight volt, ami viszont megőrjített. Már sokat hallottam róla, ezért egy netes, elég csúnya fordításban elkezdtem olvasni. Az első két résszel így végeztem, de elmondani nem tudom, mennyre zavart a sok hiba és a csúnya fogalmazás benne. Szerencsére a második résszel pont akkor végeztem, mikor megjelent magyarul a harmadik rész, egyből meg is vettem, tehát a sorozat megvételét a harmadik résszel kezdtem. :D Elég gyorsan végeztem vele, és a nem hivatalos fordítások ez annyira tetszett, hogy elhatároztam a negyedik részt nem fogom nem hiteles forrásból olvasni, hanem kivárom a negyedik könyv megjelenését. És akkor itt kezdődött a hihetetlen várakozás, tényleg őrjítő volt. Mikor végre beszereztem, pillanatok alatt el is olvastam és akkor meg az volt a rossz, hogy vége van. Többet nem fogok kapni ebből a sorozatból, pedig kb. másfél évig végigkísérte az életemet.

Amondó vagyok, nem jó sorozatot olvasni, úgyhogy ezentúl próbálom is magam távol tartani tőlük.

2011. július 9., szombat

Aki elindított

A moly.hu-n elindított programban szeretnék én is részt venni, ezért most 7 hétig születnek olyan rendhagyó bejegyzések, amik az olvasási szokásaimról, véleményemről szólnak. Kezdődik is.
--------------------------------------------

Ki adott először könyvet a kezedbe? Kinek a hatására kezdtél el olvasni?

Legelső könyvem, amit az iskolától függetlenül olvastam Mary Poppins volt. És hogy ki is adta a kezembe? Nem más, mint édesanyám, akinek nem sokat kellett győzködnie, hogy elolvassam, csak el kellett mondania pár hasznos információt a könyvről: neki kislánykorában ez volt az egyetlen könyve, ráadásul neki is ez volt az első. És ugyebár egy kislány mindig szeretne hasonlítani az anyukájára, ezért belefogtam.

Valószínűleg már akkor nagyon tetszett, hogy ő mennyire beletemetkezik egy-egy könyvbe, néha el is csíptem, mikor édesapámnak mesélt róla, hogy most milyen érdekeset olvasott és ez imponált nekem. :)

Azt kell mondjam, hogy most már valószínűleg túlnőttem a mesteremen, mert míg Anyu sokszor olvas Nora Roberts-et vagy Danielle Steel-t, addig én egy olyan könyvet nem tudnék elolvasni, inkább valami komolyabbat, aminek mélyebb mondanivalója van. Ettől függetlenül rajongásunk a könyvekért közös, közösen nézegetjük az akciókat a könyvesboltokban, vagy az internetes könyváruházakban.

2011. június 13., hétfő

Gabriel Garcia Márquez - Baljós óra

Fülszöveg:

A rothadás bűze lengi be a híres-nevezetes Macondótól nem messze fekvő falut, amely a kolumbiai polgárháború után néhány évvel látszólag békésen szunnyadozik. Ezt a feszült csendet, a baljós nyugalmat zavarják meg a rejtélyes falragaszok, amelyek reggelente megjelennek itt-ott a házak falán, s bár titkot nem árulnak el senkiről csupa olyasmit tesznek közhírré, ami már úgyis jó ideje közszájon forog –, ezek a falragaszok indítják el az események végzetes láncolatát. „Nem a falragaszok okoznak álmatlanságot az embereknek, hanem a falragaszoktól való félelem” – mondja az egyik szereplő, s lassanként azt is megtudjuk, mi is táplálja igazából a falubeliek félelmeit: a rothadás bűze (melyet egy bozótban fennakadt tehén áraszt) már-már emberi alakot ölt, amikor az elöljáró, a véres polgárháborúban győztes új hatalom helyi képviselője rászabadítja a terrort a falura.

Olvasás után:

A Száz év magány magávalragadósága után döntöttem úgy (csak úgy hirtelen, mikor megláttam a könyvtárban), hogy érdemes lenne más könyvet is olvasni Márqueztől, ezért esett a választásom erre a könyvre - és persze még a rövidsége miatt is. Most ilyenre vágytam.
Nem egészen olyan lett, mint amire számítottam. Már a cím is felkeltette az érdeklődésem amúgy, de egy elejtett megjegyzésen kívül nem tudtam kötni a történethez. Viszont az a megjegyzés tényleg annyira semmitmondó volt a történet szempontjából, hogy nagyon.
A szereplőkkel is voltak bajaim. Míg a Száz év magányban több kedvenc szereplőm is volt, itt egy sem, sőt, utáltam őket. Mindegyik nagyon ellenszenves volt, bár sejtem, hogy pont ez volt a cél. Csak felvetődik bennem a kérdés, hogy miért? Nincs konkrét főszereplő sem benne, akihez kötődnénk, bár az elöljárónak kitűntetett szerepe van, viszont érdekes vele kapcsolatban, hogy a mű 2/3-ánál jutott eszembe, hogy nem ismerem a nevét. Ő egy teljesen név nélküli szereplő. Máskor máshol találkoztam már olyannal, hogy nem rögtön derül ki a (fő)szereplő neve, de a történet előrehaladtával valamilyen úton-módon tudomásunkra hozza az író, viszont Márquez ezzel totálisan szembemegy. Ebből a szempontból a mellékszereplők kezelése is érdekes. Szinte minden alkalommal (ami engem külön idegesített) nem is vezeti be az új szereplőt, hanem csak közli a nevét, és hogy mi történik vele. A nevek tengerében időnként el kellett gondolkodnom, hogy róla vajon olvastam-e már, vagy sem. A mű végéig jönnek új szereplők, és valakit e módon ismerünk meg, valakit meg a főszereplőhöz hasonlóképpen: nincs neve, csak beszél róla, mit cselekedett.
Ha a regény légkörét kellene jellemeznem, egy szóval tudnám megtenni: gusztustalan. Ahogy leírja a színeket, főként a szagokat, tapintásokat, az emberek hozzáállását, gondolatait, viselkedését, és főként azokat a tevékenységeit, amikről nem szoktunk beszélni, szó szerint gusztustalanságról van szó. Emiatt egyébként többször el is ment a kedvem tőle.
A történetet /sztorit tekintve: nincs. Kerek egy hetet ölel fel a regényidő, amikor is elkezdődik ugyan valami, amitől a falu retteg, de az egy hét leteltével magától megszűnik, és a falu újra fellélegezhet. Ezalatt az egy hét alatt pedig történik mindenféle (rossz) dolog, ami általában egy faluban meg szokott történni, váltogatva a nézőpontkat a szereplők között. Ez a váltogatás egyébként teljesen véletlenszerűnek hat.
Szerintem Márqueznek egy célja volt ezzel a regénnyel: az olvasó elgondolkozzon rajta, hogy mi is volt Márquez célja ezzel a regénnyel. Tényleg, ez csak egy jó vicc lehetett tőle. :) Én még nála absztraktabb írót nem nagyon olvastam, azt hiszem. Most már csak a Szerelem a kolera idejént kellene elolvasnom, és nagyjából teljesen képbe kerülnék őt illetően. :)

2011. június 10., péntek

Múzsa lettem

Képzeljétek, múzsa lettem. Nemrég kaptam e tényről az e-mailt, csak eddig nem volt időm (zárószigorlat magyarból) megírni ezt itt. :)

Emlékeztek még, hogy tavaly az egyik postomhoz a könyv írója is kommentált? Ez Az utolsó magyartanár feljegyzései című postom volt az, aki nem ismeri, kattintson rá, érdemes, ugyanis az utána lévő post már az írótól kapott levelet tartalmazta, ami szintén érdekesre sikeredett. Ezek után egy évig semmi sem történt az ügyben, de a napokban kaptam egy e-mailt, amiben kiderült, hogy múzsa lettem, pont ennek a postnak a kapcsán.

Tavaly indult a A 12 legszebb magyar vers konferenciasorozat, melyben felkérték Dreff Jánost, hogy vegyen részt a Ki viszi át a Szerelmet-állomáson, amiből nemrég jelent meg az előadást tartalmazó kötet, ugyan a honlapon (www.12legszebbvers.hu) még nincs fent, de az az, ami az én szemszögemből érdekes. Várni fogom és majd el is olvasom, talán majd még abból is lesz egy bejegyzés itt. :)

2011. május 11., szerda

Szabó Magda - Az ajtó

A kiadó honlapján talált szerzői szavak a műről:

A mindig is mitológiai személyiségnek érzékelt Emerenc aztán megtette első csodáját: az első kiadás megjelenése utáni héten már nem volt kapható története, a könyv üzenetét, amelynél magánabb magánügy igazán nem volt elképzelhető, személyes ügyüknek vállalták fel azok, akik az írót élete minden buktatóján átsegítették: az olvasók. A sepregető öregasszony, aki ha teheti, mindenki útjából el iparkodott seperni a bajt, veszedelmet, áthágta a magyar határt, alakját éppúgy ismerik német földön, mint az Északi-tengernél vagy Svájcban, a Columbia Egyetem Kelet-európai Arcképek sorozatából holdtükör arcába nézhetnek az olvasni szerető New York-iak. Lakásomat vadidegenek keresik fel miatta, állnak az erkélyemen, ahonnan még látni egykori otthonát, kértek tőlem már fényképet róla és valami emléket Viola kutyáról. Az Európa Könyvkiadó is nyilván Emerenc ösztönzésére döntötte el, hogy mikor újraindítja a szerző életműkiadását, nem a pályakezdő Freskó megjelentetésével teszi, amikor az arénába visszatért fiatal író szenvedélyének lángjai először lobbannak a higgadttá modulált mondatok között, hanem Az ajtó-val, amely alkotója jelenlétét harmincnégy nyelven igazolja vissza a nemzetközi könyvpiacon.

Olvasás után:

Hirtelen felindulásomban kezdtem el olvasni, ugyanis meguntam Proust-ot és valami jobbra vágytam, és ezt maximálisan meg is kaptam ettől a regénytől.
Szabó Magdától ez előtt az Abigélt és a Für Elise-t ismertem, de azok is annyira tetszettek, hogy muszáj volt tovább olvasnom. Az ajtóról csak a címét hallottam, illetve, hogy jó, de igazából még azt sem tudtam miről szól. Nem is akartam utána nézni, legyen meglepetés, gondoltam, és lett is, és nagyon pozitív meglepetés.
Emerenc alakja valami fantasztikus. Nem is tudom ennél jobban körülírni. Azt nehezen értem meg, hogy az ismerősei miért szerették ennyire, mert egy ilyen személyiséget elképzelni jó dolog, de élőben szerintem nagyon meghökkentő lehet. Fura mód az egész regény alatt a Mamámra emlékeztetett, aki már ugyan nem él, és sajnos felnőtt fejjel nem is ismerhettem. Annyiban hasonlítanak egymásra, hogy neki is voltak néha olyan kijelentései, amiket sosem tudtam értelmezni teljesen, mert valószínűleg a világképe volt olyan, a szeretetét is különös módon mutatta ki mindig, bár sosem olyan 'állatiasan', mint Emerenc. Mamám nála emberibb volt, de ugyanolyan merev személyiségszerkezettel rendelkezett, mint Emerenc. Sőt, külső leírásában is nagyon hasonlíthatott rá. A 'falusi' dolgairól már nem is beszélve, bár mi nem vagyunk hajdúságiak, de az ormánságban is hasonlóak a szokások, úgy vettem észre. Ezen dolgok miatt úgy érzem, nagyon közel áll hozzám a könyv, kicsit nosztalgiáztam vele és azt hiszem, ez kellett nekem.
Viszont nem csak Emerenc személyiségében találtam meg egy hozzám közel álló ismerős személyiségét: Violában is. Viola annyira részletesen kidolgozott, és olyan okos, hogy egyből a mi kutyánkra asszociáltam róla, Blökire. Ő az első olyan kutyánk, akinek 'látszik' a lelke, pont úgy, mint Violának, és feltűnő a hasonlóság, főleg ahogy ezt az írónő leírta. Tényleg fantasztikus.
A Für Elise elolvasása után annyira sajnáltam, hogy Szabó Magdának a folytatást már nem sikerült megírnia, mert a gyermekkora után ugyanannyira kíváncsi lettem volna rá felnőtt nőként, ahogy íróvá válik, illetve úgy unblock mindenre. Ebben a könyvben legalább kaptam egy kis szeletet az írói pályafutásából, pont azt az időszakot, mikor kezd nagyon híres íróvá válni, és ez, magyarszakos múltamra való tekintettel, nagyon tetszett nekem.
Olyan sok gondolat kering még bennem, de egyszerűen nem tudom őket megfogalmazni, azt hiszem ilyen is egy jó könyv hatása.
Kis kitekintés: Amint befejeztem Az ajtót, neki is álltam egy másik Szabó Magda könyvnek (ebből nem elég még), a Drága Kumacs!-nak és meglepődtem, hogy pont ott kezdődik, ahol Az ajtó befejeződik. Szerencsére azért még Emerencet is megemlíti benne, kiderül a valódi neve is, illetve hogy milyen az élet a halála után: a kutya hogy éli meg, és hogyan boldogul Emerenc utódja, illetve hogy nem. És ami még dupla öröm a számoma: újabb szeletet olvashatok el Szabó Magda életéből.

2011. május 7., szombat

2 éves statisztika

Májusban lett két éves a blogom, aminek köszönhetően most olvashattok tőlem egy kis statisztikát. Ugyanis statisztikamániás vagyok, mindenről szeretek adatszerűen tudni, pláne a saját dolgaimról. A blogomhoz tartozó statisztikát is napi szinten megnézem, hátha történt valami nagy dolog, amíg nem voltam gépközelben. :)

Jöjjenek a számok: A két év alatt
- 5300-an nézték meg a blogom,
- 35 bejegyzés született (ez nem túl sok, valljuk be),
- 55 kommentet kaptam.

A legek:
- A legtöbbet olvasott post: Mikszáth Kálmán - Szent Péter esernyője.
- A legtöbb kommentet kapott post: Az utolsó magyartanár feljegyzései.
- Az a kulcsszó, ami alapján a legtöbben jutottak el a blogomra: könyves blog.
- Az a hivatkozó URL, ahonnan legtöbben jutottak el a blogomra: Google.
- A legtöbbet használt címke: regény.

Remélem a következő évben sokkal többet fogok tudni foglalkozni az olvasással és a blogommal is és a mutatók is szépen növekedni fognak. :)

2011. április 22., péntek

Dr. Csernus Imre - A férfi

A kiadó honlapján lévő tartalom:

Amikor ez a könyv készült, körbetelefonáltam egy csomó pasit, akit ismerek. A tinédzserektől kezdve az ötvenesekig valamennyiüknek ugyanazt a kérdést tettem fel: mitől érzik magukat férfinak. A kérdésre, hogy mitől érzik magukat férfinak, a pasik egy jelentős része azt felelte, hogy ezen ők még soha nem gondolkodtak, és ez a kérdés eléggé meglepetésszerűen érte őket… Holott a nők esetében az utóbbi öt-tíz év másról sem szólt, mint hogy definiálják, mi az, hogy nő… Úgy tűnik, ezek olyan dolgok, amelyekről a pasik általában nem beszélnek. Vagy csak nagyon felületesen. Magáról a férfilétről… Azért nem, mert „ez teljesen magától értetődő”, hogy az illető férfi. Fel sem merül, hogy ezt bármi megkérdőjelezhetné…"

Hallgatás után:

A Nő után elég könnyed olvasmánynak véltem ahhoz, hogy néhány házimunka közben betegyem és hallgassam, és jó döntés is volt, így még a házimunka is könnyebben ment.
Azt mindenképpen meg kell állapítanom, hogy ez a könyv sokkal összeszedettebb, mint A Nő, van eleje és vége és a történetekben is látszik, hogy tartanak valahova, vezetve vannak. Így már azért sokkal élvezhetőbb volt.
Tartamát tekintve valamennyire jobban kiéleződött a férfiakra, de még mindig beszélt általánososan az emberi lélekről és rossz döntésekről, lépésekről. Sok mindenről szó esik benne, ami számomra nagyon tanulságos volt, bár ezt eddig is tudtam, csak nem ilyen expliciten, hogy a pasik/férfiak többsége nem beszél érzelmi dolgokról, pláne nem a sajátjairól. Emiatt nagyon sok kapcsolat megy tönkre, hisz nem beszélik meg otthon a dolgokat, hanem másban keresik meg az örömöt, például egy szeretőben. E gondolat kapcsán rájöttem, hogy az én párom nem ilyen. Ő szeret az érzéseiről beszélni, a kapcsolatunk is elég harmónikus, mert mindig elmondjuk a másiknak, mi a gond, vagy mivel nem értünk egyet. Úgy gondolom, hogy erre már lehet építeni, és ez így egy szép jövővel megáldott kapcsolat lesz. Persze, ehhez én is kellek, de azt hiszem, rajtam nem fog múlni.
Ahhoz képest, hogy ez egy könyves bejegyzés, szépen eltértem a témához, de ezek azok a gondolatok, amik a könyv kapcsán eszembe jutnak. Természetesen nem veszem szentírásnak, ami e könyvben szerepel, de aki elolvassa, legalább elgondolkodik a saját életén, és emiatt ez igen hasznos olvasmány.

Jane Austen - A klastrom titka

A kiadó honlapján lévő tartalom:

A kislánynak csúnyácska Catherine idővel virágzó szépséggé érik, s amikor szomszédjuk Bath városába utazik fürdőkúrára, meginvitálja a kisasszonyt, hogy bevezesse a társasági életbe. Catherine körül nemsokára több udvarló is felbukkan: a hóbortos John Thorpe, a lány új barátnőjének bátyja, valamint a gáláns Mr. Tilney, miközben a kalandvágyó Catherine elindul, hogy felfedje a klastrom titkát…

Olvasás után:

Egyrészt barátnőm folytán sodródtam közel Austenhoz, másrészt pedig azért, mert véletlenül megnéztem pár filmet, melyet a könyveiből készítettek és azok egyszerűen lenyűgöztek. Gyönyörűek és a mondanivalójukba is beleszerettem, vagy még az is előfordulhat, hogy az akkori korba szerettem bele. Ezek után már kezdett nagyon érdekelni, hogy ki is ez a Jane Austen.
Egy hihetetlen akció folytán hirtelen felindulásból megvettem ezt a könyvet. Ha másért nem, hát a szép borítójáért, mert imádom a szép borítókat. :) Márquez után valami könnyed olvasmányra vágytam, így lekaptam a polcról ezt. Már ahogy elkezdtem olvasni "éreztem a kort", amire vágytam, viszont egy idő után annyira túltengett ez bennem, hogy majdnem letettem. Meg is lepődtem volna magamon, mert ilyet azért nem szoktam tenni, sok mindent kibírok, csak hogy lássam, mi fog kisülni belőle a végén. Először azt állapítottam meg róla, hogy unalmas, de rájöttem, hogy ez nálam nem gond, úgyhogy tovább kerestem az okokat, míg a könyv végére (amikor már nem olyan volt) rájöttem: olyan ellenszenves alakokat festett le Austen, hogy viszolyogtam tőlük. Ez pedig egyértelműen egy pluszpont az írónőnek. :)
Tökéletesen tudtam azonosulni a főszereplővel, főbb vonásaink teljesen hasonlóak voltak, így teljesen bele tudtam magam élni a szerepébe, főleg a klastrom szobájában való titok felkutatása közben: én is biztosan ilyen lettem volna. :)
Amiért még kezembe akartam venni Jane Austent, annak oka még az volt, hogy megtudtam, milyen jellegzetes humora van és most már legalább én is tanúsíthatom, hogy tényleg zseniális és nagyon jókat szórakoztam rajta. :)
Még egy pluszpont az írónőnek a happy end leírása: sok író csak meglebegteti az olvasó előtt, hogy milyen jó kis élet vár a főhősökre, itt viszont oldalakon keresztül úszhattam a boldogságmámorban, mert részletes leírást adott. Korábban ilyet még nem tapasztaltam, de nagyon tetszett. Már fontolgatom, hogy mégis melyik regénye legyen a következő.

2011. április 10., vasárnap

Gabriel Garcia Márquez - Száz év magány

A kiadó honlapján lévő fülszöveg (valójában idézet):

A szép Remedios... soha nem tudta meg, amíg e világban élt, hogy megmásíthatatlan sorsa, a lázító nőiesség mindennapos katasztrófát jelent. Valahányszor Ursula tilalmát megszegve az ebédlőbe lépett, páni kétségbeesésbe sodorta az idegeneket. Nagyon is szembeötlő volt, hogy a durva ing alatt teljesen pucér, és senki sem látta be, hogy nem kacérságból borotválja kopaszra tökéletes fejét, s az sem bűnös kihívás, ha a meleg miatt szemérmetlenül feltárja a combját, vagy ha élvezettel szopogatja az ujjait, miután puszta kézzel a szájába rakta a falatot. Azt viszont egyik családtag sem tudta, amit az idegenek tüstént érzékeltek: a szép Remedios valami izgató levegőt, kínzó fuvallatot áraszt, amely órák múlva is érződik mindenütt, ahol megfordult. Szerelmi viharokban edzett férfiak, akik a világ minden próbáját kiállták, megesküdtek rá, hogy még soha nem éreztek olyan gyötrő vágyat, mint amit a szép Remedios természetes szaga vált ki belőlük.

Olvasás után:

Pont ez az idézet, ami fülszövegben is szerepel, a kedvencem... Vannak szereplők, akiket jobban kedveltem a műben, vannak, akiket kevésbé. Remedios a kedvencem volt. De ez tipikusan az a mű szerintem, amiben mindenki találhat magának kedvenc figurát, mert olyan sokan vannak, hogy bőven lehet válogatni. Viszont ahogy ez előny, úgy hátrány is: még sosem olvastam olyan művet, ahol kiderült volna rólam, hogy nem tudom megjegyezni a neveket, vagy kapcsolatokat, vagy egyáltalán egy szereplő létezését. A Buendía-család 100 évében rengeteg családtagról beszélhetünk, de emellett még ott voltak azok a szereplők is, akiknek csak köze volt a családhoz.
Azt hiszem, most el fogok követni azt a bűnt (a blogom felé), hogy nem fogok semmi értelmeset írni erről a könyvről. Fantasztikusnak találom, azóta is folyton azon jár az eszem, de ehhez hasonlót még sosem olvastam és máshol sem tapasztaltam, úgyhogy még csak ott tartok, hogy egyáltalán rácsodálkozom a mágikus realizmusra, mint műfajra. De tény, hogy tetszik, nem nagyon tudtam letenni sem a könyvet, úgyhogy Márquez bácsi számíthat rá, hogy még olvasni fogok tőle. :)

2011. március 9., szerda

Déry Tibor - Niki

A kiadó honlapján lévő fülszöveg:
A kisregénynek keretet adó kutyatörténetben az 50-es évek tragikus eseményei elevenednek meg. A megindító történetből a kisebb gyerekek is megérthetik és átélhetik a korai közelmúlt tragikus eseményeit.
Olvasás után:

Egy antikváriumban találtam rá és ott helyben elszégyelltem magam, mikor elolvastam ezt a fülszöveget. Lévén, hogy magyartanárnak készülök, kissé furának éreztem, hogy nem hallottam még soha semmit erről a könyvről, pedig kötelezőnek szokták feladni. Így gyorsan megvettem és pótoltam e hiányosságomat. Bár azon is elgondolkodtam, hogy csak reklámfogás ez a fülszöveg, de akkor viszont nagyon jó. :)
A mű elején nagyon elszörnyedtem. A nyelvezete nehéz, sokszor a jelentéktelen dolgokat oldalakon keresztül mutatja be az író, igazán körmönfont mondatokban, amibe könnyen bele lehet unni. Viszont ha ezen túljut az ember (és jusson túl!), akkor már igazán érdekfeszítő.
A történet elején a kutya perspektívájából látunk, majd a Pestre költözést követő időszakban egyre többet látunk az emberek szemszögéből, hiszen az akkori politikai helyzetet egy kutya szemszögéből bizony elég nehéz lenne bemutatni. Innen kezdett számomra érdekessé válni, egyre többet megtudtam, össze tudtam rakni az ok-okozati dolgokat, végre lett benne ráció - hiszen addig, egy kutya fejével gondolva, nem sok ráció volt az emberek viselkedésében és cselekedeteiben.
A könyv végére már nagyon azt akartam, hogy jól végződjön, nagyon sok szenvedés lett leírva benne, de nem mondhatjuk, hogy pozitív a befejezés. Mármint ha kutya nélkül íródott volna a történet, akkor pozitívnak mondanánk, de úgy, hogy a kutya kvázi a főszereplő, úgy már tragikus a vég. Így viszont a gazdái számára is negatív, tehát végül is az emberi sztori is negatív lett ezáltal. Érdekes.
Elgondolkodtam rajta, hogy adnám-e kötelezőnek. A nyelvezete miatt csak idősebb korosztálynak, és még az is lehet, hogy csak emelt szinten, hiszen azok az elemzési szempontok, amik alapján érdekes lenne megfigyelni, már nem tartoznak középszinthez. Bár ha létezne egy irodalom iránt érdeklődőbb osztály, ott bevethető lenne.

2011. február 25., péntek

Valentini Zsuzsa - Borregény

A kiadó honlapján lévő fülszöveg:

"Inni életfilozófia. Az önkifejezés válfaja. Az énmegismerés utánozhatatlan módja. Mindenféle leplek lehúzása, lerántása, félredobása. Menekülés, kikerülés, elérés, beteljesülés, zuhanás, repülés, kiterjedés, zsugorodás, égbe törés. Megvalósulás, tökéletesedés, kihágás, alkalmazkodás, társasodás, örömszerzés, örömadás.
Jaj annak, aki nem iszik!
Jaj annak, aki túl sokat iszik!''

Olvasás után:

Sokkal jobban tetszett, mint gondoltam, hogy fog. Csak azért vettem meg, mert semmi olvasnivalóm nem volt, és hihetetlen leárazások voltak a könyvesboltban. Gondoltam, egy próbát megér. És bőven megérte!
Első gondolatom az volt a történettel kapcsolatban, hogy mennyire érdekes, ahogyan a szereplők tulajdonságait az alkohollal való kapcsolatuk alapján ismerhetjük meg. A történet eleje szorosan kötődött ehhez a koncepcióhoz, viszont pár fejezet után kicsit tágult a kör.
Akkor a második gondolatom is megszületett: ebből a könyvből meg tudom érteni, milyen volt szüleim fiatalkora, ugyanis pont a '70-80-as években játszódik, annak mindenféle negatív és pozitív tulajdonságával együtt. Legjobban az egyetemi éveket élveztem, két okból is. Az egyik a Szovjetunióban lévő mezőgazdasági táborban eltöltött pár hét, ahova az egyetemista lányok világot látni mentek, de igazán nagyot csalódtak. A másik ok az egyetemista lányok felnőtt nővé válása, pontosabban a szüzességük elvesztése és leginkább annak megszervezése, hiszen akkoriban a kollégiumok nem voltak olyan szabad szelleműek, mint manapság.
A harmadik gondolatom az egyetemi évek után következett: mennyire jó fiatal házasnak lenni! Legalább is Franciskáék olyan felszabadultak, szerelmesek és boldogok voltak, hogy eltökéltem, én is ilyen életet szeretnék majd magamnak. Ebben benne van a kisgyerekek létéből jövő öröm, a balatoni nyaralóból áradó szabadság, a rengeteg baráti és családi összejövetel, de legfőképpen a házastárs szerelme.
Tényleg rengeteg alkoholizálás van a történetben, főleg mert aszerint haladunk, vagyis ugrálunk egyik szeszes alkalomtól a másikig. Ezek leírása viszont valahogy annyira bizalomgerjesztő. Sokszor már azt gondoltam, mennyire jó, Franciska megint ihat, és megint jól érezheti magát. De hát neki ez volt az élete. Idős korára kitalálta, hogy megszületett az unoka, ő ugyan nem lesz olyan nagymama, aki folyton csak iszik. Nem ment neki, de ettől egy kicsit sem lettem szomorúbb, hiszen annyira hozzám nőt a szereplő, hogy szerintem bármit elnéznék neki. :)

2011. február 24., csütörtök

Ljudmila Ulickaja - Szonyecska

Ulickaja.hu-n lévő tartalom:

A Szonyecska egy női sors szívet melengető és szívbemarkoló története, szovjet is, orosz is. Szovjet, mert Szonyecska élete a vad sztálinizmus, a világháború, majd a létező szocializmus kulisszái között zajlik, orosz is, mert a félszeg, előnytelen külsejű könyvtároslány egyetlen feltűnő tulajdonsága, hogy kislány korától kezdve elszántan, szenvedélyesen, mámorosan olvassa a nagy orosz irodalmat. Igazi élete az irodalom valóságában zajlik, Anna Karenyina szerelmi bánatát legalább olyan mélyen képes átélni, mint a való életben a saját nővére fájdalmát. Regénybe illő módon találja meg élete párját is, akiért hajlandó visszajönni az irodalom színes mezejéről a szürke, nyomorúságos valóságba, s regénybe illő az is, ahogyan csalatkoznia kell…

Olvasás után:

Magyar fordítás: V. Gilbert Edit. Ő a tanárom, és természetesen milyen művet is adhatott volna fel kötelezőnek, amit utána elemezgetünk, mint azt, amiért rajong. Elkövettem viszont azt a hibát, hogy ez a bejegyzés (időhiány miatt) már azután születik, hogy megvolt már az első óra, amin elemezgettünk belőle, így lehetséges, hogy elkanyarodtam az eredeti véleményemtől. Bár igyekszem továbbra is arra hagyatkozni.
Kötelességtudóan elkezdtem olvasni, és meglepett, hogy milyen gördülékeny. Csak úgy siklottam át az éveken, bár tény, hogy időnként elég lazán követi az időt, néhol pedig sokat elidőzünk. Tudtam - nagyjából - miről fog szólni, pontosabban, hogy kiről: egy könyvek világában élő könyvtároslányról. A fülszövegben legalább is ez volt és abban viszont egyből csalódtam, hogy Szonyecska már a könyv elején felhagy ezzel az életmóddal. Engem az a karakter érdekelt volna nagyon, de tovább olvastam, hátha később még visszatér a könyvekhez. Így is lett, bár ez nem annyira hangsúlyos momentum a történetben, hogy kielégülhettem volna tőle.
Ulickaja amúgy rendesen meglepett. Azt hiszem, a mai olvasó nem egészen ehhez van szokva, legalább is én biztosan nem. Az egész sztori alatt gyűjtöttem magamban a sok információt (mint máskor is szoktam), hogy a mű végére, mikor majd lesz a csattanó, vagy a NAGY fordulat, akkor majd mindent szépen összerakhassak magamban, de legnagyobb meglepetésemre nem volt semmiféle fordulat. Ha valamilyen görbén kellene ábrázolnom a művet, akkor icipici kilengésekkel tűzdelt, de messziről nézve vízszintes vonal lenne. Olvasás után, pont a nagy semmi miatt, egy napig nem is értettem, hogy őszinte legyek, mit akart ezzel Ulickaja, de idővel rájöttem, hogy pont ezt. Hogy elgondolkozzunk azon, hogy ilyen női sors is van, és van, aki ebben boldog is.
Az tény, hogy nem lett a kedvencem, talán amiatt, mert semennyire sem tudtam azonosulni egyik szereplővel sem, de olvasni szeretnék még Ulickajat, meg akarom látni, a többi regényében mit művelt.

2011. február 3., csütörtök

Henrik Ibsen - A vadkacsa, Solness építőmester

Olvasás után:

Nem is írnék tartalmat, mert egyrészt nem találtam jót, másrészt két drámáról is kellene, az pedig hosszú lenne. Inkább egyből véleményezek.

Nézzük csak Ibsen receptjét: vegyünk néhány teljesen átlagos szereplőt, hétköznapi szerepkörben, kutassunk fel hozzájuk régi ismerősöket, akik előhozzák számunkra a múltat. Ekkor persze egyből kiderül, hogy az a múlt nem is olyan fényes, mint azt először gondolnánk ezen hétköznapi emberekről. Minimális cselekvéseket látunk csak, azok is amolyan hétköznapi, unalmas cselekvések, viszont minden izgalmas részt megkapunk a szereplők elbeszéléseiből, akik egymásnak mesélnek, vagy esetleg csak felfrissítik a memóriájukat. Kiderülek az ármánykodások, az átverések, az elhallgatások, és ezáltal ismerjük meg jobban a szereplőket, mert a dráma ideje alatti mozzanataikból nem sokat tudunk meg. A csattanót pedig az adja meg, hogy a negatív múlt felszínre kerülésekor a jelenben szed áldozatot, pontosabban valaki meghal: a vadkacsában egy ártaltan kislány, a Solness építőmesterben viszont maga Solness, viszont mindketten olyan kulcsfontosságúak környezetük számára, hogy valójában ők tartják össze a szerelőket. Így könnyű elképzelni, hogy mi lesz a jövőben: szétesnek a kötelékek, eltávolódnak egymástól a szereplők - amellett, hogy boldogtalanok lesznek emiatt a haláleset miatt.
A vadkacsa sokkal jobban tetszett, valahogy olyan misztikus légköre volt, ami előre sejtette, hogy mi fog történni, de mégis úgy, hogy nem mertem elképzelni. A padlásszoba megléte pedig számomra kissé komikus volt, de tény, hogy Ibsen nagyon jól kanyarítja a szálakat köré, szinte minden mozdulatban ott ólálkodott, mint egy felhő.
A Solness építőmester története számomra nem túl hiteles, mert hirtelen felbukkan egy fiatal nő, aki akkor még kisgyerek volt, mikor megismerkedett Solness-szel, és kéri a megígért királyságát... Nekem ez túl-túl-túl... Nem is tudom milyen volt, talán erőltetett. Aztán pedig a kislányt beköltözteti a házaspár a gyerekszobába (úgy is tekintenek rá, mint aki életet hoz a házba), miközben a férj szeretőjévé válik... Kissé érthetetlen számomra, idegen, talán ezért sem tetszett annyira, bár kétségtelen, hogy nem tettem le, a végkifejletre kíváncsi voltam.

2011. január 29., szombat

Alan Bennett - A királynő olvas

A kiadó honlapján lévő tartalom:

Az angol királynő éli az uralkodók dicsőséggel teli, ám roppant unalmas életét: gyárakat látogat, fogadásokat ad, megnyitja a parlamenti ülésszakot, negyedszerre is megnézi a Niagara-vízesést, és minden héten kötelezően meghallgatja miniszterelnöke érdekfeszítőnek éppen nem mondható beszámolóját. Ám egy szokványosnak induló napon, mikor az udvari kutyafalka megtámad egy mozgó könyvtárat, a királynő élete egy csapásra megváltozik: menthetetlenül rászokik az olvasásra.

Olvasás után:

Beszippantott. Szerencsére nem sokat teketóriázott az író, és egyből a lényegre tért, mikor a királynő találkozott a mozgókönyvtárral, és megállíthatatlanul kezdetét vette az olvasás-szenvedély. A lényeg viszont azon van, ahogy ez papírra vetődött... Biztosan meg van ennek a pszichológiája... Mármint egyszerűen nem tudtam letenni a könyvet. A szemem előtt volt a királynő, hogy milyen menthetetlenül rabja lett a könyveknek, és minden percében, amit nem olvasással töltött, másra sem tudott gondolni, csak az olvasásra. Hajtotta a tudásvágy, az érdeklődés, a halandó ember érzéseinek megismerése, és magának a könyveknek a varázsereje.
Egyszer már csak azon vettem észre magam, hogy én is érzem ezeket az érzéseket, amiket a királynő érez a könyvei iránt. Én pedig erre a könyvre vetítettem ki ezeket az érzéseket, és menthetetlenül, szinte egyhuzamban kiolvastam. Még nem sok könyvvel tettem ezt.
Viszont ha téves a feltevésem és nem is emiatt a pszichológia dolog miatt történt az egyhuzamban kiolvasás, akkor viszont biztosan az író érdemei miatt is. Mert azért nem hagytam magam teljesen beleszippantódni, figyeltem Őt, ahogyan ír, és nagyon-nagyon tetszett. Letisztult, de könnyed mondatszerkesztés, változatos szóhasználat, egy olyan stílus, ami a témához és a királynő létéhez illő és igazodó, mégsem éreztem sosem, hogy ez erőltetett lenne. Valószínűleg a fordító (Rakovszky Zsuzsa) érdemei is közrejátszanak ebben, de tény, hogy egy 'rosszul' megírt könyvet nem lehet szépen lefordítani.
Az írónak ez eddig az egyetlen magyarul megjelent könyve, de ezentúl figyelni fogom, mikor fog legközelebb megjelenni könyve, mert azt feltétlenül olvasnom kell!

2011. január 23., vasárnap

Stephenie Meyer - Bree Tanner rövid második élete

A kiadó honlapján lévő tartalom:

A Twilight Saga az újszülött vámpír, Bree Tanner történetével egészül ki. Bree szemszögéből ismerhetjük meg azt a vérszomjas és kontrollálhatatlan újszülött létet, ami Bellára sosem volt jellemző, még vámpíréletének legelső pillanataiban sem. Stephenie Meyer a veszélyt rejtélyekkel és romanikával elegyíti, amikor Bree kétségbeejtő történetét elmeséli, melyben az újszülöttek serege végzetes és feledhetetlen találkozásra, Bella és Cullenék megtámadására készül.

Olvasás után:

Tudom, tudom, gáz. Még nagyjából értem is a sok-sok twilight-ellenes megszólalást, de nekem akkor is bejön. Jó elmerülni egy kicsit egy másik világban, és ez a világ legalább logikusan felépített, lehet benne gondolkodni és kalkulálni. Már csak azt nem értem, hogy az miért nem gáz, ha valaki Star Wars-fan, mert szerintem egykutya. Viszont ez most így alakult, és engem is belekevertek. :)
Mindamellett, hogy nagyon élveztem a könyvet és sajnáltam minden percet, amit nem olvasással töltök, voltak dolgok, amik nem tetszettek: egyrészt túl rövid. Tény, hogy Bree második élete csak 3 hónap (ha jól gondolom), de ebből mindössze egy hetet ír csak le a könyv - az utolsó egy hetét. Azért is fura ez, mert a twilight-könyvek közül az utolsót ugyebár csak kettészedett filmként tudják a mozikba vinni, mert olyan hosszú. És persze ez a sztori is lett olyan izgalmas, hogy könnyen tudtam volna még olvasni napokig, de hamar vége lett. A másik ilyen nemtetszős dolog az volt, hogy a főszereplő karaktere feltűnően hasonlít Bella karakteréhez, aki a twilight-sorozat női főszereplője. Ugyanaz az életfelfogás, mindketten sokat olvasnak és sokat is beszélnek erről, és mindketten rettegnek mindentől, ami csak a közelükben történik, még olyantól is, ami meg sem történik. Kedveltem Bellát, hogy ő ilyen, de Bree igazán lehetett volna egy kicsit másabb, úgy hitelesebb lett volna talán.
Pozitívumként írható fel az írónő számlájára, hogy nem hagyta a rajongóit kétségek között. Gondolok itt arra, hogy a twilight-sorozatban sokat mesélnek arról, milyen is újszülött vámpírnak lenni, és riasztgatják vele Bellát, ezzel szemben Bella valamiért nem közönséges újszülött vámpír, nem tudni miért, nem úgy reagál a dolgokra, mint kellene. Ebben a könyvben viszont megírja, milyennek is kell elképzelnünk azokat az újszülött vámpírokat, akikkel riogatják az olvasót, és ebben nem is csalódtam: az első öt oldalban már olvashatunk egy halandó nő kettétépéséről is, ami a könyv elején kissé meglepő fordulat volt. Itt már kezdtem érezni, hogy szerencsére ez más lesz, sokkal vadabb, és ez kellett most nekem.

Most pedig megyek, és elolvasom Anett beszámolóját a könyvről, mert ő is a héten írta meg róla, de amíg nem írtam le a saját véleményem, nem olvastam el az övét, hogy ne befolyásoljon.

2011. január 20., csütörtök

Varró Dániel - Túl a Maszat-hegyen

A kiadó honlapján lévő tartalom:


A Túl a Maszat-hegyen című történet hőse, Muhi Andris nem is sejti, mire vállalkozik, mikor elindul a Maszat- hegyen túlra, hogy meglátogassa régen látott jóbarátját. Maszat Jankát, Makula bácsit, Szösz nénét és a Maszat-hegy többi békés lakóját ugyanis nagy veszedelmek fenyegetik. A Partvis Attila vezette, barbár takarítók több házban rajtaütésszerűen kitakarítanak. A gonosz Paca cár, a maszat-hegyi trónbitorló pedig ördögi tervet eszelt ki, hogy az egész világot telepacázhassa. Muhi Andris azonban Badarországon át eljut a Maszat-hegyen túlra, ahol mindenkivel szembeszáll, és számos titokra fény derül.A könyv verses meseregény, verselésében és hangütésében a klasszikus verses regényeket idézi (Puskint, Byront, Arany Lászlót), a történet viszont kalandos, modern tündérmese. Többnyire gyermeki témákon mereng el a mesélő hogy csúfolták gyerekkorában, vagy milyen az ideális gombfocikapu. Az elbeszélést számos játékos, dallamos betétvers egészíti ki. Találhatnak benne kedvükre valót a kis- és nagyiskolások, a szüleik; a kalandok és izgalmak, a csendes elmélkedések és az irodalmi ínyencségek kedvelői egyaránt.
Hallgatás után:

Igaz, hogy itt általában az szokott állni, hogy olvasás után, de most jött el az a pillanat, mikor életemben először meghallgattam egy hangoskönyvet. Az ok az volt, hogy sok-sok dolgozatot kellett javítanom, és nem akartam csöndben kuksolni közben, ezért arra gondoltam, hogy valami könnyed, szórakoztató dolgot igazán hallgathatnék. Így esett a választás erre a mesére, amiről már sok helyről hallottam, ezért kíváncsivá tett, miért is olyan nagy az érdeklődés iránta.
Sokan mondják, hogy ezt még a felnőttek is szeretik, hiába elsősorban a gyerekeknek íródott, és meglepődtem rajta, én is mennyire jókat szórakoztam. Vannak benne olyan poénok, utalások, amik elsősorban a felnőtteknek szólnak, ezért könnyen lehet egy jó kis családi program ennek a megnézése, meghallgatása vagy felolvasása.
Ami nagyon tetszett benne, hogy komolyan érint olyan témákat, amik segítenek a gyerekeknek eligazodni ebben a világban, például a fürdés fontossága, a számítógép feladata, és most konkrétan más nem jut eszembe, de hallgatás közben sokszor megjegyeztem magamban, hogy mennyire jó, hogy ilyenről is beszél nekik. Mert azért ha egy kisgyerek meghallgat egy magyar népmesét, abban azért ilyen hétköznapi dolgok annyira sűrűn nem fordulnak elő, főleg nem ilyen közvetlenül és kendőzetlenül, mint Muhi Andris kalandjaiban. Nem olvastam utána, hogy a költő vajon tanult-e, ismeri-e a gyermeklélektant, de ezek beleolvasztása mindenképpen pozitív meglátás volt a részéről.
Időnként felfedeztem benne konkrét tanítási célzattal beleszőtt elemeket is. Minden fejezet eleje egy vagy két híres írótól, költőtől származó idézettel kezdődik, és az jutott eszembe, még ha nem is jegyzi meg a kisgyerek az idézetet, akkor is legalább hallja a nevet, és később, mikor az iskolában majd szembejön vele a név, akkor felkiálthat, hogy jéééé, hát a meséskönyvemben is szerepelt Babits Mihály, és esetleg még érdekelni is fogja. De nem csak a fejezetek eleji idézetekben hallhat erről, hanem a mesébe is tökéletesen belefonódnak ezek a nevek, például, mikor Andris az ismeretlen angol költővel beszélget arról, hogy ki is nagy költő (azért egy kis szerzői egoizmus: Varró Dániel ide saját magát is belesorolja). Még arról is van említés, hogy ez a történet verses regény formájában van megírva, és hogy az irodalomtörténet során mégis hol találhatunk még ilyeneket. Szóval szerintem mindenképp építő jellegű.
Igazából egy negatív dolgot tudok csak felsorakoztatni a mese mellett: nagyon hosszú. Ha én kisgyerek lennék, már rég meguntam volna, mert emlékszem, akkoriban nem szerettem a túl hosszú történeteket. A kérdés az, ha pedig szakaszokban olvassuk fel a kisgyereknek, akkor vajon össze tudja-e rakni a történetet, mert eléggé szerteágazó és sok benne a kitérő. Bár az is előfordulhat, hogy én már elfelejtettem kisgyermekien gondolkodni, és nekik ez pont megfelel így, ahogy van.
Végül pedig pár szó Mácsai Pál előadásáról: zseniális - már ahogy ez egy jó színész játékánál lenni szokott. Kedvencem a náthás angol költő megformálása, annyira élethű, hogy teljesen bele tudtam magam képzelni a szituációba.

2011. január 4., kedd

George Orwell - Állatfarm

A Wikipédia által megfogalmazott rövid sztori:

Látszólag olyan állatokról szól, akik elűzik annak a farmnak a tulajdonosát, ahol élnek. Ezután maguk vezetik a farmot, ami végül kemény diktatúrává válik.

Olvasás után:

Bevallom őszintén, nagyon lassan olvasok. Bár sokat, ezért sem értettem sosem az okát. Utóbbi időben kezdem csak megfejteni: az ok az, hogy mindig mindent lefuttatok a szemem előtt, mert úgy élvezetesebb - és így lassabb is.
Szerintem még sosem volt olyan könyv, amit (nem nyomás hatására) ilyen gyorsan elolvastam volna: 3 nap kellett hozzá, pedig főként buszon, vagy várakozás közben olvastam, egyszer lefekvés előtt. Szóval nem hajtottam rá, hogy minél hamarabb túl legyek rajta. Amúgy is szeretem, ha egy könyv több ideig kitart: tudok rajta gondolkodni, elképzelem mi lehet még benne, összefüggéseket keresek, és szeretem, ha a napjaimat belengi a könyv hangulata.
Az Állatfarm egyszerűen annyira (rövid és) olvasmányos volt, hogy letenni nem nagyon tudtam, és csak úgy repültek a sorok a szemem előtt. Ettől függetlenül nem érzem azt, hogy kevésbé éltem volna meg ezt a sztorit, mint azokat, amiket lassabban olvasok el. Annyira mély benyomást tett, olyan sokszor megrendített, hogy teljesen a rabja voltam.
A mű elején nem értettem, hogy miért pont a disznók az okosabb állatok, bár állítják, hogy ők tényleg okosabbak a többinél, de történetekben azért nem ez szokott előjönni. Ahogy kirajzolódott a végkifejlet, akkor jutott eszembe Adynak a Harc a Nagyúrral c. verse, melyben a disznófejű Nagyúrról ír. Így már értettem mindent. Az is tény, hogy lovakkal vagy tyúkokkal nehezebb lett volna elképzelni az Állatfarm vezetését.
Nem is értem, miért csak ilyen későn jutottam el odáig, hogy elolvassam, ez olyan alapmű, hogy mindenkinek olvasnia kell, és azt hiszem, ha egyszer magyartanár leszek, akkor így vagy úgy, de beépítem a tananyagba. (Már ha még nincs benne.)

2011. január 2., vasárnap

Ódor László - Balázs beszélni tanul

A moly.hu-ra általam feltöltött tartalom:

"Amikor fiaim bölcsője s ágya fölé hajoltam, énekeltem, majd játszottam, beszélgettem velük, bennem volt folyvást a megfigyelő ember kíváncsisága: kifürkészni a kifürkészhetetlent, egyet legalább a sok születőből. A nyelvet, a beszédet. Aminek fejlődése elválaszthatatlan egységet alkot a gondolkodásával. Hiszen a nyelvi születés az emberré válás modellje.
Érdekessé tette a vizsgálódást, hogy Balázs kétéves, Bálint négyhónapos volt, amikor két évre Berlinbe költözködtünk. Könnyű terep kínálkozott így a születő kétnyelvűség tanulmányozására. Amellett összevetésre adott alkalmat, hogyan tanuljuk gyermekként az alig megfogant anyanyelv társául az idegen nyelvet, hogyan tanulunk egyáltalán nyelvet kisgyermekként s később, tudatos nyelvtanulási folyamatban; ifjú- és felnőttkorban."

Olvasás után:

Egy barátnőm javaslatára szedtem le az egyetem könyvtárának ingyen elvihető polcáról e könyvet. A címe alapján sosem jutott volna eszembe, hogy beleolvassak, de pont ugyanezt az érdektelenséget láttam mások arcán is, mikor szóba került a cím. Mert bár sokat sejtető, de nem fejezi ki igazán, miről is szól: egy kétéves kisfiú Németországba kerül, és még tanulófélben lévő anyanyelve mellé elkezdi autodidakta módon tanulni a németet is. És mindez egy nyelvész apuka tollából, akinek mérhetetlen türelme és szeretete a fia iránt az egész könyvet átjárja, én ezáltal sokszor teljesen beleéltem magam a történetbe.
A könyv szó szerinti első fele arról szólt, hogy Balázs hogyan tanulja meg az anyanyelvét. Ugyanaz a sztori, ami nagyjából minden családban, amelyben kisgyerek nevelkedik - csak itt egy nyelvész szemszögéből. Annyira nagyon nem élveztem ezeket az oldalakat, bár kétség kívül érdekes volt szakmai szemmel látni a gyermeki gügyögéseket és próbálkozásokat.
A könyv második fele az, ami igazán megfogott. Annyira, hogy napokig minden utamba kerülőnek elmeséltem, mit is olvastam benne, mert folyton tényleg csak ezen járt az agyam. A második rész arról szól, hogy a berlini tartózkodás alatt Balázst szülei (nyelvtanulási szándékkal) beadják az egyetem óvodájába. Érdekes volt látni, Balázs hogy is éli meg ezt. Természetesen először - gyermeki lelke ellenére - mély depresszióval, majd mikor már kezdi érteni, akkor a szülei felé egy kisebb daccal, hogy hát mégis, miért tették őt ki ennek. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy mindez egy édesapa tollából, aminél tökéletesebb bemutatást nem is tudtam volna elképzelni. Ráadásul egy nagyon okos és következetes édesapa.
Amit még külön kiemelnék: nyelvészeti tanulmányaim alatt többször hallottam azt, hogy sokan vitáznak azon, vajon a nyelv határozza-e meg a gondolkodást, vagy fordítva. Sosem értettem egészen pontosan, mire is gondolnak ilyenkor, viszont Balázs tanulásában már láttam: ahogyan próbálta összetenni a szófordulatokat, látszódott rajta, saját gondolkodását fejleszti vagy éppen igazítja a nyelvhez. Természetesen a könyv egyik állítást sem igazolja, de tökéletes példája annak, hogyan is kell érteni e jelenséget.
A második részből rengeteget tanultam, mind nyelvészeti szemszögből, mind gyermeklélektani szemszögből, és azt hiszem, mindkét tudást gyarapítani fogom és tudom majd. Minden hálám annak a barátnőmnek, aki egy ilyen feledésbe merült, de igen hasznos könyvre hívta fel a figyelmem.