2010. augusztus 8., vasárnap

Az író levele hozzám

Az előző bejegyzésem egészen érdekesen szerepelt a világhálón, ugyanis még maga az író (Dreff János) is rátalált és kommentálta is. Ekkora meglepetésre nem számíthattam, hiszen az ilyen eset ritka, mint a fehér holló és én, mint kezdő könyves blogger aztán pláne nem. De megtörtént, ez tény. A kommentben ígéretet kaptam egy kulcsra, amit az író el is küldött nekem, és valójában egy 4 oldalas levélkéről volt szó, melyben sok mindenre valóban választ kaptam, és én e bejegyzésben szeretnék rájuk válaszolni (János engedélyével állnak itt a részletek természetesen).

"Szia Ildikó!

Tegnap, alighogy felraktad a posztra (jól mondom?) a bejegyzésedet a könyvemről, már olvastalak is, képzeld! Na mit szólsz? Hiú állat vagyok, igaz? Az hát! De nem azért írok most neked, hogy reklámozzam a hiúságom, azért is, és még csak azért se, hogy megvédjem a regényemet, áll az, mint Katiban a gyerek (???), meg aztán mitől is kéne megvédenem, tőled biztosan nem, eddigi legklasszabb olvasója vagy, nem vicc, nekem elhiheted, hanem azért írok, mert nem akarom, hogy történet nélkül maradj."


Így az indítás. Van egy író, akit komolyan érdekel, hogyan is fogadják a könyvét, valószínűleg ezért sikerült ilyen gyorsan rátalálnia a postomra és elolvasnia. Ez valami új. Aztán jön az, hogy én, mint legklasszabb olvasó. Ezt a jelzőt az előzmények ismeretében nem teljesen értem, remélem azért még kapok rá értelmezést. :) Ezután tényleg jön a történet, egy csalódás az író életében, melynek lényege, hogy egy filmet elsőre utált, majd újra megnézve megértette és megszerette, ráadásul még a rendezőjével is megismerkedett. E film Jeles András rendezésében A kis Valentino (1979). Ide még vissza fogok kanyarodni, de haladjunk a levél szerint.

"úgy döntöttünk a közös munka finisében, hogy a 9. órát megfejeljük A kis Valentinóból vett idézetekkel. Megpecsételendő a munkakapcsolatunkat mintegy. Akár ki is hagyhattuk volna igazán, de valamiért, ki-ki a maga nézőpontjából mégis ragaszkodott hozzá. Ezek azok a nagybetűs, bekeretezett feliratok, amik a 9. órában/fejezetben láthatóak. Csak egy párat átemeltünk a film néhány felirata közül. És alighogy ez megtörtént, a könyv szelleme elköszönt tőlem. Ez a gesztus volt a búcsúajándéka. Aztán persze még évekig dolgoztam a könyvön, két évet még ráhúztam, de már nem voltam elveszve. Sőt. Meg voltam mentve. Mint író megmenekültem. Beteljesedett, aminek be kellett teljesednie. Ugrom 2 évet. Megjelenik a könyvem. Hurrá! Na ja. De nem volt benne semmi köszönet. Majd belehaltam a megjelenésbe. Ezt most nem tudom és nem is akarom részletezni, képzeld el, hogy éppen halok bele. Előtte is, utána is, mármint a megjelenésnek. A halál akut, kétségbeesett alkoholizálást jelent. Meg legmélyebb depressziót. Izomgörcsöt az állkapocsba, hogy enni se tudsz már szinte, mert attól csak még jobban beáll. És végül még skizofréniát is jelent. Azt hittem, ezt legalább meg tudom úszni. Tévedtem. Halál heteken keresztül. Dögmagány. Permanens álmatlanság szinte végig közben, de ez már szóra sem érdemes. És mindenki cserbenhagy menetrendszerűen. De mindenki. Oda az egész. Ráadásul én hagyom cserben magam a leginkább. Ezt már nem is lehet túlélni, ebbe tényleg bele kell dögölni, nincs mese. Na de a könyvem. A könyvem is képes lenne cserbenhagyni, ugye nem? Mondd, hogy nem. Ha cserbenhagy ő is, végem. (...) És nagyon bele sem nézhetek a könyvembe, mert nem. Éppen ez a legfőbb kín, hogy úgy érzem, én hagytam cserben őt. Az egész életemet feltettem rá, és tessék, cserbenhagyom. Csak pár pillanatra nézhetek bele, hogy megbizonyosodjam a végzetemről. De már nem látom a szöveget, nem látok semmit, nem vagyok észnél, megvakultam, meghülyültem, két pillanat választ el a teljes megőrüléstől, amikor meglátok a könyvben valamit. Megakadt a szemem ezeken a feliratokon, amiket a könyvem szelleme búcsúzásképpen hátrahagyott nekem. Íróként pontosan értettem és tudtam, miért raktam bele, mi a keresnivalójuk ott a szövegben, de olvasókét még nem volt vele élményem. És egyszer csak meglátom azt, amit íróként sohasem láthattam volna meg benne, ha megfeszülök se. De olvasóként észreveszek valamit. Már nem vagyok író. Ezt vettem észre. Hogy vége. Vége a kilenc év melónak."

Megjegyzem, hogy amikor én belelapoztam a könyvbe (mert szégyenszemre eddig nem jutottam el az olvasásban), nagyon zavartak ezek a kis feliratok. Egyből arra tudtam gondolni, hogy mégis hogy fogom értelmezi a szöveget, ha ezek a feliratok eltakarják, és azt már el sem olvastam, hogy mik is ezek a feliratok. Pedig lehet, kellett volna.

"A történet hiánytalanul benne van a könyvemben. Nem ilyen modorosan és direkten persze, de azért benne van. (...) A történet tanulásága ugyanis az, hogy pontosan kell olvasni a szöveget. Ha másképp olvastam volna, meghalok. Ha nem figyelek oda, akkor végem. Ha olvasóként csődöt mondok, akkor az egész életemmel mondok csődöt. És az a felismerés mentette meg az életemet, hogy nekem erre a nyegleségre a könyvem esélyt sem adott. Ez az irgalmatlanság az ő igazi és egyetlen nagy ajándéka nekem. Ezt olvastam ki ugyanis a feliratokból. Hogy a hülye fejemnek a könyv adott egy utolsó esélyt. Ő már akkor tudta azt, amit én csak évekkel később, holott a könyv végig, VÉGIG, erről szól: hogy olvasni csak halálos komolysággal lehet. Írni is. Halálosan komoly elszánással. Ha félreinterpretálok, ha félrenézek valamit, oké, DE HA NEM LÁTOK A SZEMEMTŐL: végem. "

Tanulság 1.: Jött a felismerés, hogy hoppá, ugyanebbe a hibába estem. Tényleg áll olyan a könyvben, hogy olvasni csak nagy komolysággal lehet és érdemes, ettől függetlenül én nem ezt tettem. E levelet már sikerült úgy elolvasnom, de a könyvet nem. Bár ennek több oka is lehet: 1. figyelmetlenség, ami előfordulhat, mert olyan eset ritkán van, hogy leülök és csendben olvasok, inkább buszon, strandon, erre-arra veszem elő a könyvet, ott van rá időm, ott pedig nem lehet koncentrálni. 2. Éretlenség, ami szintén valószínű, mert azt hiszem még egy kicsit nőnöm kell ahhoz, hogy sok mindent megérthessek ebből a könyvből. 3. Hullámhossz, vagyis köztem és az író között, ami nem egyezik. Lehetséges, ha én is az író kollégája lennék, én is ugyanúgy elvontnak tartanám, mint a jelenlegi kollégái, és így csak teljesen egyszerűen nem értjük meg egymást. Első tanulság kipipálva. De itt jön a második.

Tanulság 2.: Most jön az, hogy visszakanyarodok a filmes részhez, ahol az író először csalódott, majd teljesen beleszeretett a filmbe. Lehetséges, hogy ha máskor, életem más szakaszában olvasnám a könyvet, amikor egészen más dolgok foglalkoztatnak, akkor megérteném, és tényleg lenne olyan dolog, amit adna nekem. Ezt csak gyakorlatban fogjuk tudni kideríteni. ;)

Tanulság 3.: Csak úgy eszembe jutott, hogy mennyire kicseszés egy könyvírás. Az ember dolgozik vele jelen esetben 9 évet, hogy megszülethessen, erre meg jön a hozzá nem értő blogger (jelen esetben én), aki csak úgy 10 perc alatt firkant olyan negatív kritikákat, amihez lehetséges, hogy nem is ért. Ettől függetlenül nem bántam meg, hogy megírtam, elsősorban magamnak és a "földi halandóknak" írok, a kis szerény véleményem, ami persze nem szentírás. :)

"Ui: Ha netán mennék majdan Pécsre íróolvasóra, találkozzunk. Hozd Anettet is. És addig olvasd már el a regényem, légy szíves. Keresd meg a szívét, és dobogtasd meg, a kurva életbe!!!"

Az a bizonyos káromkodás, amiről már annyit beszéltem. :) De egy levélben ez elfér. Viszont ehhez tartani fogom magam, és olvasok és ott leszek. Aztán ki tudja, lehet, hogy abból is lesz majd egy bejegyzés. :)

4 megjegyzés:

  1. Ha egy könyv nem jó, nem tetszik, akkor adhatnának háttéranyagot, meg magyarázhatnák, mi miért történt, íródott, attól még nem lesz jobb. Nekem egy író ne mondja meg, hogyan olvassam a könyvét. Mi az, hogy halálos komolysággal? Baromság. Kezembe veszem a könyvet és olvasom. Ha az író jó munkát végzett, akkor végig. Ha nem, akkor leteszem, mint te. És ne én legyek elszánt, hanem az írás ragadjon magával.

    VálaszTörlés
  2. Ezzel az elszántságos meglátással egyetértek Ildyvel. Volt már könyv, ami másnak nagyon tetszett, én viszont az első pár oldal után nem bírtam tovább olvasni.

    VálaszTörlés
  3. Szerintem nem feltétlenül az olvasó hibája, ha nem ért egy könyvet :) Ráadásul nem minden szól mindenkinek, én is egyszer olvastam Coelhot aztán többet sosem, mert engem tasztít. Való igaz, hogy mostanában a véleménynyilvánítás sokkal egyszerűbb lesz és sokkal több emberhez jut el egy-egy megfelelően elhelyezett vélemény, de lehet, hogy pont a negatív kritika miatt fogja valaki elolvasni a könyvet, mert kíváncsi, neked miért nem teszett.

    Másrészt az író hozzáállása a kritikához szerintem tízből tíz és követendő lenne mindenki más számára, veszi a fáradtságot, hogy elolvassa a negatív kritikát és nem a magas lóról szól vissza az olvasónak, akinek tulajdonképpen az írása szól.

    Szóval blogolásra fel és remélem, hogy egyre több ilyen író és blogger lesz a világon, akik tudnak kétirányú kommunikációt folytatni.

    (Hölgyeim, Uraim, egy csodálatos korban élünk via @angelday)

    VálaszTörlés