2010. augusztus 29., vasárnap

Émile Ajar - Előttem az élet

A kiadó honlapján lévő tartalom:

A regény főhőse egy arab kisfiú, Momo, aki a társadalom perifériájára szorult négerek, arabok, zsidók mozgalmas, de nélkülözésekkel teli életét éli. Szüleit nem ismeri, egy idős zsidó asszony, Rosa mama neveli, aki a hasonló sorsú gyerekek ellátásából tartja fenn magát. Momo hamar önállósághoz szokik e furcsa környezetben, s úgy segít magán, ahogy tud: lop, csal, vagányokkal és prostituáltakkal barátkozik, de Rosa mamához gyengéd szeretet füzi.

Olvasás után:

Erről a könyvről korábban sosem hallottam, mondhatjuk úgy, hogy szembejött velem. Egy kuka tetején láttam meg, és mivel úgy gondolom, hogy könyvet nem dobunk ki, ezért magamhoz vettem, és el is határoztam, hogy majd egyszer elolvasom. Már csak azért is, mert a hátulján lévő ajánló elég kecsegtető volt:

"Az 1975-ben Goncourt-díjjal kitüntetett, a faji megkülönböztetés ellen tiltakozó, megrázó regénye új nyelven új látásmódot képvisel a francia irodalomban. A különös varázsú és hangulatú könyvben egy kisfiú mesél üde gyermeki éleslátással, koravén bölcsességgel és megdöbbentően ártatlan obszcenitással az őt körülvevő világról, súlyos erkölcsi kérdésekről, szeretetről, barátságról, szerelemről, de még társadalomról és politikáról is."

Ami az utóbbi mondatban áll, az szó szerint igaz a regényre. A kisfiú, ahogy elmeséli a történeteket, érződik rajta, hogy egy az egyben a felnőttek szavaival mutat be mindent, ráadásul úgy, ahogyan egy nyomorúságos külvárosban beszélnek az emberek: obszcén, szegényes és együgyű beszédmóddal, mégis úgy, ahogyan ő gyerekfejjel látja a dolgokat. A hangulata pedig tényleg megvan: egy az egyben beszippantott és nem is hagyott nyugodni, amíg végig nem olvastam, és megtudtam a végkifejletet.
Az elején úgy tűnik, hogy a kisfiú csak mesél magáról, és úgy mindenről, ami az ő világát jellemzi, az őt körülvevő személyekről, és néhány említésre méltó eseményről. Sokáig azt hittem, hogy csak rövid történetek meséléséből fog állni az egész könyv, de egyszer csak azt vettem észre, hogy már nem ugrálunk az időben, sem térben, hanem úgy haladnak a dolgok a maguk útján, ahogyan megtörténnek. Itt már amúgy is annyi információja van az olvasónak, hogy nagyon érdekli, mi lesz a vége, és hát nem lövöm le, de annyi bizonyos, hogy nagyon megrázó történetről van szó. Az utolsó pár oldal pedig szinte már elrettentett (mintha addig nem éltem volna át kismillió megrettenést a könyvvel kapcsolatban), emiatt örültem is a visszalevő kevés oldalszámnak. Az utolsó bekezdés azonban mégis meghozza a feloldozást, mert kiderül, hogy a kisfiúnak, Momónak ígéretes a jövője, ha ő is úgy akarja, és ezen elképzelésemtől nem is tántorított el egy megjegyzésével sem.
Momó elbeszélései nagyon tárgyilagosak, és igaz, hogy az ő szemével látunk, de mégis csak a tényeket közli. Az érzelmeiről nem ír, inkább csak arról, hogy mit gondol, ezért sokszor meglepődtem azon, mikor a történet mesélésében egyszer csak megjegyezte, hogy elbőgte magát, vagy látták rajta, hogy folynak a könnyei, és utólag sem magyarázott meg semmit. A sírások említése teljesen egybefolyik a történet többi részének említésével, nem szentel neki különös jelentőséget, még akkor sem, mikor a felnőttek szájából többször is halljuk, hogy Momó nem olyan, mint a többi gyerek, mert sokkal érzékenyebb az átlagnál. Úgy gondolom, ez egy nagyon jól megformált momentuma a regénynek.
Miközben olvastam sokszor sikerült teljesen beleélnem magam Momó helyzetébe, érdekes és tanulságos volt az ő szemszögéből szemlélni a világot, de azért végig ott bujkált bennem a tudat, hogy ezt egy felnőtt ember írta, pontosabban a hangsúly a felnőtt tudásán van, mert a regény lényege az, hogy Momó gyermeki tudásával meséli el a szörnyű és meghökkentő eseményeket. Valószínűleg ez csak engem zavar, mert az író mindent megtett a hiteles előadásért, ami sikerült is neki, le a kalappal előtte.

2010. augusztus 19., csütörtök

Stephenie Meyer - Hajnalhasadás

A kiadó honlapján talált tartalom:

Amikor Bella Swan ráébred, hogy visszavonhatatlanul beleszeretett egy vámpírba, az élet hirtelen veszedelmesen izgalmas lesz számára: tündérmese és rémálom keveréke. Mivel érzései két irányba rángatják: - szenvedélyesen szerelmes Edward Cullenbe, ugyanakkor mély barátság fűzi Jacob Blakchez, a vérfarkashoz -, viharos, küzdelmekkel és lemondásokkal teli évet tudhat maga mögött, míg végre eljut a végső fordulópontig. Rövid időn belül döntenie kell: a halhatatlanok sötét, de csábító világát választja-e, vagy a teljes emberi életet? Márpedig ez a döntés lesz az a hajszál, amelyen két törzs élete is múlik.
Most, hogy Bella meghozta a döntést, megdöbbentő, váratlan események sorát indítja el vele. Amelyeknek felmérhetetlen, megsemmisítő következményei is lehetnek.

Olvasás után:

Igen, én is lány vagyok, ezért elkerülhetetlen volt, hogy ne kövessem ezt a sorozatot. Egyszerűen nem bírtam lerakni. De most nem Bella és Edward sorsát ecsetelném itt, mert egyrészt vagy valaki ismeri, vagy nem érdekli. Én most az írónővel foglalkoznék, pontosabban a taktikájával, amire azt hiszem, hogy sikerült rájönnöm. :)
A Hajnalhasadás már a negyedik része a Twilight-sorozatnak, és ennek olvasása közben jöttem rá, hogy mennyire tudatosan építkezik az írónő. Minden könyve elején valami történet keretében elrejti azokat a fontos információkat, amik végül a bonyodalom szövéséhez elengedhetetlenek. Sok mindent meg lehet sejteni, hogy milyen irányba halad a történet, és azt hihetnénk, hogy ettől már unalmassá is válik. Végül is itt jön elő az írónő zsenialitása, mert úgy tálalja a fordulatokat, hogy az olvasó szinte lélegzet visszatartva olvassa, hiszen az előző ismeretek birtokában is hihetetlenül meglepő és izgalmas.
Ha már ezen elgondolkodott az olvasó, akkor jut eszébe, hogy nem csak egy könyv erejéig jön elő a tudatos építkezés, hanem az egész sorozaton keresztül. Már az első és második részben vannak olyan fontos információk, amik a későbbi történetekben jönnek csak elő, de ott kulcsfontosságúak. Ez viszont már iszonyatos tervezés eredménye, amiért csak csodálni lehet az írónőt, és úgy gondolom, így már értem a nagy rajongást szerte a világon és természetesen meg is érdemli. :) Persze, ezzel nem azt mondom, hogy ez az írónő sokkal felettébb álló a többi remek írónál, de a témaválasztással olyan dolgokat mozgatott meg az emberekben, ami meghozhatta neki a sikert. :)

2010. augusztus 8., vasárnap

Az író levele hozzám

Az előző bejegyzésem egészen érdekesen szerepelt a világhálón, ugyanis még maga az író (Dreff János) is rátalált és kommentálta is. Ekkora meglepetésre nem számíthattam, hiszen az ilyen eset ritka, mint a fehér holló és én, mint kezdő könyves blogger aztán pláne nem. De megtörtént, ez tény. A kommentben ígéretet kaptam egy kulcsra, amit az író el is küldött nekem, és valójában egy 4 oldalas levélkéről volt szó, melyben sok mindenre valóban választ kaptam, és én e bejegyzésben szeretnék rájuk válaszolni (János engedélyével állnak itt a részletek természetesen).

"Szia Ildikó!

Tegnap, alighogy felraktad a posztra (jól mondom?) a bejegyzésedet a könyvemről, már olvastalak is, képzeld! Na mit szólsz? Hiú állat vagyok, igaz? Az hát! De nem azért írok most neked, hogy reklámozzam a hiúságom, azért is, és még csak azért se, hogy megvédjem a regényemet, áll az, mint Katiban a gyerek (???), meg aztán mitől is kéne megvédenem, tőled biztosan nem, eddigi legklasszabb olvasója vagy, nem vicc, nekem elhiheted, hanem azért írok, mert nem akarom, hogy történet nélkül maradj."


Így az indítás. Van egy író, akit komolyan érdekel, hogyan is fogadják a könyvét, valószínűleg ezért sikerült ilyen gyorsan rátalálnia a postomra és elolvasnia. Ez valami új. Aztán jön az, hogy én, mint legklasszabb olvasó. Ezt a jelzőt az előzmények ismeretében nem teljesen értem, remélem azért még kapok rá értelmezést. :) Ezután tényleg jön a történet, egy csalódás az író életében, melynek lényege, hogy egy filmet elsőre utált, majd újra megnézve megértette és megszerette, ráadásul még a rendezőjével is megismerkedett. E film Jeles András rendezésében A kis Valentino (1979). Ide még vissza fogok kanyarodni, de haladjunk a levél szerint.

"úgy döntöttünk a közös munka finisében, hogy a 9. órát megfejeljük A kis Valentinóból vett idézetekkel. Megpecsételendő a munkakapcsolatunkat mintegy. Akár ki is hagyhattuk volna igazán, de valamiért, ki-ki a maga nézőpontjából mégis ragaszkodott hozzá. Ezek azok a nagybetűs, bekeretezett feliratok, amik a 9. órában/fejezetben láthatóak. Csak egy párat átemeltünk a film néhány felirata közül. És alighogy ez megtörtént, a könyv szelleme elköszönt tőlem. Ez a gesztus volt a búcsúajándéka. Aztán persze még évekig dolgoztam a könyvön, két évet még ráhúztam, de már nem voltam elveszve. Sőt. Meg voltam mentve. Mint író megmenekültem. Beteljesedett, aminek be kellett teljesednie. Ugrom 2 évet. Megjelenik a könyvem. Hurrá! Na ja. De nem volt benne semmi köszönet. Majd belehaltam a megjelenésbe. Ezt most nem tudom és nem is akarom részletezni, képzeld el, hogy éppen halok bele. Előtte is, utána is, mármint a megjelenésnek. A halál akut, kétségbeesett alkoholizálást jelent. Meg legmélyebb depressziót. Izomgörcsöt az állkapocsba, hogy enni se tudsz már szinte, mert attól csak még jobban beáll. És végül még skizofréniát is jelent. Azt hittem, ezt legalább meg tudom úszni. Tévedtem. Halál heteken keresztül. Dögmagány. Permanens álmatlanság szinte végig közben, de ez már szóra sem érdemes. És mindenki cserbenhagy menetrendszerűen. De mindenki. Oda az egész. Ráadásul én hagyom cserben magam a leginkább. Ezt már nem is lehet túlélni, ebbe tényleg bele kell dögölni, nincs mese. Na de a könyvem. A könyvem is képes lenne cserbenhagyni, ugye nem? Mondd, hogy nem. Ha cserbenhagy ő is, végem. (...) És nagyon bele sem nézhetek a könyvembe, mert nem. Éppen ez a legfőbb kín, hogy úgy érzem, én hagytam cserben őt. Az egész életemet feltettem rá, és tessék, cserbenhagyom. Csak pár pillanatra nézhetek bele, hogy megbizonyosodjam a végzetemről. De már nem látom a szöveget, nem látok semmit, nem vagyok észnél, megvakultam, meghülyültem, két pillanat választ el a teljes megőrüléstől, amikor meglátok a könyvben valamit. Megakadt a szemem ezeken a feliratokon, amiket a könyvem szelleme búcsúzásképpen hátrahagyott nekem. Íróként pontosan értettem és tudtam, miért raktam bele, mi a keresnivalójuk ott a szövegben, de olvasókét még nem volt vele élményem. És egyszer csak meglátom azt, amit íróként sohasem láthattam volna meg benne, ha megfeszülök se. De olvasóként észreveszek valamit. Már nem vagyok író. Ezt vettem észre. Hogy vége. Vége a kilenc év melónak."

Megjegyzem, hogy amikor én belelapoztam a könyvbe (mert szégyenszemre eddig nem jutottam el az olvasásban), nagyon zavartak ezek a kis feliratok. Egyből arra tudtam gondolni, hogy mégis hogy fogom értelmezi a szöveget, ha ezek a feliratok eltakarják, és azt már el sem olvastam, hogy mik is ezek a feliratok. Pedig lehet, kellett volna.

"A történet hiánytalanul benne van a könyvemben. Nem ilyen modorosan és direkten persze, de azért benne van. (...) A történet tanulásága ugyanis az, hogy pontosan kell olvasni a szöveget. Ha másképp olvastam volna, meghalok. Ha nem figyelek oda, akkor végem. Ha olvasóként csődöt mondok, akkor az egész életemmel mondok csődöt. És az a felismerés mentette meg az életemet, hogy nekem erre a nyegleségre a könyvem esélyt sem adott. Ez az irgalmatlanság az ő igazi és egyetlen nagy ajándéka nekem. Ezt olvastam ki ugyanis a feliratokból. Hogy a hülye fejemnek a könyv adott egy utolsó esélyt. Ő már akkor tudta azt, amit én csak évekkel később, holott a könyv végig, VÉGIG, erről szól: hogy olvasni csak halálos komolysággal lehet. Írni is. Halálosan komoly elszánással. Ha félreinterpretálok, ha félrenézek valamit, oké, DE HA NEM LÁTOK A SZEMEMTŐL: végem. "

Tanulság 1.: Jött a felismerés, hogy hoppá, ugyanebbe a hibába estem. Tényleg áll olyan a könyvben, hogy olvasni csak nagy komolysággal lehet és érdemes, ettől függetlenül én nem ezt tettem. E levelet már sikerült úgy elolvasnom, de a könyvet nem. Bár ennek több oka is lehet: 1. figyelmetlenség, ami előfordulhat, mert olyan eset ritkán van, hogy leülök és csendben olvasok, inkább buszon, strandon, erre-arra veszem elő a könyvet, ott van rá időm, ott pedig nem lehet koncentrálni. 2. Éretlenség, ami szintén valószínű, mert azt hiszem még egy kicsit nőnöm kell ahhoz, hogy sok mindent megérthessek ebből a könyvből. 3. Hullámhossz, vagyis köztem és az író között, ami nem egyezik. Lehetséges, ha én is az író kollégája lennék, én is ugyanúgy elvontnak tartanám, mint a jelenlegi kollégái, és így csak teljesen egyszerűen nem értjük meg egymást. Első tanulság kipipálva. De itt jön a második.

Tanulság 2.: Most jön az, hogy visszakanyarodok a filmes részhez, ahol az író először csalódott, majd teljesen beleszeretett a filmbe. Lehetséges, hogy ha máskor, életem más szakaszában olvasnám a könyvet, amikor egészen más dolgok foglalkoztatnak, akkor megérteném, és tényleg lenne olyan dolog, amit adna nekem. Ezt csak gyakorlatban fogjuk tudni kideríteni. ;)

Tanulság 3.: Csak úgy eszembe jutott, hogy mennyire kicseszés egy könyvírás. Az ember dolgozik vele jelen esetben 9 évet, hogy megszülethessen, erre meg jön a hozzá nem értő blogger (jelen esetben én), aki csak úgy 10 perc alatt firkant olyan negatív kritikákat, amihez lehetséges, hogy nem is ért. Ettől függetlenül nem bántam meg, hogy megírtam, elsősorban magamnak és a "földi halandóknak" írok, a kis szerény véleményem, ami persze nem szentírás. :)

"Ui: Ha netán mennék majdan Pécsre íróolvasóra, találkozzunk. Hozd Anettet is. És addig olvasd már el a regényem, légy szíves. Keresd meg a szívét, és dobogtasd meg, a kurva életbe!!!"

Az a bizonyos káromkodás, amiről már annyit beszéltem. :) De egy levélben ez elfér. Viszont ehhez tartani fogom magam, és olvasok és ott leszek. Aztán ki tudja, lehet, hogy abból is lesz majd egy bejegyzés. :)

2010. augusztus 6., péntek

Dreff János / Tóth Dezső - Az utolsó magyartanár feljegyzései


A kiadó honlapján lévő tartalom:
Az utolsó magyartanár feljegyzései című regény egy mai fiatal felesleges értelmiségi helyzetjelentése a közoktatás állapotáról, a tanítás lehetőségeiről és lehetetlenségeiről, az írás/olvasás parancsoló szükségességéről és az „elbeszélés nehézségei”-ről. A „nem középiskolás fokon” való tanítás egy napja virrad fel, egy szimbolikus, mégis közönséges tanári munkanap huszonnégy órája huszonnégy fejezetben. Az utolsó teljes nap egy tanár életéből. És az első egy íróéból.

Olvasás után:

Ha lehet, úgy igazán csalódni egy könyvben, akkor számomra ez a könyv volt az. Hogy kicsit enyhítsem a kellemetlen érzésen, neten keresgéltem pár ajánlót és kritikát a könyvről, ott pozitívumokat írnak, amikkel egyet is értek, de így legalább tisztázódott bennem, hogy igazából mi is a bajom a könyvvel, vagyis bajaim, mert kettő is van: a stílusa és történetnélkülisége.
Csalódásom azért is ennyire nagy, mert ugyebár magyartanárnak készülök, és még a 'kezdő' tanárok lelkesedésével állok a szakma előtt, ezért vártam a könyvtől valamit, amit adhat nekem, akár pozitívumokat, akár negatívumokat, akár történeteket. Ehelyett semmi sincs benne, az író csak 'mondja' a magáét a rohadt nagy semmiről. Én legalább is így látom. Valóban tesz utalásokat, hogy ő, mint művelt magyartanár, értelmiségi mennyire lehetetlen helyzetben van a mai Magyarországon és a közoktatásban, de ezt semmivel sem támasztja alá. És mivel én (még) nem ismerem ezt a világot, kissé elképzelhetetlen számomra, és az író sem könnyíti meg nekem.
A másik dolog a stílus. Ocsmány módon beszél benne az író, itt sem ezt vártam, ha már egyszer magyartanár. Nyilván, a magyartanárok is szoktak káromkodni, de legyen már annyira igénye, hogy ha magát igazi írónak vallja, akkor ezt írásban nem teszi. Lehet, hogy én vagyok nagyon régimódi és szűk látókörű, de ez nekem nem jött be. Néhol amúgy a tartalom is olyan, mint a stílusa, számomra ez nem élvezhető.
A könyvet ajándékba kaptam Anettől, pont azért, mert tudta, hogy vágyom rá (ő is), és nagyon kedves gesztus volt tőle, emiatt alig vártam már, hogy elkezdhessem, és már az elején elég furcsán néztem. Gondoltam, hogy később talán belelendül, lesz valami története, vagy ha az nem is, akkor legalább haladunk egyről a kettőre, és míg a fejezet címek ezt mutatják (Hajnal, Délelőtt, Délután), a szöveg nem.
A 95. oldalig jutottam az olvasásban, addig nem volt benne semmi olyan, ami megfogott volna, és úgy gondolom, hogy egy kis pozitívumot mégis csak tanultam a könyvtől: türelmet. Lehet, hogy érdemes lett volna tovább olvasni, de az én türelmem eddig tartott. Egyszerűen nem erre számítottam, valószínűleg én szúrtam el az 'elvárásaimmal', de belegondolva, ha ezek nem lettek volna, szerintem akkor sem élveztem volna.

Akit érdekel, itt beleolvashat.