2010. október 24., vasárnap

Kovács Ádám - Dr. Vámos Attila: Aranyháromszög

A kiadó honlapján lévő tartalom:

A cím jelentése kettős. Egyrészt utal arra, hogyan kapcsolódik össze három egymástól igen távolról induló témakör. Egy esztétikai, egy számelméleti és egy geometriai feladat: az aranymetszés, a Fibonacci-sorozat és a szabályos ötszög számítása. Másik jelentése egy valóságos derékszögű háromszög. Ez a háromszög euklideszi szerkesztéssel létrehozható, és igen szemléletesen tartalmazza a három témakör számításainak alapvető állandóit és a közöttük lévő összefüggéseket.

Olvasás után:

Hiába egy gyönyörű könyvről van szó, mindenképpen csak olyanok vegyék a kezükbe, akik egyáltalán nem idegenkednek a matematikától, mert ebben bőven szó van róla.
Még mindig a referátumom készítéséhez olvastam el ezt a könyvet, és az előzőnél jobban témába vágott, mert az aranymetszés körét sokkal inkább matematikai szemszögből mutatja be, karöltve a Fibonacci-sorozat és a szabályos ötszög ide vágó tulajdonságaival. Nagyon érdekes tényeket közöl, sokszor meg kellett állnom olvasás közben, hogy megdöbbenésemen elgondolkozhassak, azt hiszem ilyenkor szokták azt mondani, hogy SZÉP a matematika. :)
Mint már említettem, gyönyörű a könyv, a papírlapok szép fényesek, a megszerkesztettség tökéletes, olvasóbarát, és millió kép és ábra van benne, ami egy ilyen témánál valóban pozitívumnak tudható be, mellesleg ezek az ábrák is egyértelműek és szépek.
Egy apró kis hibája van a könyvnek (ami még az is lehet, hogy az én hibám), hogy nagyon törekszik a teljességre, ezért néha már úgy tűnt, hogy elveszik a részletekben (legalább is nekem olykor sikerült). Minden nagyon precízen és pontosan van leírva, minden oda kapcsolódó infót megoszt az olvasóval, visszautal, ami a fejünkben lévő kerek egésszé válásban valóban segít, csak oldalakon keresztül kicsit sok.
Akit ezek után még érdekel a könyv, nyugodtan vegye kézbe, nem fog csalódni. :)

2010. október 14., csütörtök

Falus Róbert - Az aranymetszés legendája

A bookline.hu-n lévő tartalom:

Valóban indokolt az aranymetszés bálványozása? Helytállóak azok a vélemények, hogy ez az arány, illetve arányosság az élővilág matematikai alaptörvénye, a természet és az emberi alkat jellemzője - ahogy ezt sokan állították és állítják? Falus Róbert, az 1983-ban elhunyt neves klasszika-filológus, irodalomtörténész - szembeszállva a legendával - minderre határozott nemmel válaszol. Könyvében - melyet vitairatnak szánt - azt vizsgálja, hogyan alakult ki és történetileg hogyan fejlődött a fogalom matematikai és esztétikai felfogása. Mindezt tudományos alapossággal, mégis végig olvasmányosan, szemléletes példákkal teszi.

Olvasás után:

A könyvtárban találtam ezt a könyvet, mikor egy referátumomhoz gyűjtöttem anyagot, és bevallom őszintén, nem erre számítottam. Nem tudtam semmit a könyvről, de mivel az aranymetszésről szólt, kivettem, és csak utána vettem észre, hogy ez pont az ellenkezője annak, amire nekem kell: a szerző azt mutatja meg, hogy a sok aranymetszés-fan mi mindenbe magyarázta bele ezt az arányt, még akkor is, mikor a számítások alapján nem is pontos érték jön ki. Megmutatja a növényeken, az emberi testen, a festészeten, a zenén, hogy a közelítő arányok nem egyenlőek az aranymetszés aranyával, és valószínűsíthető az is, hogy az alkotónak nem is volt szándékában azt használni. Mindössze van egy általános "arány-elolszás" dolog (amin egy egész sávot kell értenünk), ami a nagyobb elemet hangsúlyosabbá, a kisebbet csökkentett jelentőségűvé teszi, és ez még az érzékszerveket gyönyörködteti is.
Furcsa, hogy ezektől függetlenül abszolút nem csalódtam a könyvben és szerzőjében, mert a sok negatív példa után sem éreztem azt, hogy kevesebb tisztelettel adózna az aranymetszés káprázatos mivolta előtt, sőt. Talán pont azt szerette volna elérni, hogy oly magasztos dologról van itt szó, amit akárki nem alkalmazhat, kivéve ha nagyon-nagyon odafigyel.
Tény, hogy a referátumhoz nem ilyen könyvre vágytam, de nagyon jól jött ez, mert már látom, hogy nem annyira egyetemes dolog ez az aranymetszés, mint korábban hittem, sőt. Erre majd ki is térhetek, és ezáltal nem leszek hiteltelen. :)
Egy valamit amúgy hiányoltam a könyvvel kapcsolatban: nagyon kevés ábra volt benne. Pláne annál a résznél, ahol a festményeket elemzi. Részletesen elemzi Csontváry-tól A magányos cédrust, és mondjuk erről van egy kép, de amikkel összehasonlítja, illetve ami még eszébe jut, arról már nincs. Szerintem mellékletben simán elfértek volna még ezek a dolgok.

2010. október 8., péntek

Paulo Coelho - A győztes egyedül van

A kiadó honlapján lévő tartalom:

Igor Malev, a dúsgazdag orosz vállalkozó csak egy dologra tud gondolni: egykori feleségére, Ewára. A férfi jóképű és gazdag, ám mégis boldogtalan, mert társa évekkel ezelőtt elhagyta egy divattervezőért. Csalódását Igor máig nem heverte ki, s bármi áron vissza akarja hódítani szerelmét.
A cannes-i filmfesztiválra készül, mert úgy tudja, hogy Ewa is ott lesz - új férje oldalán.
S a mértéktelen luxusban lubickoló Szuperosztály tagjai között, a győztesek és a modern élet hedonista játékainak világában megkezdi 24 órán át tartó erőszaksorozatát.
Igor maga a vibráló és jéghideg intelligencia, ezért a kibékülés sem lehet mindennapi.
Megígérte, hogy egész világokat fog elpusztítani azért, hogy közel kerülhessen szerelméhez.
És az ígéreteit mindig betartja...

Olvasás után:

A könyvet ajándékba kaptam, ezért illendő volt elolvasni, még ha Coelho-val az utóbbi időben fenntartásaim is vannak. Úgy voltam vele, hogy ez legalább jó helyen játszódik, Cannes-ban a filmfesztiválon, úgyhogy akár még érdekes is lehet. Ilyen szempontból érdekes is volt, már ha hitelesek az infói, de a könyv végi köszönet nyilvánítás erről tanúskodik.
Nehezen fogadtam be, hogy ebben a könyvben minden a csillogásról szól: divatról, pénzről, sztárokról, partykról, és az ezekhez köthető életmódokról. Persze mindezt Coelho-stílusban kell elképzelni, vagyis mindezt tanító jelleggel teszi, olyan érzésem volt, mintha ő most ebben a 21. században meg akarja mutatni az embereknek, hogy mennyire felszínesen élünk, és ehhez elég egy regényt írnia és megváltozik a világ. (Mint ahogy az eddigi regényeitől is megváltozott már, hogyne.) 425 oldalas a könyv és ebből körülbelül a felében csak elmélkedik arról, vagyis az olvasóját elmélkedteti, hogy mennyire elkorcsosult a gazdagok élete, és mindenki az akar lenne, még akkor is, ha másokat esetleg hátba kell döfnie.
Itt jön a nagy érvágás, mert míg a regény fele erről szól, addig a valódi cselekményben olyan szereplőket ismerhetünk meg, akikre mindez NEM igaz. Talán példázatképpen próbálta ilyenné alakítani őket, de amíg nincs a közelükben legalább egy olyan, akire ráillik az a sok rossz dolog, amikről beszél, addig a szereplői is hiteltelenné válnak. Legalább is nekem. Tényleg, egy kivétel nem volt köztük: mindegyik tudatában volt annak, hogy mi folyik körülötte, mit csinál, miért csinálja, és mikre számíthat.
Még egy fontos megállapítás: Coelho nem próbáljon meg több krimit írni. Vagyis nem tudom, hogy ezt annak szánta-e, de olyan hangulata volt sokszor, mikor bevonta a rendőrséget, még a Scotland Yard nagy koponyáját is, aki tök véletlenül Dél-Franciaországba költözött nyugdíjas éveire, és segíti a nyomozást a helyi kisstílű rendőröknek. Elég sok gyilkosságnak olvasótanúi vagyunk, de mindegyik csak úgy megtörtént, mintha kb. azt írja le, hogy fogat mosott, vagy valami hasonlót. Amit a legjobban nem értettem, az az a húzása volt, hogy a könyv végére eltűnt a rendőrség. Csomó ideig követjük a nyomozást, aztán egyszer csak eltűnik ez a szál, és még azt sem tudjuk meg, hogy felfedezik-e az utolsó áldozatokat.
Van még két apró dolog, amiről szólnék/írnék: az egyik fontos szereplő egy híres színész, akinek nincs neve, vagyis a neve az, hogy Híresség. Annyira zavart, hogy végig így hívta. Inkább akkor már talált volna ki valami gagyi nevet, de így kissé gyanakodtam, hogy konkrét színészről van szó, azt rejtegeti, pedig reálisabban belegondolva biztosan nem...
A másik dolog: rájöttem, hogy az olyan regényeket szeretem, amik egy szemszögből íródnak. Itt minden fejezet más szemszögéből íródik, elég sok szemszögről van itt szó, ami nekem annyira nem jött be, de természetesen ezt is meg kellett tapasztalnom, hogy tudjam, hogy nem szeretem. :)

2010. augusztus 29., vasárnap

Émile Ajar - Előttem az élet

A kiadó honlapján lévő tartalom:

A regény főhőse egy arab kisfiú, Momo, aki a társadalom perifériájára szorult négerek, arabok, zsidók mozgalmas, de nélkülözésekkel teli életét éli. Szüleit nem ismeri, egy idős zsidó asszony, Rosa mama neveli, aki a hasonló sorsú gyerekek ellátásából tartja fenn magát. Momo hamar önállósághoz szokik e furcsa környezetben, s úgy segít magán, ahogy tud: lop, csal, vagányokkal és prostituáltakkal barátkozik, de Rosa mamához gyengéd szeretet füzi.

Olvasás után:

Erről a könyvről korábban sosem hallottam, mondhatjuk úgy, hogy szembejött velem. Egy kuka tetején láttam meg, és mivel úgy gondolom, hogy könyvet nem dobunk ki, ezért magamhoz vettem, és el is határoztam, hogy majd egyszer elolvasom. Már csak azért is, mert a hátulján lévő ajánló elég kecsegtető volt:

"Az 1975-ben Goncourt-díjjal kitüntetett, a faji megkülönböztetés ellen tiltakozó, megrázó regénye új nyelven új látásmódot képvisel a francia irodalomban. A különös varázsú és hangulatú könyvben egy kisfiú mesél üde gyermeki éleslátással, koravén bölcsességgel és megdöbbentően ártatlan obszcenitással az őt körülvevő világról, súlyos erkölcsi kérdésekről, szeretetről, barátságról, szerelemről, de még társadalomról és politikáról is."

Ami az utóbbi mondatban áll, az szó szerint igaz a regényre. A kisfiú, ahogy elmeséli a történeteket, érződik rajta, hogy egy az egyben a felnőttek szavaival mutat be mindent, ráadásul úgy, ahogyan egy nyomorúságos külvárosban beszélnek az emberek: obszcén, szegényes és együgyű beszédmóddal, mégis úgy, ahogyan ő gyerekfejjel látja a dolgokat. A hangulata pedig tényleg megvan: egy az egyben beszippantott és nem is hagyott nyugodni, amíg végig nem olvastam, és megtudtam a végkifejletet.
Az elején úgy tűnik, hogy a kisfiú csak mesél magáról, és úgy mindenről, ami az ő világát jellemzi, az őt körülvevő személyekről, és néhány említésre méltó eseményről. Sokáig azt hittem, hogy csak rövid történetek meséléséből fog állni az egész könyv, de egyszer csak azt vettem észre, hogy már nem ugrálunk az időben, sem térben, hanem úgy haladnak a dolgok a maguk útján, ahogyan megtörténnek. Itt már amúgy is annyi információja van az olvasónak, hogy nagyon érdekli, mi lesz a vége, és hát nem lövöm le, de annyi bizonyos, hogy nagyon megrázó történetről van szó. Az utolsó pár oldal pedig szinte már elrettentett (mintha addig nem éltem volna át kismillió megrettenést a könyvvel kapcsolatban), emiatt örültem is a visszalevő kevés oldalszámnak. Az utolsó bekezdés azonban mégis meghozza a feloldozást, mert kiderül, hogy a kisfiúnak, Momónak ígéretes a jövője, ha ő is úgy akarja, és ezen elképzelésemtől nem is tántorított el egy megjegyzésével sem.
Momó elbeszélései nagyon tárgyilagosak, és igaz, hogy az ő szemével látunk, de mégis csak a tényeket közli. Az érzelmeiről nem ír, inkább csak arról, hogy mit gondol, ezért sokszor meglepődtem azon, mikor a történet mesélésében egyszer csak megjegyezte, hogy elbőgte magát, vagy látták rajta, hogy folynak a könnyei, és utólag sem magyarázott meg semmit. A sírások említése teljesen egybefolyik a történet többi részének említésével, nem szentel neki különös jelentőséget, még akkor sem, mikor a felnőttek szájából többször is halljuk, hogy Momó nem olyan, mint a többi gyerek, mert sokkal érzékenyebb az átlagnál. Úgy gondolom, ez egy nagyon jól megformált momentuma a regénynek.
Miközben olvastam sokszor sikerült teljesen beleélnem magam Momó helyzetébe, érdekes és tanulságos volt az ő szemszögéből szemlélni a világot, de azért végig ott bujkált bennem a tudat, hogy ezt egy felnőtt ember írta, pontosabban a hangsúly a felnőtt tudásán van, mert a regény lényege az, hogy Momó gyermeki tudásával meséli el a szörnyű és meghökkentő eseményeket. Valószínűleg ez csak engem zavar, mert az író mindent megtett a hiteles előadásért, ami sikerült is neki, le a kalappal előtte.

2010. augusztus 19., csütörtök

Stephenie Meyer - Hajnalhasadás

A kiadó honlapján talált tartalom:

Amikor Bella Swan ráébred, hogy visszavonhatatlanul beleszeretett egy vámpírba, az élet hirtelen veszedelmesen izgalmas lesz számára: tündérmese és rémálom keveréke. Mivel érzései két irányba rángatják: - szenvedélyesen szerelmes Edward Cullenbe, ugyanakkor mély barátság fűzi Jacob Blakchez, a vérfarkashoz -, viharos, küzdelmekkel és lemondásokkal teli évet tudhat maga mögött, míg végre eljut a végső fordulópontig. Rövid időn belül döntenie kell: a halhatatlanok sötét, de csábító világát választja-e, vagy a teljes emberi életet? Márpedig ez a döntés lesz az a hajszál, amelyen két törzs élete is múlik.
Most, hogy Bella meghozta a döntést, megdöbbentő, váratlan események sorát indítja el vele. Amelyeknek felmérhetetlen, megsemmisítő következményei is lehetnek.

Olvasás után:

Igen, én is lány vagyok, ezért elkerülhetetlen volt, hogy ne kövessem ezt a sorozatot. Egyszerűen nem bírtam lerakni. De most nem Bella és Edward sorsát ecsetelném itt, mert egyrészt vagy valaki ismeri, vagy nem érdekli. Én most az írónővel foglalkoznék, pontosabban a taktikájával, amire azt hiszem, hogy sikerült rájönnöm. :)
A Hajnalhasadás már a negyedik része a Twilight-sorozatnak, és ennek olvasása közben jöttem rá, hogy mennyire tudatosan építkezik az írónő. Minden könyve elején valami történet keretében elrejti azokat a fontos információkat, amik végül a bonyodalom szövéséhez elengedhetetlenek. Sok mindent meg lehet sejteni, hogy milyen irányba halad a történet, és azt hihetnénk, hogy ettől már unalmassá is válik. Végül is itt jön elő az írónő zsenialitása, mert úgy tálalja a fordulatokat, hogy az olvasó szinte lélegzet visszatartva olvassa, hiszen az előző ismeretek birtokában is hihetetlenül meglepő és izgalmas.
Ha már ezen elgondolkodott az olvasó, akkor jut eszébe, hogy nem csak egy könyv erejéig jön elő a tudatos építkezés, hanem az egész sorozaton keresztül. Már az első és második részben vannak olyan fontos információk, amik a későbbi történetekben jönnek csak elő, de ott kulcsfontosságúak. Ez viszont már iszonyatos tervezés eredménye, amiért csak csodálni lehet az írónőt, és úgy gondolom, így már értem a nagy rajongást szerte a világon és természetesen meg is érdemli. :) Persze, ezzel nem azt mondom, hogy ez az írónő sokkal felettébb álló a többi remek írónál, de a témaválasztással olyan dolgokat mozgatott meg az emberekben, ami meghozhatta neki a sikert. :)

2010. augusztus 8., vasárnap

Az író levele hozzám

Az előző bejegyzésem egészen érdekesen szerepelt a világhálón, ugyanis még maga az író (Dreff János) is rátalált és kommentálta is. Ekkora meglepetésre nem számíthattam, hiszen az ilyen eset ritka, mint a fehér holló és én, mint kezdő könyves blogger aztán pláne nem. De megtörtént, ez tény. A kommentben ígéretet kaptam egy kulcsra, amit az író el is küldött nekem, és valójában egy 4 oldalas levélkéről volt szó, melyben sok mindenre valóban választ kaptam, és én e bejegyzésben szeretnék rájuk válaszolni (János engedélyével állnak itt a részletek természetesen).

"Szia Ildikó!

Tegnap, alighogy felraktad a posztra (jól mondom?) a bejegyzésedet a könyvemről, már olvastalak is, képzeld! Na mit szólsz? Hiú állat vagyok, igaz? Az hát! De nem azért írok most neked, hogy reklámozzam a hiúságom, azért is, és még csak azért se, hogy megvédjem a regényemet, áll az, mint Katiban a gyerek (???), meg aztán mitől is kéne megvédenem, tőled biztosan nem, eddigi legklasszabb olvasója vagy, nem vicc, nekem elhiheted, hanem azért írok, mert nem akarom, hogy történet nélkül maradj."


Így az indítás. Van egy író, akit komolyan érdekel, hogyan is fogadják a könyvét, valószínűleg ezért sikerült ilyen gyorsan rátalálnia a postomra és elolvasnia. Ez valami új. Aztán jön az, hogy én, mint legklasszabb olvasó. Ezt a jelzőt az előzmények ismeretében nem teljesen értem, remélem azért még kapok rá értelmezést. :) Ezután tényleg jön a történet, egy csalódás az író életében, melynek lényege, hogy egy filmet elsőre utált, majd újra megnézve megértette és megszerette, ráadásul még a rendezőjével is megismerkedett. E film Jeles András rendezésében A kis Valentino (1979). Ide még vissza fogok kanyarodni, de haladjunk a levél szerint.

"úgy döntöttünk a közös munka finisében, hogy a 9. órát megfejeljük A kis Valentinóból vett idézetekkel. Megpecsételendő a munkakapcsolatunkat mintegy. Akár ki is hagyhattuk volna igazán, de valamiért, ki-ki a maga nézőpontjából mégis ragaszkodott hozzá. Ezek azok a nagybetűs, bekeretezett feliratok, amik a 9. órában/fejezetben láthatóak. Csak egy párat átemeltünk a film néhány felirata közül. És alighogy ez megtörtént, a könyv szelleme elköszönt tőlem. Ez a gesztus volt a búcsúajándéka. Aztán persze még évekig dolgoztam a könyvön, két évet még ráhúztam, de már nem voltam elveszve. Sőt. Meg voltam mentve. Mint író megmenekültem. Beteljesedett, aminek be kellett teljesednie. Ugrom 2 évet. Megjelenik a könyvem. Hurrá! Na ja. De nem volt benne semmi köszönet. Majd belehaltam a megjelenésbe. Ezt most nem tudom és nem is akarom részletezni, képzeld el, hogy éppen halok bele. Előtte is, utána is, mármint a megjelenésnek. A halál akut, kétségbeesett alkoholizálást jelent. Meg legmélyebb depressziót. Izomgörcsöt az állkapocsba, hogy enni se tudsz már szinte, mert attól csak még jobban beáll. És végül még skizofréniát is jelent. Azt hittem, ezt legalább meg tudom úszni. Tévedtem. Halál heteken keresztül. Dögmagány. Permanens álmatlanság szinte végig közben, de ez már szóra sem érdemes. És mindenki cserbenhagy menetrendszerűen. De mindenki. Oda az egész. Ráadásul én hagyom cserben magam a leginkább. Ezt már nem is lehet túlélni, ebbe tényleg bele kell dögölni, nincs mese. Na de a könyvem. A könyvem is képes lenne cserbenhagyni, ugye nem? Mondd, hogy nem. Ha cserbenhagy ő is, végem. (...) És nagyon bele sem nézhetek a könyvembe, mert nem. Éppen ez a legfőbb kín, hogy úgy érzem, én hagytam cserben őt. Az egész életemet feltettem rá, és tessék, cserbenhagyom. Csak pár pillanatra nézhetek bele, hogy megbizonyosodjam a végzetemről. De már nem látom a szöveget, nem látok semmit, nem vagyok észnél, megvakultam, meghülyültem, két pillanat választ el a teljes megőrüléstől, amikor meglátok a könyvben valamit. Megakadt a szemem ezeken a feliratokon, amiket a könyvem szelleme búcsúzásképpen hátrahagyott nekem. Íróként pontosan értettem és tudtam, miért raktam bele, mi a keresnivalójuk ott a szövegben, de olvasókét még nem volt vele élményem. És egyszer csak meglátom azt, amit íróként sohasem láthattam volna meg benne, ha megfeszülök se. De olvasóként észreveszek valamit. Már nem vagyok író. Ezt vettem észre. Hogy vége. Vége a kilenc év melónak."

Megjegyzem, hogy amikor én belelapoztam a könyvbe (mert szégyenszemre eddig nem jutottam el az olvasásban), nagyon zavartak ezek a kis feliratok. Egyből arra tudtam gondolni, hogy mégis hogy fogom értelmezi a szöveget, ha ezek a feliratok eltakarják, és azt már el sem olvastam, hogy mik is ezek a feliratok. Pedig lehet, kellett volna.

"A történet hiánytalanul benne van a könyvemben. Nem ilyen modorosan és direkten persze, de azért benne van. (...) A történet tanulásága ugyanis az, hogy pontosan kell olvasni a szöveget. Ha másképp olvastam volna, meghalok. Ha nem figyelek oda, akkor végem. Ha olvasóként csődöt mondok, akkor az egész életemmel mondok csődöt. És az a felismerés mentette meg az életemet, hogy nekem erre a nyegleségre a könyvem esélyt sem adott. Ez az irgalmatlanság az ő igazi és egyetlen nagy ajándéka nekem. Ezt olvastam ki ugyanis a feliratokból. Hogy a hülye fejemnek a könyv adott egy utolsó esélyt. Ő már akkor tudta azt, amit én csak évekkel később, holott a könyv végig, VÉGIG, erről szól: hogy olvasni csak halálos komolysággal lehet. Írni is. Halálosan komoly elszánással. Ha félreinterpretálok, ha félrenézek valamit, oké, DE HA NEM LÁTOK A SZEMEMTŐL: végem. "

Tanulság 1.: Jött a felismerés, hogy hoppá, ugyanebbe a hibába estem. Tényleg áll olyan a könyvben, hogy olvasni csak nagy komolysággal lehet és érdemes, ettől függetlenül én nem ezt tettem. E levelet már sikerült úgy elolvasnom, de a könyvet nem. Bár ennek több oka is lehet: 1. figyelmetlenség, ami előfordulhat, mert olyan eset ritkán van, hogy leülök és csendben olvasok, inkább buszon, strandon, erre-arra veszem elő a könyvet, ott van rá időm, ott pedig nem lehet koncentrálni. 2. Éretlenség, ami szintén valószínű, mert azt hiszem még egy kicsit nőnöm kell ahhoz, hogy sok mindent megérthessek ebből a könyvből. 3. Hullámhossz, vagyis köztem és az író között, ami nem egyezik. Lehetséges, ha én is az író kollégája lennék, én is ugyanúgy elvontnak tartanám, mint a jelenlegi kollégái, és így csak teljesen egyszerűen nem értjük meg egymást. Első tanulság kipipálva. De itt jön a második.

Tanulság 2.: Most jön az, hogy visszakanyarodok a filmes részhez, ahol az író először csalódott, majd teljesen beleszeretett a filmbe. Lehetséges, hogy ha máskor, életem más szakaszában olvasnám a könyvet, amikor egészen más dolgok foglalkoztatnak, akkor megérteném, és tényleg lenne olyan dolog, amit adna nekem. Ezt csak gyakorlatban fogjuk tudni kideríteni. ;)

Tanulság 3.: Csak úgy eszembe jutott, hogy mennyire kicseszés egy könyvírás. Az ember dolgozik vele jelen esetben 9 évet, hogy megszülethessen, erre meg jön a hozzá nem értő blogger (jelen esetben én), aki csak úgy 10 perc alatt firkant olyan negatív kritikákat, amihez lehetséges, hogy nem is ért. Ettől függetlenül nem bántam meg, hogy megírtam, elsősorban magamnak és a "földi halandóknak" írok, a kis szerény véleményem, ami persze nem szentírás. :)

"Ui: Ha netán mennék majdan Pécsre íróolvasóra, találkozzunk. Hozd Anettet is. És addig olvasd már el a regényem, légy szíves. Keresd meg a szívét, és dobogtasd meg, a kurva életbe!!!"

Az a bizonyos káromkodás, amiről már annyit beszéltem. :) De egy levélben ez elfér. Viszont ehhez tartani fogom magam, és olvasok és ott leszek. Aztán ki tudja, lehet, hogy abból is lesz majd egy bejegyzés. :)

2010. augusztus 6., péntek

Dreff János / Tóth Dezső - Az utolsó magyartanár feljegyzései


A kiadó honlapján lévő tartalom:
Az utolsó magyartanár feljegyzései című regény egy mai fiatal felesleges értelmiségi helyzetjelentése a közoktatás állapotáról, a tanítás lehetőségeiről és lehetetlenségeiről, az írás/olvasás parancsoló szükségességéről és az „elbeszélés nehézségei”-ről. A „nem középiskolás fokon” való tanítás egy napja virrad fel, egy szimbolikus, mégis közönséges tanári munkanap huszonnégy órája huszonnégy fejezetben. Az utolsó teljes nap egy tanár életéből. És az első egy íróéból.

Olvasás után:

Ha lehet, úgy igazán csalódni egy könyvben, akkor számomra ez a könyv volt az. Hogy kicsit enyhítsem a kellemetlen érzésen, neten keresgéltem pár ajánlót és kritikát a könyvről, ott pozitívumokat írnak, amikkel egyet is értek, de így legalább tisztázódott bennem, hogy igazából mi is a bajom a könyvvel, vagyis bajaim, mert kettő is van: a stílusa és történetnélkülisége.
Csalódásom azért is ennyire nagy, mert ugyebár magyartanárnak készülök, és még a 'kezdő' tanárok lelkesedésével állok a szakma előtt, ezért vártam a könyvtől valamit, amit adhat nekem, akár pozitívumokat, akár negatívumokat, akár történeteket. Ehelyett semmi sincs benne, az író csak 'mondja' a magáét a rohadt nagy semmiről. Én legalább is így látom. Valóban tesz utalásokat, hogy ő, mint művelt magyartanár, értelmiségi mennyire lehetetlen helyzetben van a mai Magyarországon és a közoktatásban, de ezt semmivel sem támasztja alá. És mivel én (még) nem ismerem ezt a világot, kissé elképzelhetetlen számomra, és az író sem könnyíti meg nekem.
A másik dolog a stílus. Ocsmány módon beszél benne az író, itt sem ezt vártam, ha már egyszer magyartanár. Nyilván, a magyartanárok is szoktak káromkodni, de legyen már annyira igénye, hogy ha magát igazi írónak vallja, akkor ezt írásban nem teszi. Lehet, hogy én vagyok nagyon régimódi és szűk látókörű, de ez nekem nem jött be. Néhol amúgy a tartalom is olyan, mint a stílusa, számomra ez nem élvezhető.
A könyvet ajándékba kaptam Anettől, pont azért, mert tudta, hogy vágyom rá (ő is), és nagyon kedves gesztus volt tőle, emiatt alig vártam már, hogy elkezdhessem, és már az elején elég furcsán néztem. Gondoltam, hogy később talán belelendül, lesz valami története, vagy ha az nem is, akkor legalább haladunk egyről a kettőre, és míg a fejezet címek ezt mutatják (Hajnal, Délelőtt, Délután), a szöveg nem.
A 95. oldalig jutottam az olvasásban, addig nem volt benne semmi olyan, ami megfogott volna, és úgy gondolom, hogy egy kis pozitívumot mégis csak tanultam a könyvtől: türelmet. Lehet, hogy érdemes lett volna tovább olvasni, de az én türelmem eddig tartott. Egyszerűen nem erre számítottam, valószínűleg én szúrtam el az 'elvárásaimmal', de belegondolva, ha ezek nem lettek volna, szerintem akkor sem élveztem volna.

Akit érdekel, itt beleolvashat.

2010. július 25., vasárnap

Szabó Magda - Für Elise


A kiadó honlapján írt tartalom:

Az élet kilencedik évtizedében elkerülhetetlen a múló idővel való szembenézés: az író makacsul kitért minden, kamasz, majd fiatal felnőtt életére irányuló kérdés elől. Most feltöri a hallgatás pecsétjét, elég öreg már ahhoz, hogy ne szégyelljen semmit, ami vele és övéivel valaha megesett: egyetlen tanúja önmagának, családját behörpölték a temetők, senki érzékenységét nem bánthatja már nyíltságával, még felnevelő iskolája, az államosításból visszanyert és részleteiben rekonstruált Dóczy is csak épületében emlékeztet hajdani önmagára, a kisasszonygyár megszűnt, emlékeit őrzik csak, akik még ismerték olyannak, amilyen volt. Az író szomorúan szabaddá vált ahhoz, hogy végre elkezdje kétrészes életrajzi regénye megírását, az olvasó most az első részt kapja kézhez.

Olvasás után:

Nem könnyű olvasmány. De gyönyörű. Ezzel röviden tömören elmondtam mindent, amit erről a könyvről tudni kell. De azért kifejtem kicsit bővebben is. :)
Ahhoz képest, hogy ez egy önéletrajzi mű, és azt gondolnánk, hogy akkor könnyen olvashatóvá válik a valós történetek által, be kell látnunk, mindezt lehet nagyon szépirodalmi stílusban is tenni, pont úgy, ahogy Szabó Magda teszi. A mondatainak szerkesztése nem hétköznapi, vagyis nem a hétköznapi beszédhez hasonló, mégis gyönyörű, látszik mennyire igényesen megformált mondatokról van szó.
A Für Elise Szabó Magda születésétől az érettségiig mutatja be életét, pontosabban gyermekkorát, a folytatást is tervezte, de sajnos halála előtt nem végzett vele, pedig arra is nagyon kíváncsi lettem volna. Szabó Magda gyerekkora számomra nagyon érdekes volt, mind a szülők sajátságos nevelése miatt, mind a kislány szokatlan érdeklődési köre miatt, és mind az akkori történelmi háttér miatt: a két világháború közötti időszakról beszélünk, aminek eseményei még egy zárt egyházi iskola falain belül is megmutatkoznak. A legjelentősebb esemény (a szememben) az volt, mikor Magda apja hazahozott egy trianoni árvát, egy Magdával egyidős kislányt, akinek szüleit a határon agyonlőtték, de ő szülei védelmező testétől ezt túlélte. Cilinek hívják a kislányt, és szinte mindenben szöges ellentéte Magdának, ettől függetlenül elválaszthatatlan testvérek és barátnők. Cili története önmagában is megállja a helyét, úgy gondolom, és itt most nem is térnék ki rá nagyon, akit érdekel, olvassa el, nem fog csalódni.
Mint a tartalomban olvasható volt, élete utolsó éveiben írja ezt Szabó Magda, igazán kendőzetlenül, a hibákat is a saját valójukban megmutatva, de ami engem nagyon meglepett és magával ragadott: mélységes nyugalommal és az időseket jellemző bölcsességgel írja. Sajátságos hangulata van ennek négyszáz tömött oldalon keresztül, ami tényleg olyan, hogy ha nem vagy abban a hangulatban, nem is mered felvenni a könyvet, nehogy elsikkadj valami fontos hatáson, melyet az írónő sugallni akar. Mert sok helyen csak sugallja a dolgokat, emiatt is nehezebb olvasmánnyá válik.
Szabó Magda eddig kikerült a látókörömből valamiért, de ezentúl ott lesz mindig, mert egy ilyen magyar nőre büszkének kell lennünk, hiszen műveltsége, igényessége, szépirodalmi érzéke olyan, ami nem terem minden bokorban, és aki kicsit is fogékony erre, az ne habozzon és álljon neki az olvasásának.

2010. június 22., kedd

Dr. Csernus Imre - A Nő


A kiadó honlapján írt tartalom:

„Ez a könyv, ha minden összeáll, a NŐ-ről fog szólni, aki a férfiak imádatának a tárgya, az örök és megfoghatatlan csoda, amelyet már sokan leírtak és megfogalmaztak. Én meg arra vagyok kíváncsi, hogy hogyan lesz valakiből jó Nő! Nehéz téma, de ahogy megfigyeltem, ez mindkét nemet egyformán izgatja.”

Olvasás után:

Egy hirtelen jött ötlet miatt kaptam rá Csernusra, ezért úgy döntöttem, meg is veszem a könyvét, hadd lássam, hogy milyen is ő valójában. Nem tévedtem, sejtettem, hogy a tahósága mögött ott egy ember, aki mindezt szándékosan csinálja, mégpedig azért, hogy segítsen az emberek életét jobbá tenni, ha ők ezt hagyják.
Első meglepetésem az volt, hogy az eleje nem is annyira a nőről szól. Legalább is én azt képzeltem, hogy konkrét nő-leírás lesz a könyv, de nem teljesen, előbb felvázolja a nagy magyar valóságot: a magyar emberek mindennapjait, és lelkivilágát, ami őszintén szólva félelmetes volt. Pláne azért, mert szinte láttam magam előtt ezeket az embereket, csak eddig ez nem volt ennyire explicite kimondva. Bár a könyvben sok mindennel így voltam, hogy igazából ezt én is tudtam, csak valahogy ez volt a normális és mivel senki nem mondta ki, ezért nem tűnt abnormálisnak, viszont most már igen.
A könyv végére sokkal jobban a nőre szorítkozik a doki, tényleg kivesézi a dolgokat, és méghozzá milyen jól. Egy olyan ajándékcsomagot ad mindenkinek a kezébe (szerintem), ha valaki eléggé erős és okos hozzá, akkor nagyon jól tud gazdálkodni vele, ezáltal olyan élete lesz, melyet a szerző is sokszor hangsúlyoz, hogy létezik: Boldog. Mert manapság már klisének számít, hogy rohanó világunk van, stb., de emellett tényleg elfelejtettünk foglalkozni magunkkal, ami nélkül földi pályafutásunk nem sokat ér. Az itt lévő kevés időnket lehet úgy is élni, hogy az érdemes legyen, és öregkorunkra elmondhassuk, hogy igen, szép életem volt, és megérte ennyit küzdeni érte.
Azt hiszem én még fiatal vagyok ehhez a könyvhöz, vagyis nem én voltam a megszólított korosztály, mégis annyira tanulságos volt, hogy elmondani nem tudom. Mivel Csernus mindent belemondott az arcomba (idézőjelben), ezért tudatossá váltak a dolgok, és tudom, hogy a későbbiekben mit hogyan kell tennem... Ejj, ez most nagyon szentimentálisnak hangzott, legalább mintha Müller Péter útmutatásáról beszélnék, de ez kicsit más. Rengeteg a példa a könyvben, és a dokitól szokatlanul sok pozitív példa is szerepel a negatívok mellett, sőt magáról is sokat mesél, ami valóban beemeli az életbe a nagy szavakat.
Ez a könyv mindig ott lesz a polcomon, és mikor úgy érzem, hogy elsodortak magukkal a dolgok, vagy már kezdem elfelejteni, hogy ki is vagyok én (mert ez is előfordulhat, bár pontosan ez ellen fogok dolgozni), akkor csak leveszem, elolvasom, és azt hiszem, helyre fog rakni.
Érdekes volt, hogy a könyv olvasása közben többször is azt éreztem, hogy nekem találkoznom kell Csernussal. :D Annyira megértettem őt, az indokait, a céljait, hogy már azon morfondíroztam, hogy vajon rólam mit gondolhat, és egy találkozásunkkor mit tudna kivenni belőle, de így legalább egy kicsit magamba néztem, és a leghatározottabban mondom, hogy sok mindenre rájöttem, és jobban megismertem önmagam, ami e könyvnek talán egy rejtett célja volt.
Ajánlom mindenkinek, nem csak nőknek, lányoknak, hanem tényleg mindenkinek, én azt hiszem, hogy a többi könyvét is be fogom szerezni. :)

2010. május 17., hétfő

Guillermo Martínez - Borges és a matematika


A kiadó honlapján talált leírás:

Egyetlen fajta végtelen létezik vagy vannak különböző végtelenek, s az egyik nagyobb, mint a másik? Milyen az ideális labirintus? Lehet-e logikailag modellezni az elbeszélést mint műfajt? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseken tűnődik – mindig szellemesen és közérthetően – az argentin Guillermo Martínez ebben a különleges könyvben, mely az irodalom és a matematika kapcsolatainak kérdését járja körül.
Ám az első kérdése: „Borges szövegei vajon miért olyan értékesek a tudományos kutatók, fizikusok, matematikusok számára?” S miközben Borges, a nagy példakép elbeszéléseit elemzi, kiderül, hogy a matematikai gondolkodás, egy-egy matematikai dilemma s leginkább a Gödel-tétel utáni új matematika gyakran a létezés általános kérdéseivel áll kapcsolatban. Így Borges jó pár műve -- „Az Alef”, a „Funes, az emlékező”, „A halál és az iránytű” stb. -- olvasható klasszikus matematikai problémák illusztrációjaként is, miközben az ember világba vetettségét, egzisztenciális helyzetét, a világ titkaival való szembenézés gyönyörűségét és rettenetét is megvilágítják. S szó esik a kötetben matematikai krimikről, mesterséges intelligenciáról és robottechnológiáról, a nagy Fermat-tétel történetéről, a számítógépnek a matematika tudományára gyakorolt hatásáról, Eukleidészről, Bolyairól, Gödelről és más nagy matematikusokról – Gregory Chaitinnel, korunk nagy matematikusával pedig élvezetes beszélgetést folytat a szerző…
Az 1962-ben született Guillermo Martínez regény- és esszéíró, s emellett matematikai logikát tanít a Buenos Aires-i egyetemen. 2003-ban (magyarul 2007-ben) jelent meg Oxfordi sorozat című regénye, egy matematikai-logikai krimi, mely világszerte sikert aratott, mint ahogy a regényből Alex de Iglesia által forgatott film is.

Olvasás után:

Egy irodalmi kutatószemináriumi órám keretében tartottam egy előadást Esterházy Péter és Ottlik Géza matematikus voltáról, vagyis hogy ez mennyire jelenik meg a műveikben (jelentem: nem nagyon). Nem vártam az irodalmár kollégáktól nagy lelkesedést, de ebben nagyon is csalódnom kellett, hiszen nagyon élvezetesnek tartották, sőt az egyik lány készült is, hozott nekem képeket megmutatni, és egy könyvet kölcsön is adott - pont azt, amelyikről ez a post szólni kíván.
Be kell vallanom, még sosem olvastam Borgest, de szerencsére ez nem jelentett hátrányt abban, hogy teljességgel megértsem, amit ez a könyv átadni szeretne. Egy új fajta látásmódot kaptam ettől a könyvtől, ami valami nagyon jónak lehet az elindítója is, és kíváncsian várom, hogy valóban kialakult-e bennem az a képesség, ami összefonatja a matematikát az irodalommal. Ugyanis a könyv olvasása előtt e két terület nekem teljesen elszeparáltam működött a fejemben, és nem találtam kapcsolódási pontokat, még akkor sem, mikor az Esterházy-Ottlik előadásomra készültem.
Ez a könyv nem egy, az író által megírt művet tartalmaz, hanem a szerző előadásainak, publikációinak gyűjteményét, melynek fele Borges-szel foglalkozik, másik fele pedig a matematikát egy olyan szemszögből mutatja be, ami talán egy kívülálló érdeklődését is felkeltheti az iránt a tudomány iránt, amire a legtöbben csak rémálmaikban gondolnak. Pedig nekem bárki elhiheti, van benne mit szeretni. :) E könyv pedig segít ebben, érdekes és meglepő történetekkel, feljegyzésekkel. Komolyan ajánlom mindenkinek.

Felhívás! Ha valakinek tudomása van ehhez hasonló könyvről, melyben a matematikát az irodalommal próbálják meg párosítani, az kérem írja le ide nekem, mert valóban kíváncsi vagyok rá!

2010. május 9., vasárnap

Szergej Dovlatov - Puskinland


Bookline.hu-n talált tartalom:

A Puskinland Dovlatov művészileg legkiérlelt műve. Főhőse, az író, akinek nem közlik elbeszéléseit, mindenből kiábrándulva a Puskin-emlékhelyre megy dolgozni idegenvezetőként. A puskini motívumokat és idézeteket a szikár dovlatovi prózába tökéletesen beépítve a szerző mesterien ábrázolja azt a világot, amely holt klisék tömegévé változtat mindent - Puskin emlékét, alakját, verseit is -, s amelyben Puskin költészetének kisugárzása mégis éltető oxigén.

Olvasás után:

Dovlatov könyvét ugyanarra az órára kellett olvasnom, mint az előző bejegyzésben említett Flaubert-művet, és mint már akkor is említettem, igazából azon kívül minden ajánlott és kötelező irodalom nagyon érdekes volt. A Puskinland is. Nagyon szeretem Puskint, ezért is kezdtem bele ebbe a műbe, mert reméltem pár háttérinformációt róla, olyat, amit még nem tudok, de ebből a szempontból csalódnom kellett. Ez a történet nem Puskinról szól, alig van megemlítve úgy igazán benne, valahogy csak ott lebeg a levegőben, de még sincs ott. :) A Puskinland hangulata volt az, ami nagyon megfogott engem. A szerző nagyon pontosan és szemléletesen írja le a környéket, a szereplőket, a gondolatait, az érzéseit, és ezáltal teljesen bele tudtam magam képzelni az akkori Szovjetunió légkörébe, és furcsa módon még az írói ihletmentes válságba is.
Puskin-rajongásom mellett azért erős Oroszország-rajongásom is van, ezért kifejezetten élveztem a szabadban sétálós részeket, ahogy leírta azokat a fákat, ami alatt elsétált... Mintha ott lettem volna. Talán egy éve olvastam a könyvet, de még mindig pontosan emlékszem azokra a képekre, amik akkor belém ivódtak. Talán itt kezdődik egy jó könyv. Vagy inkább egy jó író. Vagy ha úgy tetszik, egy olyan író, aki közel áll az én lelki világomhoz. A lényeg a lényeg: nekem tetszett. :)

2010. április 9., péntek

Gustave Flaubert - Szent Antal megkísértése


FIGYELEM: Elrettentés céljából íródik a post!!!

Én csípem Flaubert, mert iszonyat jó arc volt, és tényleg értett az irodalomhoz, nem is értem, hogy írhatott olyan művet, mint ez. Ez a könyv borzasztó!!! Nekem nagyon nagy a tűrőképességem, ha kötelező olvasmányokról van szó (márpedig ez az volt), de ezt egyszerűen nem tudtam elolvasni, azt hiszem 50 oldal után abbahagytam, pedig rengeteg oldalas.
Mindenképpen el akartam olvasni, mert egy olyan tanárnőtől kaptam kötelezőnek, akit nagyon tisztelek, és amiket eddig nála olvastam, azok mind nagyon tetszettek, csak valahogy ez a könyv nem illik a sorba. Ráadásul azután olvastam, hogy elolvastam az Egy jámbor lélek című Flaubert-művet, ami eléggé tetszett, volt egyfajta hangulata. Egyszóval ilyenre nem számítottam.
Olyan szinten Szent Antalról szól, hogy az elején azt hittem, már végig csak ő lesz az egyedüli szereplő, ráadásul folyton hallucinált, amik szépen az ő szemszögéből le voltak írva, mindez még megfűszerezve rengeteg bibliai tartalommal, ami annyira elvont volt, hogy felét nem is értettem. :S Ha valaki szereti az igen erősen bibliai tárgyú könyveket, az ugorjon neki, és mondja el nekem, hogy mit gondol róla, őszintén kíváncsi lennék rá. Mindenesetre én még egyszer nem fogom a kezembe venni ezt, az biztos...

Megjegyzendő, hogy tartalmat azért nem tudtam hozzá illeszteni, mert egyszerűen nincs, a kép a bookline.hu-ról való.

2010. április 6., kedd

Dan Brown - Digitális erőd


A kiadó honlapján talált tartalom:

Amikor az NSA verhetetlen kódfejtő gépe találkozik egy rejtélyes algoritmussal, amelyet nem tud feltörni, az ügynökség riasztja vezető kriptográfusát, Susan Fletchert. A ragyogó eszű és gyönyörű matematikusnő olyan felfedezésre jut, ami pánikot kelt a hatalom köreiben. Az NSA-t túszul ejtették... de nem fegyverekkel vagy bombákkal, hanem egy olyan zseniálisan összetett kóddal, amely a parancs kiadásakor megbénítja az USA hírszerzését. Susan Fletcher harcba indul a titkolózás és a hazugság áradatával szemben, hogy megmentse az ügynökséget, amelyben hisz. Miután mindenfelől árulás veszi körül, már nemcsak a hazájáért küzd, hanem a puszta életéért, majd végül annak a férfinak az életéért is, akit szeret.

Olvasás után:

Szeretem Dan Brown csavaros észjárását, ahogyan a szálakat szövi, és hagyja, hogy az olvasója jöjjön rá, hogy mi lesz a megoldás. Mikor kezembe vettem a könyvet, ezt már tudtam a szerzőről, mert addigra 3 könyvén is túl voltam, és tudtam, hogy nekem ezt mindenképpen olvasnom kell. A két főszereplőt meg mintha hozzám alakította volna: matematikus csajszi és nyelvész pasi - pont a szakpárosításomnak megfelelően. :) Sajnos a nyelvész tudományának a történetben nem sok jelentősége volt, de a tudat jól esett. A hiperszónikus kódfejtő gép egyrészt valós infókon, másrészt pedig kitalációkon alapul (ahogy kivettem), de mégis olyan precízen kidolgozott minden részlete, hogy az ember tényleg belefeledkezhet abba a világba és hihet neki. Egy könyvnél pedig szerintem ez nagyon fontos, vagyis hogy kikapcsolja az olvasóját. Emellett az írótól megszokott módon folyamatosan csöppent olyan információkat, melyek segítenek (szerintem) a műveltség és járatosság bővítésében, és ezt nem csak a matematika és kódfejtés területén belül teszi.
Sokan kritizálják az írót, hogy szamárságokat ír és csak a bestsellerekre utazik, de én csodálom őt, amiért mindig ennyire körüljár egy adott témát, és szó szerint fejleszti olvasóit...

2010. április 2., péntek

Mikszáth Kálmán - Szent Péter esernyője

A bookline.hu-n talált tartalom:

A romantikus hatások és stílusjegyek egyik legszebb megnyilvánulása a Szent Péter esernyője (1895). A regény a szerelem diadalát fogalmazza meg a pénzvágy fölött. A két szálon futó történet két világot rajzol: a glogovai papét és a különc Gregorics Pálét. A pap és faluja meggazdagodását annak az esernyőnek köszönheti, melyet a népek Szent Pétertől eredeztetnek. Az író fricskája, hogy a "csodás" esernyő valójában egy bizarrnak tetsző cselekedet miatt nem hétköznapi: a nyelében rejtette el Gregorics Pál minden pénzét. Tette ezt rajongásig szeretett törvénytelen gyermekéért, szó szerint az ő életét óvta a sóvár rokonságtól. A különc halála megakadályozta, hogy az erkölcsileg jogos örökség a fiúra szálljon. Másképp alakul az esernyő és a benne levő pénz sorsa, mint ahogy az apa eltervezte. S a férfivá serdült gyermek, megsejtve az igazságot, az esernyő nyomába ered. A Szent Péter esernyője bája és derűje teszi, hogy az egyik legolvasottabb regénye ez Mikszáthnak. A mű optimizmusa a szerelem csodatevő erejét példázza. Hiszen a szerelem tényleg legyőzött mindent, még a legnehezebbet is: az emberben rejlő önzést. Hadüzenet a könyv a pénz vélt vagy valós mindenhatóságának.

Olvasás után:

Már az első pár oldal után éreztem, hogy ez igazán nekem való csemege lesz. Mikszáthot olvasni amellett, hogy könnyű, nagyon szórakoztató, és különösen odavagyok a népies szófordulatokért, melyeket nem csak a szereplők szájába ad, hanem ahogy ő maga is fogalmaz. Párhuzamosan két történeti szál fut, melyek egymástól teljesen elszeparáltak és csak a könyv felénél érzi az olvasó, hogy talán jobban összefügg a két történet, mint azt az elején gondolta volna. A végére természetesen ez be is következik, mármint az összefűződés, és természetesen hatalmas dínom-dánommal és esküvővel, boldogsággal végződik, míg a történetet magát cselszövések és ármánykodások szövik át. Mikszáth-tól megszokhattuk már a furfangos és humoros cselekményszövést, ami itt sem maradhat el, aki vevő a szépirodalomra, ezt kedvelni fogja.

Neten elolvashatod

2010. március 11., csütörtök

Richard P. Feynman - "Mit érdekel a mások véleménye?"


A kiadó honlapján talált leírás a könyvről:

A 20. század egyik legnagyobb fizikusa híres volt kiapadhatatlan mesélő kedvéről. Ebben a könyvében a rövid, humoros történetek mellett első felesége, Arlene betegségének és halálának megrázó leírása olvasható, továbbá egy csokor élvezetes stílusban megírt családi levél.
A második rész a Challenger űrhajó 1986-os katasztrófájával foglalkozik. Bemutatja Feynman viszontagságos részvételét a katasztrófa okait vizsgáló Rogers-bizottságban, és a pofonegyszerű kísérletet, mellyel demonstrálta, hogy szerinte mi okozta a tragédiát. A könyv képmellékletében a sokoldalú tudós meglepő tehetségről árulkodó rajzait is megcsodálhatjuk.

Richard P. Feynman (1918–1988) a 20. század egyik legnagyobb hatású amerikai fizikusa. Jelentős szerepe volt a kvantumelektrodinamika kialakulásában. Részt vett az atombomba kifejlesztésében és a Challenger-katasztrófa kivizsgálásában. Az elméleti fizikában elért jelentős eredményeiért 1954-ben Albert Einstein-díjjal tüntették ki. A kvantumelektrodinamika terén végzett munkásságáért 1965-ben fizikai Nobel-díjat kapott.

Olvasás után:

Egy kommunikációs tantárgyam keretein belül kaptuk kötelező olvasmánynak a könyv második felében lévő Challenger-katasztrófáról szóló részt. Kissé kedvetlenül vettem a kezembe a könyvet, egyrészt, mert ezen az órán már talán túl sokat is kell olvasnunk hétről hétre, másrészt a fizika sem áll túl közel a szívemhez. De amint elkezdtem olvasni, pozitívan csalódtam. Annyira olvasmányos és könnyed történetről van szó, hogy teljesen magával ragadott. De nem csak a történet ragadott magával, hanem az mesélés modora, Feynman humorérzéke, intelligenciája és legfőképpen szívének melegsége (már ha ez nem túl csöpögős kifejezés). Fantasztikus volt elmélyedni benne.
Amint a fejezet végére értem, gondolkodás nélkül kezdtem el az első részt, ami igazából a másodiktól független, és örömömre az előzőnél még kevesebb fizika van benne. Az életének pár fontosabb történetét ismerhetjük meg benne, ami néhol szomorú, néhol érdekes, néhol pedig nagyon vicces. Egyszerűen letehetetlen! Ajánlom mindenkinek.